Bölcskei Gusztáv: Amnéziás a magyar politika
Régen rossz, ha az egyház ideológiával támaszt alá bármilyen politikai kurzust, az viszont hálás helyzet, ha egy-egy politikai irányzat értékei között vannak az egyházhoz közelebb állók. Erről Bölcskei Gusztáv nyilatkozott az Origónak. A Tiszántúli Egyházkerület püspökének állítása mögött bőven lehet tapasztalat, hiszen tizennyolc év (és hat kormánnyal való együttműködés) után távozik Magyarországi Református Egyház éléről. A kézenfekvő visszatekintés mellett szó volt az egyházfinanszírozás megoldatlan problémáiról, Soltész Miklós szakállamtitkár nehezen félreérhető üzenetéről, illetve arról, hogy mennyire helyes, ha a miniszterelnök egy protestáns jelmondattal zárja le a beszédeit.
- Tizennyolc év után távozik a református egyház éléről. Megértem, hogy nehéz ezt röviden összefoglalni, most mégis erre kérem.
- A 90-es évek elejétől kezdve nagyon nagy változás volt az egyház életében is: új utakat, új struktúrákat próbáltunk keresni. Az volt a kérdés, hogy fel lehet-e venni a fonalat ott, ahol erőszakosan megszakadt a háború után. Ennek olyan jelei is voltak, hogy megjelentek azok az irányzatok, egyesületek, amelyeket 1948-ban kényszerrel megszüntettek. Belső feszültségekkel teli időszak volt ez, amelyben egyházkerületek vélt vagy valós érdekei is ütköztek, és nagyon sok energiát kellett fektetni abba, hogy megtaláljuk, hol van az egyház helye például a nyilvánosságban.
1997 fontos év volt, a Horn-kormánnyal ugyanis ekkor kötöttük meg a máig érvényes egyházfinanszírozási megállapodást, és ekkor zajlott az egyházi ingatlanok visszaszolgáltatása is. 1998-ban pedig olyan megállapodást kötöttünk az első Orbán-kormánnyal, amelyben nem egyszerűen anyagi kérdéseket akartunk rendezni, hanem az 1948-as helyébe akartunk egy olyan egyezményt, amely átfogóan szabályozza az állam és az egyház kapcsolatát. Az első és a második ciklusomban került előtérbe a szociális területen való felelősségvállalás: 1997-ben saját egyházkerületemben, a tiszántúliban két ilyen intézmény volt, ma pedig 139. Ezen kívül sikerült megteremteni a természetellenesen szétszakított Magyar Református Egyház egységét.
Ennek a csúcspontja 2009. május 22. volt, amikor az alkotmányozó zsinat kimondta, hogy bár nem tudjuk a történelem menetét visszaforgatni, de a 16. század óta meglévő természetes szellemi, spirituális és teológiai egységet megpróbáljuk visszaállítani.
Ezt tartom a tizennyolc év legfontosabb momentumának, hiszen ez nem csak egy deklaráció maradt, hanem ma is hat a mindennapokra: Kárpátalján például a mi szolidaritási alapunkból adjuk össze az ottani nyugdíjrendszerből kiszorult idős lelkészek nyugdíját.
- Kevesen mondhatják el magukról, hogy hat kormánnyal működtek együtt. Melyikkel ment a legkönnyebben?
Még egészen tejfölszájú, friss-sütetű püspök voltam, amikor ’97 tavaszán jött egy levél, hogy várnak a Pénzügyminisztériumba, ahol közölték velünk, hogy kész a vatikáni megállapodás, ami ránk is vonatkozik, vagyis kész helyzet elé állítottak minket. Amikor pedig arra hivatkoztunk, hogy a mi egyházszerkezetünk teljesen más, és más megoldásban lennénk érdekeltek, akkor Horn Gyula kabinetfőnökétől elég érhetően megkaptuk a besorolásunkat: „Püspök úr, az elmúlt (94-es) választások nagyon pontosan megmutatták az önök egyházának politikai súlyát.”
Az első Orbán-kormány idején viszont nagyon nagy lehetőség volt a már említett 98-as megállapodás, amely világosan rögzítette a kompetenciákat, és látványosan megindulhattak az egyházi intézmények fejlesztési lehetőségei. De visszatekintve az elmúlt tizennyolc évre: nagyon hullámzó volt.
- 2010 óta ismét református kormányfője van az országnak, az egyik csúcsminiszter, Balog Zoltán pedig református lelkész. Azt gondolhatnánk, hogy nincs ennél ideálisabb felállás, viszont továbbra sem változott az a percepció, hogy az egyházak időről-időre mintha pénzért lennének kénytelenek sorba állni.
- Nem véletlenül említettem 1997-et: akkor döntöttek arról, hogy az egyházfinanszírozás alapját az SZJA 1 százalékos felajánlásához kötik. Hol vagyunk most, 2014-ben a ’97-es adótörvényekhez képest? Teljesen megváltozott a bázis és a környezet. Ez egy kormányokon átívelő probléma. Még Hiller István volt a szakminiszter, amikor először javasoltuk, hogy gondoljuk újra a dolgot, de ez a mai napig nem történt meg. Ez nem az adópolitika bírálata:
nem vitatkozom azzal, ha csökkentik a családok terheit, de nem lehet összekeverni az egyház szabad mozgását biztosító egyházfinanszírozást és az állami közfeladat ellátásáért kapott költségvetési forrásokat.
Az előbbi ugyanis folyamatosan szűkült, így állhatott elő az a helyzet, hogy a 2015-ös büdzsé tervezetében a 2002-es szinten volt az SZJA 1 százalék és annak a kiegészítése. Ez nem jó- vagy rosszindulat kérdése: gyökeresen megváltozott az a bázis, amire ez épült. Rendszerszerű megoldásra van tehát szükség ahhoz, hogy ezt ne kelljen újra és újra elővenni.
- Éppen az előbbiek miatt 425 millió forintos hiánnyal fogadták el az MRE jövő évi költségvetését, mire Soltész Miklós szakállamtitkár adott egy interjút a Magyar Nemzetnek, azt állítva, hogy 1,7 milliárd forint pluszhoz jutnak az egyházak. Az egész interjúnak az volt a kicsengése, hogy „mit problémáznak az egyházak”. Mire gondolt, amikor ezt olvasta?
Az 1,7 milliárdos pluszforrásról szóló bejelentés, miután a parlament elfogadta a jövő évi költségvetést, igaz. Az én igazságom viszont abban áll, hogy amikor beterjesztették a büdzsé tervezetét, akkor ez az összeg még nem szerepelt benne. Vagyis mi nem tudtunk másból kiindulni, hiszen nekünk is időre el kellett készíteni a saját költségvetésünket. Két héttel az után, hogy ez megtörtént, az illetékes minisztérium levélben tájékoztatott a pluszforrásokról, ezzel az idei szintre hozták fel a támogatást. Ez természetesen segítség, de még egyszer: nem rendszerszerű megoldás, így nem lehet költségvetést tervezni.
- Igaz a hír, hogy vannak olyan hangok az egyházon belül, amelyek az említett 1,7 milliárd visszautasítását szorgalmazzák?
- Az, hogy nekünk most van egy olyan költségvetésünk, amit a korábbi ismereteink alapján fogadtunk el, nem az következik, hogy ha megváltoznak a feltételek, akkor azt mondjuk, hogy nincs szükségünk a pluszforrásra. Nem tudom megerősíteni a hírt, mert a zsinati tanácsban inkább az a hang hallatszott, hogy ha megváltoznak a körülmények, akkor ezekből finanszírozzuk azokat a projekteket, amikre nem jutott volna pénz.
- Visszatérve a Soltész-interjúra: elhangzott egy elég súlyos állítás is, az államtitkár – nem is egészen virágnyelven – arra utalt, hogy ön azért kritizál, mert a református egyház februárban megválasztja az új vezetőjét, vagyis ön kampányol. Lévén, hogy már nem vállalhat új ciklust, elég nehéz megérteni ezt a logikát.
Egyetértek. De muszáj hozzátennem, hogy más téren viszont nagyon pozitív tapasztalatom volt Soltész államtitkárral.
A kijelentés logikáját ugyanakkor én sem egészen értem, nem szerencsés, ha egy rendszerszintű problémát olyan síkra emelünk, hogy ki kivel, milyen viszonyban van.
Ráadásul a problémára nem az Orbán-kormány idején hívtuk fel a figyelmet. Azt tartom jónak, hogy ha ilyen fajsúlyú kérdéseket nem azzal intézünk el, hogy valakinek már kifelé áll a szekere rúdja, és azt a látszatot keltjük, hogy már azt mond, amit akar. Akkor lenne ebben igazság, ha korábban mást mondtam volna. És még valami: ez nem Bölcskei Gusztáv személyes véleménye, mert az a jelentés, amiben a kritikát megfogalmaztam, az egyház zsinati tanácsa előtt hangzott el, a testület harminc választott tagja pedig egyhangúan megszavazta.
- Kétlem, hogy ezt Soltész Miklós ne tudná.
Én nem tudom, hogy ő mit tud, és mit nem, de az biztos, hogy ebből nem lesz asztalborogatás kettőnk között. Számunkra nagyon fontos, hogy az identitásunkat ne kívülről határozzák meg, bár hálásak vagyunk, amikor egy-egy politikai irányzat értékei között vannak hozzánk közelebb állók, de az egyház autonómiájának megőrzése maradandó feladat.
- Közelebb álló értékeket említett. Mi a véleménye arról, hogy a miniszterelnök olykor a Soli Deo Gloria (Egyedül Istené a dicsőség – a szerk.) protestáns jelmondattal fejezi be a beszédeit? Mennyire helyénvaló ezt a közbeszédbe emelni?
- Biztos, hogy nem szokványos és feltűnő jelenség, főleg egy annyira amnéziás politikai közegben, mint a miénk. Nyilván neki lehetnek és vannak olyan példaképei, akik a maguk helyzetében sem voltak szokványosak.
Abban a helykeresésben, amiben még mindig benne van a magyar politikai kultúra és az egész társadalom, a politikusoknak és az egyházaknak patikamérlegen kell kimérniük, hogy hol van az határ, amikor egy keresztyén értéket hordozó kulcsszó már jelszóvá válik.
A magyar politika még mindig nem találta meg, hogy hol van ennek a helye, és milyen minőségben kell ezt megtenni.
A konkrét mondat használata nem egyszerűen egyházi, hanem szocializációs és kulturális kérdés is.
- És helyes-e, ha az „útkeresés” közben természetes szövetségesnek tekintik a történelmi egyházakat?
Az egyháznak nem szabad ideológiával alátámasztania a mindenkori napi politikai történteket. Régen rossz, ha ezt megteszi. Semmilyen politikai változást nem szabad az üdvösség és a kárhozat kategóriáiba emelni.
(origo.hu)
