A holokauszt magyar szellemi vesztesége
A kriptonizzó feltalálója, a golyóstoll megalkotója, az első magyar számítógép építője és még számos tudós, feltaláló, író és művész – közös bennük, hogy sokat tettek Magyarország iparáért, tudományos felemelkedéséért és kultúrájáért, ám származásuk vagy vallásuk miatt végül munkaszolgálatra küldték őket a keleti front poklába; a gettóban, a Duna partján vagy éppen koncentrációs táborokban pusztultak el.
A holokauszt során pótolhatatlan veszteség érte a társadalmat a magyar zsidóság, ezen belül a szellemi elit jelentős részének elpusztításával. A katasztrófa nem volt előzmények nélküli, az antiszemita politika a Horthy-éra lényegi eleme volt. Bibó István szerint a feudális, arisztokratikus és uralmi szellemmel telített Horthy-rendszer, amelyet az egyébként antiszemita Szabó Dezső nemes egyszerűséggel csak „görénykurzusnak” nevezett, a valódi társadalmi problémák megoldása (szociális és demokratikus reformok, földkérdés, Trianon értelmezése) helyett a zsidókérdésben találta meg a bajok eredőjét.
A szegedi gondolat szembeállította a keresztény-nemzeti, tekintélyelvű államot a demokráciával és a zsidósággal. A háború előtti liberális demokráciát útvesztésnek, a zsidóságot bűnbaknak minősítette, s igyekezett mindkettőt a társadalom szemében gyűlöletessé tenni. A folyamat a numerus clausussal (1920), a háború utáni Európa első antiszemita törvényével kezdődött, majd a zsidótörvényeken keresztül elvezetett a zsidóság deportálásáig és a német megszállókkal való készséges együttműködésig. A magyar zsidóság veszteségei borzalmasak voltak.
A revíziós terület 825 000 főnyi izraelita lakosságából 550 000 fő pusztult el a munkaszolgálat, a deportálások, a nyilasterror és a halálmenetek következtében. Magyarország háborús emberveszteségének kétharmada zsidó volt, s a holokauszt áldozatai (6 millió fő) közül pedig csaknem minden tizedik személy magyar zsidó volt. Az ország izraelita lakosságának átlagosan 56,7 százaléka, vidéken 73,6 százaléka, a fővárosban 36,8 százaléka pusztult el. Köztük olyan magyar állampolgárok, akik szorgalmas adófizetők, lakóhelyük értékes polgárai, a helyi fejlődés motorjai voltak, kereskedők, iparosok és nem utolsósorban értelmiségiek, tudósok, művészek.
Az alábbi cikk a saját területükön kimagasló szellemi teljesítményt nyújtó magyar zsidókkal foglalkozik. A lista korántsem teljes, hiszen a „nagy” nevek mellett nem feledkezhetünk meg azokról a helyi értelmiségiekről sem, akik szűkebb lakóhelyük felvirágoztatásán munkálkodtak. A neves mártírok tablóján találunk világi tudósokat és tudós főrabbikat, sportolókat, magyar identitásúakat és cionistákat, fiatalokat és matuzsálem korúakat, nőket és férfiakat egyaránt.
Az írók sorában említhető Erdélyi Ágnes (1914–1944) költő, regényíró, Radnóti Miklós féltestvére, aki harminc-évesen Auschwitzban vesztette életét. Gelléri Andor Endre (1906–1945) Baumgarten-díjas novellista a gunskircheni tábor felszabadulását követően halt meg flekktífuszban. Halász Gábor (1901–1945) író, kritikus, irodalomtörténész, az Országos Széchényi Könyvtár kézirattárának és muzeális gyűjteményének vezetője a francia és angolszász irodalom itthoni népszerűsítésén munkálkodott. A balfi munkatáborban hunyt el az éhezés és embertelen bánásmód következtében.
Ligeti Ernő (1891–1945) és Karácsony Benő (1888–1944) az erdélyi irodalmi élet kimagasló szereplői voltak. Ligeti jogászként lépett az újságírói pályára, s részt vett az Erdélyi Szépmíves Céh könyvkiadó megalapításában. Később Budapestre költözött, s a Magyar Nemzet főmunkatársa lett. Ligetit feleségével és kisfiával együtt a nyilasok hurcolták el egy svájci védett házból, majd lelőtték őket. Karácsony Benő ügyvédi praxisa mellett színműveket, regényeket és novellákat írt, az erdélyi kisebbségi létet mutatta be briliáns stílusú műveiben. Lakóhelyéről, Kolozsvárról deportálták Auschwitzba.
Radnóti Miklós (1909–1944) költőt a bori munkatáborból hajtották nyugat felé, majd a Győr melletti Abda község határában 21 társával együtt kivégezték. 1946-os exhumálásakor találták meg a zsebében noteszét utolsó verseivel, melyek előrevetítették végzetét: „Tarkólövés. – Így végzed hát te is…” (Negyedik razglednica). Rejtő Jenő (1905–1943) kalandos életet élt, színészetet tanult, fiatalon bejárta Európát, megfordult a Francia Idegenlégióban, majd 1927-ben hazatérve színpadi kabarékat és operettszövegeket írt. Igazán híressé ponyvaregényei tették, melyeket P. Howard álnéven jelentetett meg. Súlyos betegen hívták be munkaszolgálatra Oroszországba, ahol az egykori, robusztus termetű bohémet hamar felőrölték a kegyetlen viszonyok.
Sárközi György (1899–1945) a népi írók mozgalmának jeles alakja, a falukutató szociográfia elindítója volt. A magyar szegényparasztság felszabadításáért harcoló író, Szabó Lőrinc és Németh László barátja, Molnár Ferenc veje a balfi munkatáborban halt éhen. Szerb Antal (1901–1945) hiába katolizált, akárcsak Radnóti és Sárközi, (keresztapja Prohászka Ottokár püspök volt), s írta meg a magyar és a világirodalom történetét, kapott Baumgarten-díjat – munkaszolgálatosként Balfra került, ahol a nyilas pribékek 1945. január 27-én agyonverték. A fentieken kívül a magyar irodalom mártírjai voltak még Bálint György (1906–1943), Elek Artúr (1876–1944), Éri-Halász Imre (1900–1945), Kemény Simon (1882–1945), Komor András (1898–1944), Mihály István (1892–1945), Mónus Illés (1888–1944), Pap Károly (1897–1945), Révész Béla (1876–1944) és Szomory Dezső (1884–1944).
A holokauszt áldozatai között több neves nyomdász volt. Kner Imre (1890–1944) új magyar könyvművészetet teremtett gyomai nyomdájában, 1923-ban a világ legjobb tipográfusai közé választották, 1937-ben pedig elnyerte a párizsi kiállítás nagydíját. 1944-ben a német megszállást követően internálták, majd májusban egy gyalogmenetben lemaradt, és az őrök végeztek vele. Tolnai Simon (1868–1944) nyomda-, lapvállalat- és könyvkiadó-tulajdonos adta ki a népszerű Tolnai Világlapja című képes hetilapot, s több nagy sikerű sorozatot jelentetett meg (Tolnai Világtörténelme, Tolnai Világlexikonja). A német megszállást követően hetvenhat évesen Mauthausenbe deportálták.
A Hévízi-tóról Auschwitzba
A mártírok egy másik csoportjában neves orvosokat, tudósokat, mérnököket említhetünk. Böhm Aranka (1893–1944) pszichiáter, Karinthy Frigyes felesége az auschwitzi gázkamrában végezte. Pólya Jenő (1876–1945) sebész, egyetemi tanár, a világhírű matematikus Pólya György testvére nyomtalanul eltűnt, vélhetően a a Dunába lőtték a nyilasok. Schulhof Vilmos (1874–1944) fürdőorvos, balneológus, a hévízi fürdőgyógyászat atyja mutatta be elsőként a külföldi szakirodalomban a gyógytó unikális, a világon páratlan gyógyászati adottságait. A szezon kezdetén szeretett fürdőhelyéről vonult be a keszthelyi gettóba, ahonnan június végén Auschwitzba deportálták. Fellner Frigyes (1871–1945) közgazdász, statisztikus a gazdaságelemzés előfutáraként, s a nemzeti vagyon és nemzetijövedelem-számítások szakértőjeként vált híressé. Módszerét a nemzetközi szakirodalomban magyar módszerként emlegették. Egyetemi tanár, akadémikus, külföldi tudományos intézetek munkatársa volt, valamint felsőházi tag és gróf Bethlen István miniszterelnök barátja. A németek Mauthausenbe hurcolták, ahol a nemzeti vagyon felmérője hetvennégy éves korában éhen halt.
Komor Marcell (1868–1944) építész a Műegyetemen szerzett diplomát, pályakezdőként Hauszmann Alajos és Lechner Ödön irodáiban dolgozott, majd társával saját irodát nyitott. Az első világháború előtt a nemzeti szecessziós irányzat egyik legkiemelkedőbb képviselője volt, nevéhez fűződik a szabadkai zsinagóga és városháza, a marosvásárhelyi városháza, a nagyváradi Fekete Sas Szálló. Később a modernista irányzatok felé fordult, s a nemzeti hagyományokat ötvözte a korszerű technológiákkal. 1944 novemberében elhagyta a csillagos házat, s a közelben lakó nővére meglátogatására indult. Útközben azonban a nyilasok berakták egy gyalogmenetbe, s nyugat felé hajtva Sopronkeresztúrnál végeztek a hetvenhat éves mérnökkel.
MUSZ-os olimpiai bajnokok
A holokauszt mártírjai között szólni kell azokról, akik kiváló sportolóként szereztek dicsőséget hazájuknak. Garay János (1889–1945) kardvívó hatéves pályafutása alatt (1924–1930) a magyar kardcsapat tagjaként három olimpiai és két Európa-bajnoki érmet nyert, egyéniben pedig egy olimpiai bronzérmet és egy Európa-bajnoki címet. A német megszállást követően Mauthausenbe deportálták, ahol néhány nappal a tábor felszabadulása előtt halt meg. Kabos Endre (1906–1944) kardvívó két, csapatban szerzett aranyérme mellett az 1936-os berlini olimpiai játékokon egyéni bajnok lett. Hat Európa-bajnoki címe közül kettőt egyéni versenyen nyert. Behívták munkaszolgálatosnak, majd az őt és társait szállító teherautó 1944. november 4-én a Margit hídon felrobbant.
Petschauer Attila (1904–1943), minden idők egyik legkiválóbb magyar vívója Amszterdamban (1928) és Los Angelesben (1932) segítette csapatát aranyéremhez. Az amszterdami olimpián mind a 20 asszóját győzelemmel fejezte be, s a kardcsapat aranyérmet eldöntő győztes asszóját is ő vívta. Mentessége ellenére (Signum Laudis-kitüntetés) munkaszolgálatosként az ukrajnai Davidovkába került. Itt Cseh Kálmán táborparancsnok, aki lovasként maga is részt vett az 1928-as olimpián, rászabadította az őröket. Kárpáti Károly olimpiai bajnok birkózó mint szemtanú visszaemlékezése szerint a keretlegények a dermesztő hidegben meztelenül felküldték egy fára, s azt parancsolták neki, hogy kukorékoljon, miközben vízzel locsolták, amíg meg nem fagyott. Weisz Ferenc (1885–1942/43?) válogatott labdarúgó, a Ferencváros legendás jobbszélsője szintén a keleti fronton, munkaszolgálatosként veszítette életét. Hirsch Zoltán (1885–1944) ugyan nem sportolt, de a törpe növésű cirkuszművész (Zoli bohóc) beutazta és megnevettette az egész világot. Tiltott könyvárusítás és szabálytalan méretű sárga csillaga miatt – melyet kicsinyke termetéhez igazított – internálták, Auschwitzban hunyt el.
Hiába várták az aranykort
A hazai iparfejlődés nagyjai között is találunk áldozatokat. Buday-Goldberger Leó (1878–1945) textilgyáros, a Gyáriparosok Országos Szövetségének igazgatója, felsőházi tag pár nappal a mauthauseni koncentrációs tábor felszabadulása után halt meg, mert nem tudott mértékletesen enni az amerikaiak 3 kilós élelmiszercsomagjából. Richter Gedeon (1872–1944) teremtette meg a hazai gyógyszeripart, kőbányai gyárában 1912-ben kezdték el a Kalmopyrin, 1923-ban pedig az inzulin gyártását. A Richter Rt. az ország egyik legnagyobb exportőre volt a második világháború kitörésekor. 1944 decemberében a nyilasok többedmagával a Dunába lőtték.
Szólni kell azokról a tudós főrabbikról, akik nyájukkal együtt vesztették életüket. Büchler Sándor (1870–1944) keszthelyi főrabbi, egyetemi magántanár, a magyar zsidó történelem kiváló művelője volt. 1937-ben ünnepelte a keszthelyi zsinagógában papi szolgálatának négy évtizedes jubileumát, számos keresztény előkelőség jelenlétében. Ekkor még bízott az első világháború előtti aranykor részleges feltámadásában. „Milyen jövőt kívánjak magamnak?” – tette fel a kérdést ünnepi beszédében, majd így válaszolt: „Olyat, hogy a múltat is láthassam megelevenedve, Magyarországot olyannak, mint amikor pályámon megindultam (1897), nagynak, virulónak, panasztalan jólétet élvezőnek.” Nem így történt, 1944. június végén könyveit a hóna alatt szorongatva, hívei élén vonult a gettóból a vasútállomásra, ahonnan Auschwitzba deportálták.
Bernstein Béla (1868–1944) nyíregyházi főrabbi, filozófiai doktor, a magyar zsidók 1848–49-es történetének monográfusa szintén Auschwitzban vesztette életét, akárcsak Friedmann Dénes (1903–1944) judaikakutató, a Rabbiképző Intézet tanára. Löw Immánuel (1854–1944) a zsidó tudomány egyik óriása, az utolsó zsidó polihisztor, a világszerte ismert orientalista apjától, Löw Lipóttól vette át a szegedi hitközség vezetését. Híveivel együtt deportálták Szegedről, a szerelvény utolsó kocsiját azonban Budapesten lekapcsolták, utasait az Aréna úti zsinagóga udvarán helyezték el. A kilencvenéves, szinte vak, a betegségtől és éhezéstől legyengült főrabbit hiába szállították kórházba, éle-tét már nem lehetett megmenteni. Halpert Salamon (1903–1945) főrabbi 1944-ben munkaszolgálatból hazaérkezve megdöbbenten értesült a tapolcai gettó felszámolásáról, s nyája után sietett a zalaegerszegi gyűjtőtáborba. Túlélte Auschwitzot és a többi munkatábort, azonban 1945 áprilisában egy Therezienstadt felé indított menetben a legyengült hittudóst a kísérő katona lelőtte.
A cionista mozgalom kiemelkedő alakja volt Komoly Ottó (1892–1945), a Magyar Cionista Szövetség, majd a budapesti Segélyező és Mentőbizottság elnöke. Szerepet játszott a Kasztner-vonat összeállításában, a budapesti zsidók deportálásának megakadályozásában, a Nemzetközi Vöröskereszt égisze alatt működő gyermekotthonok gondozásában, védlevelek kiállításában, a nagygettó élelmiszerrel való ellátásában. 1945. január 1-jén a nyilasok elhurcolták és meggyilkolták.
Szenes Hanna (1921–1944) a kitűnő érettségi megszerzése után Erec Izraelbe alijázott, csatlakozott a kibucnyikokhoz, majd a Haganához. Egy titkos küldetés keretében a brit hadsereg ejtőernyős főhadnagyaként tért vissza Magyarországra, ahol 1944 júniusában elfogták, majd november 7-én kivégezték. A börtön és a kínzások hatására sem tört meg, s szinte az utolsó percig írta naplóját és verseit. Fiatal élete úgy lobbant el, mint egyik utolsó versének címe (Boldog a gyufa…), hogy pusztulásában is ébren tartsa a becsület és emberség lángját.
Az elűzöttek
A magyar társadalom szellemi veszteségének tekinthető az a több ezer értelmiségi, akik az antiszemita politika miatt külföldi egyetemeken végezték tanulmányaikat, s többé nem tértek vissza Magyarországra. Az „agyelszívás” kedvelt célpontjai voltak a német egyetemek 1933 előtt, valamint az olasz, osztrák, cseh, svájci és francia egyetemek. A berlini Technische Hochschule hallgatója volt 1919-ben Szilárd Leó, 1920-tól Gábor Dénes (fizikai Nobel-díjas), 1921-től Wigner Jenő (fizikai Nobel-díjas), a berlini egyetemen tanult 1922-től Neumann János, a karlsruhei egyetemen pedig 1926-tól Teller Ede.
Az ország jövője szempontjából veszteséget jelentettek azok a nagytőkés családok, akik a németekkel kötött „szerződés” következtében hagyták el az országot. A csepeli Weiss Manfréd Műveket tulajdonosaik, az egymással szoros rokonságban álló Chorin, Kornfeld, Mauthner és Weiss családok átadták az SS-nek, amiért a koncentrációs tábort elkerülve Portugáliába távozhattak. A sors iróniája, hogy a gyáróriás 1950-ben a Rákosi Mátyás Vas- és Fémművek nevet kapta. Az említett nagypolgári családok leszármazottai máshol kamatoztatták tehetségüket. Kornfeld Tamás a német megszálláskor Pécsett volt orvostanhallgató, majd az USA-ban vált elismert tankönyvíróvá, aneszteziológiaprofesszorrá. Felmenői a magyar kapitalizmus megalapozói voltak, anyai nagyapja báró Weiss Manfréd, a magyar fém-, konzerv- és hadiipar megteremtője, apai nagyapja pedig báró Kornfeld Zsigmond, a Magyar Általános Hitelbank és a magyar tőzsde elnöke.
A holokauszt során elpusztult a vidéki zsidó értelmiség és polgárság túlnyomó része, amely hosszú távon a vidék leszakadását, stagnálását eredményezte. A helyzetet találóan jellemezte Stern István, a zalaszentgróti hitközség elnöke 1946. október 7-én: „A barbár fasizmus Hitközségünket éppúgy, mint általában a vidéki magyar zsidóságot alaposan kiirtotta. Oly kevesen maradtunk, hogy az őszi Főünnepeken alig tudtunk minjent (10 férfi imaközössége) összehozni.” Ma már nem látható a zsidótemplom, mint ahogy a legtöbb vidéki zsinagógára, s az egykor itt élt családokra is csak a megsárgult fotók, képeslapok emlékeztetnek. A több mint félmillió elpusztított magyar zsidó sorsán tűnődve ma is felmerül a kérdés, amelyet a bibliai történetben az Örökkévaló kérdezett Káintól: „Hol van Ábel, a te atyádfia?” Ma is választás előtt áll az ember, hogy a pusztító gyűlöletnek enged-e utat, vagy pedig megpróbálja a siker titkát a szellemi nagyságok példáján keresztül tanulással, a tudás és tehetség előtérbe helyezésével elsajátítani. (A szerző történész.)
Sorsok és találmányok emlékkiállítás
A kiállításon e feltalálók, alkotók tárgyait, kísérleti eszközeit, a hozzájuk kapcsolódó dokumentumokat láthatják a látogatók, így az első magyar számítógép, a nagy magyar gyógyszergyárak, a Richter és a Chinoin termékei, a Weiss-gyár egy motorkerékpárja, a golyóstoll és sok más olyan tárgy, amelynek alkotója érintett volt a borzalmakban.
Digitálisan olvasható Kozma László azon „pepitafedeles füzet”-e, amelyben a mauthauseni és günskircheni lágerekben – azért, hogy szellemi és testi épségét megőrizze – telefonközpont-terveket vázolt fel. A tárlat emlékeztet arra is, hogy a kutatások szerint az iparban dolgozó 140 000 zsidó honfitársunk 95 százaléka kisiparos volt, illetve munkás és tanonc. Az ő munkájuk is hozzájárult Magyarország sikereihez, s a nácizmus őket is kitaszítottá tette.
A Sorsok és találmányok című kiállítás az alábbi kutatók, feltalálók életét mutatja be:
• Arany Dániel matematikus
• Aschner Lipót, a Tungsram-gyár felfuttatója és vezérigazgatója
• Bíró László József, a golyóstoll megalkotója
• Bródy Imre, a kripton töltésű izzólámpa feltalálója
• Goldberger Leó textilgyáros
• Heller László, a mai napig használt Heller-Forgó hűtőtorony egyik névadója
• Hiller József, a magyar alumíniumipar úttörője
• Kozma László, az első magyar számítógép megépítője
• Richter Gedeon, a Richter gyógyszergyár megalapítója
• Selényi Pál, a 20. század talán legjelentősebb magyar kísérleti fizikusa
• Szily Pál orvos-kutató, a kolorimetriás pH-mérés kidolgozója
• Wolf Emil, a Chinoin alapítója
• a Weiss család tagjai
A kiállítás 2015. március 1-ig látható.
Hozzászólások
A cikk hozzászólásainak RSS-csatornája.