Ferenc pápa súlyos beszéde a Kúria tagjaihoz

A Szentatya december 22-én, hétfőn délelőtt a Kelemen-teremben fogadta a Római Kúria tagjait karácsony ünnepe alkalmából. Hozzájuk intézett beszédét teljes terjedelemben közzétesszük:

Kedves Testvérek!

 Advent végén találkozunk a hagyományos üdvözletek kicserélése alkalmából. Néhány nap múlva abban az örömben lesz részünk, hogy az Úr születését ünnepeljük; Isten eseménye, aki emberré lesz, hogy üdvözítse az embereket; Isten szeretetének megnyilvánulása; Isten nem korlátozódik arra, hogy valamit adjon nekünk, valamilyen üzenetet vagy valamiféle hírnököket küldjön, hanem önmagát adja nekünk; Isten misztériuma ez, aki magára veszi emberi létfeltételeinket és bűneinket, hogy kinyilatkoztassa isteni életét, végtelen kegyelmét és ingyenes megbocsátását. Ez találkozás Istennel, aki a betlehemi barlang szegénységében születik, hogy megtanítsa az alázat hatalmát. Karácsony ugyanis a fény ünnepe is, amelyet nem a „választott” emberek fogadnak be, hanem a szegények és egyszerűek, akik várták az Úr üdvözítő művét.

Mindenekelőtt szeretnék mindnyájatoknak – férfi és női munkatársaknak, a világon mindenütt jelenlévő pápai képviselőknek – és szeretteiteknek szent karácsonyt és boldog újévet kívánni. Szeretném szívből megköszönni mindennapi elkötelezettségeteket a Szentszék, a Katolikus Egyház, a részegyházak és Péter utóda szolgálatában.

Mivel személyek, nem pedig számok vagy csupán elnevezések vagyunk, külön megemlékezek azokról, akik ebben az évben fejezték be szolgálatukat a korhatár elérése miatt, vagy mert más szerepet vállaltak vagy pedig azért, mert visszatértek az Atya házába. Mindnyájukra és hozzátartozóikra is hálával gondolok.

Veletek együtt szeretnék hálás és mélyen átérzett köszönetet mondani az Úrnak a végéhez közeledő évért, az átélt eseményekért és mindazért a jóért, amelyet Ő nagylelkűen véghez kívánt vinni a Szentszék szolgálata révén, alázatosan bocsánatot kérve tőle minden hiányosságért, amelyeket „gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással” követtünk el.

És éppen ebből a bocsánatkérésből kiindulva szeretném, ha ez a találkozónk és a megfontolások, amelyeket most megosztok veletek, mindnyájunk számára támasszá válnának és ösztönzéssé egy valódi lelkiismeretvizsgálatra, hogy előkészítsük szívünket a szent karácsonyra.

Erre a találkozónkra gondolva eszembe jutott az Egyház, mint Jézus Krisztus misztikus Testének képe. Ez a kifejezés, amint azt XII. Piusz pápa elmagyarázta „abból fakad és szinte rügyezik, amiről gyakran szól a Szentírás és az egyházatyák”. Erre vonatkozóan Szent Pál írta: „A test ugyan egy, de sok tagja van. A testnek ez a sok tagja mégis egy test. Így Krisztus is (1Kor 12,12).

Ebben az értelemben a II. Vatikáni Zsinat emlékeztet rá, hogy „Krisztus (misztikus) testének építésénél is érvényesül a tagoknak és a feladatoknak a különbözősége. Egy a Lélek, aki sokféle ajándékát a maga gazdagsága és a szolgálatok szükségletei szerint osztja szét az Egyház javára (vö. 1Kor 12,1–11)”. Tehát „Krisztus és az Egyház a »teljes Krisztus« – Christus totus –. Az Egyház egy Krisztussal”.

Szép úgy gondolni a Római Kúriára, mint az egyház egy kis példaképére, vagyis mint egy „testre”, amely komolyan és nap mint nap arra törekszik, hogy egyre élettel telibb, egészségesebb, harmonikusabb és egységesebb legyen önmagában és Krisztussal.

Valójában a Római Kúria egy összetett test, annyi dikasztériumból, tanácsból, Hivatalból, bíróságból, bizottságból áll és számos elemből, amelyeknek nem ugyanaz a feladata, de koordináltan hatékony, építő, fegyelmezett és példaadó módon működnek együtt, a tagok kulturális, nyelvi és nemzetiségi különbözőségei ellenére.

Mindenesetre, mivel a kúria egy dinamikus test, nem élhet anélkül, hogy ne táplálkozzon, és hogy ne ápolja magát. Ténylegesen, a kúria, csakúgy, mint az Egyház, nem élhet anélkül, hogy ne legyen élő, személyes, hiteles és szilárd kapcsolata Krisztussal. A kúria tagja, aki nem táplálkozik mindennap azzal az Eledellel, bürokratává válik (akinek csak a forma, a hatékonyság számít, aki pusztán egy alkalmazott): olyan szőlővessző, amely kiszárad és lassan elhal és messzire elhajítják. A mindennapi ima, a szentségekhez való állhatatos járulás, különös tekintettel az Eucharisztiára és a kiengesztelődésre, az Isten szavával való mindennapos kapcsolat és a karitatív tevékenységben megvalósuló spiritualitás mindnyájunk számára életbe vágóan fontos táplálék. Legyen világos mindnyájunk számára, hogy Ő nélküle nem tehetünk semmit (vö. Jn 15,8).

Ebből következik, hogy az Istennel való élő kapcsolat táplálja és megerősíti a többiekkel való szeretetközösséget is, vagyis minél bensőségesebben kapcsolódunk Istenhez, annál egységesebbek vagyunk egymással, mert Isten Lelke egyesít és a gonosz lelke megoszt.

A kúria arra kapott meghívást, hogy jobbá váljon, egyre jobbá váljon és növekedjen szeretetközösségben, életszentségben és bölcsességben, hogy teljesen megvalósítsa küldetését. Azonban a kúria, mint minden test, mint minden emberi test, ki van téve a betegségeknek, a rendellenességnek, az egészségügyi problémáknak is. És itt szeretnék megemlíteni néhányat ezek közül a lehetséges betegségek, kuriális betegségek közül. Ezek szokásos betegségek kúriai életünkben. Betegségek és kísértések, amelyek meggyengítik az Úrnak végzett szolgálatunkat. Azt hiszem, hogy segít majd nekünk a betegségek „katalógusa”, amelyről ma beszélünk – követve a sivatagi egyházatyákat, akik hasonló katalógusokat csináltak –, segít bennünket, hogy felkészüljünk a kiengesztelődés szentségére, amely szép lépés lesz mindannyiunk számára, hogy felkészüljünk karácsonyra.

1. Az a betegség, hogy úgy érezzük: „halhatatlanok”, „védettek” vagy egyenesen „nélkülözhetetlenek” vagyunk és elhanyagoljuk a szükséges és megszokott ellenőrzéseket. Egy kúria, amely nem önbíráló, amely nem naprakész, amely nem törekszik arra, hogy jobbá legyen, az egy beteg test. Egy szokványos temetőlátogatás segíthetne abban, hogy lássuk annyi személy nevét, akik közül néhányan talán azt hitték, hogy halhatatlanok, védettek és nélkülözhetetlenek! Ez az evangéliumi balga gazdag betegsége, aki azt hitte, hogy örökké élni fog (vö. Lk 12, 13–21) és azoké is, akik uraságokká alakulnak át és mindenkinél magasabb rendűnek érzik magukat, ahelyett, hogy mindenkit szolgálnának. Ez gyakran a hatalom kóros állapotából származik, a „kiválasztottak komplexusából”, a nárcizmusból, amely szenvedélyesen szemléli saját képmását és nem látja meg Isten képmását mások arcán, különös tekintettel a gyengébbekre és a szükséget szenvedőkre. Ennek a járványnak az ellenszere az a kegyelem, hogy bűnösnek érezzük magunkat és teljes szívünkkel mondjuk: „Haszontalan szolgák vagyunk, nem tettünk többet, mint ami a kötelességünk” (Lk 17, 10).

2. Egy másik: a „mártaizmus” betegsége (a Márta névből származik), vagyis a túlzott tevékenykedés: azokról van szó, akik elmerülnek a munkában, elkerülhetetlenül elhanyagolva „a jobbik részt”: azt, hogy Jézus lábához ülnek (vö. Lk 10,38–42). Ezért Jézus arra szólítja tanítványait, hogy „pihenjenek egy kicsit” (vö. Mk 6,31), mert ha elhanyagoljuk a szükséges pihenést, ez túlterheltséghez és izgatottsághoz vezet. A pihenés ideje annak a személynek, aki véghez vitte küldetését, szükséges, kötelességszerű és komolyan kell vennie: kis időt kell töltenie a családtagokkal, tiszteletben kell tartania a szabadság időszakát, mint a lelki és testi feltöltődés pillanatait; meg kell tanulnia, amit Kohelet tanít: „mindennek megvan az órája” (3,1–15).

3. Van azután az értelmi és spirituális „megkövesedés” betegsége: vagyis azokról van szó, akiknek kőből van a szívük és „keménynyakúak” (ApCsel 7,51–60); akik útközben elveszítik a belső békét, az elevenséget és a merészséget, és a papírok alá bújva „ügyirat gépezetté” válnak, többé már nem „Isten emberei” (vö. Zsid 3,12). Veszélyes elveszíteni azt a szükséges emberi érzékenységet, amely arra késztet, hogy együtt sírjunk azokkal, akik sírnak és együtt örüljünk azokkal, akik örülnek! Azoknak a betegsége ez, akik elveszítik „Jézus érzéseit” (vö Fil 2,5–11), mert szívük idővel megkeményedik és képtelenné válik arra, hogy feltétel nélkül szeressék az Atyát és felebarátjukat (vö. Mt 22,34–40). Kereszténynek lenni ugyanis azt jelenti, hogy „ugyanaz az érzés” van bennünk, mint „amely Krisztus Jézusban volt” (Fil 2,5), az alázat, az önátadás, a (földi dolgoktól való) elszakadás és az alázat érzései.

4. A túlzott tervezés és funkcionalizmus betegsége. Amikor az apostol mindent aprólékosan megtervez és azt hiszi, hogy egy tökéletes tervezéssel a dolgok ténylegesen előrehaladnak, akkor így egyfajta könyvelővé, kereskedelmi jogásszá válik. Szükséges, hogy mindent jól előkészítsünk, de anélkül, hogy engednénk a kísértésnek és be akarnánk zárni, irányítani akarnánk a Szentlélek szabadságát, amely mindig nagyobb és nagylelkűbb minden emberi tervezésnél (vö. Jn 3,8). Azért kapjuk el ezt a betegséget, mert „mindig könnyebb és kényelmesebb belesüppednünk saját statikus és változatlan álláspontjainkba. Valójában az egyház olyan mértékben hűséges a Szentlélekhez, amennyiben nem igényli azt, hogy szabályozza, vagy manipulálja őt... manipulálni a Szentlelket! – Ő frissesség, fantázia és újdonság”.

5. A rossz együttműködés betegsége. Amikor a tagok elveszítik az egymás közötti szeretetközösséget és a test megszűnik harmonikusan működni, nélkülözi a mértékletességet, olyan zenekarrá válik, amely zajt produkál, mert tagjai nem működnek együtt és nem élik meg a szeretetközösséget és a csapatszellemet. Amikor a láb azt mondja a karnak: „nincs rád szükségem”, vagy a kéz a fejnek: „én parancsolok”, zavart és botrányt okoz.

6. Létezik a „spirituális Alzheimer-kór” is: vagyis az, hogy az illető elfelejti az „üdvtörténetet”, az Úrral való személyes történetet, az „első szeretet” történetét (Jel 2,4). A spirituális képességek progresszív hanyatlásáról van szó, amely kisebb-nagyobb idő elteltével súlyos fogyatékosságot okoz a személynek, aki képtelenné válik bármilyen önálló tevékenység végzésére, teljes függőségi állapotban él saját, gyakran képzeletbeli nézeteitől. Azoknál a személyeknél látjuk ezt, akik elveszítették az Úrral való találkozásuk emlékezetét; azoknál, akik nem deuteronomikus életszemlélet szerint élnek; azoknál, akik teljesen jelenüktől, szenvedélyeiktől, szeszélyeiktől és mániáiktól függenek; azoknál, akik falakkal és szokásokkal veszik körül magukat és egyre jobban rabszolgáivá válnak azoknak a bálványoknak, amelyeket saját kezükkel faragtak ki.

7. A versengés és az önteltség betegsége. Amikor a látszat, az öltözet színei és a kitüntetés jelvényei válnak az élet elsődleges céljává, elfeledve Szent Pál szavait: „Semmit se tegyetek vetélkedésből vagy hiú dicsőségvágyból. Tekintse inkább alázatosan egyik a másikat magánál kiválóbbnak. Senki se keresse csak a maga javát, hanem a másét is” (Fil 2,1–4). Ez a betegség hamis férfiakká és nőkké tesz bennünket, hamis „miszticizmushoz” és hamis „kvietizmushoz” vezet el. Maga Szent Pál „Krisztus keresztje ellenségei”-nek nevezi őket, mert „azzal dicsekszenek, amiért szégyenkezniük kellene és eszüket csak a földieken járatják” (Fil 3,19).

8. Az egzisztenciális skizofrénia betegsége. Azoknak a betegsége, akik kettős életet élnek. A középszerű és progresszív spirituális kiüresedés tipikus álszentségének gyümölcse. Ezt az űrt semmiféle diploma vagy akadémiai titulus nem képes betölteni. Ez a betegség gyakran azokat sújtja, akik felhagyva a lelkipásztori szolgálattal, bürokratikus ügyintézésre korlátozódnak és így elveszítik a kapcsolatot a valósággal, a konkrét személyekkel. Ezáltal egy párhuzamos világot teremtenek maguknak, amelyben félretesznek mindent, amit másoknak szigorúan tanítanak és rejtett, gyakran züllött életet kezdenek élni. A megtérés meglehetősen sürgős és nélkülözhetetlen ennek a súlyos betegségnek az esetében (vö. Lk 15,11–32).

9. A bőbeszédűség, a zúgolódás, a pletykálás betegsége. Erről a betegségről már annyiszor szóltam, de nem elégszer. Súlyos betegség, ami egyszerűen csak úgy kezdődik talán, hogy váltunk két szót és hatalmunkba kerítjük a személyt, „konkolyhintővé” téve őt (mint a sátán) és sok esetben kollégái és rendtársai hírének „hidegvérű gyilkosává”. A gyáva személyek betegsége ez, akiknek nincs bátorságuk ahhoz, hogy nyíltan beszéljenek, és az illető háta mögött beszélnek. Szent Pál figyelmeztet bennünket: „Zúgolódás és okoskodás nélkül tegyetek meg mindent, hogy kifogástalanok és tiszták legyetek” (Fil 2,14–18). Testvérek, óvakodjunk a pletykálás terrorizmusától!

10. A főnökök istenítésének betegsége: azoknak a betegsége, akik hízelegnek elöljáróiknak, abban reménykedve, hogy elnyerik jóindulatukat. A karrierizmus és az opportunizmus áldozatai ők, a személyeket és nem Istent tisztelik (vö. Mt 23,8–12). Olyan személyek, akik úgy élik meg a szolgálatot, hogy kizárólag arra gondolnak, mit kapnak érte, nem arra, hogy mit kell adniuk. Szánalmas, boldogtalan személyek, akiket csak végzetes önzésük ösztönöz (vö. Gal 5,16–25). Ez a betegség megtámadhatja az elöljárókat is, amikor hízelegnek egyes munkatársaiknak, hogy maguk alá rendeljék őket, megszerezzék hűségüket és pszichológiai függőségüket, de a végeredmény valóságos cinkosság.

11. A mások iránti közöny betegsége. Amikor mindenki csak saját magára gondol és elveszíti az emberi kapcsolatok őszinteségét és melegségét. Amikor a tapasztaltabb nem adja át ismereteit kevésbé tapasztalt munkatársait szolgálva. Amikor tudomására jut valami és azt megtartja magának, ahelyett, hogy pozitív módon megosztaná a többiekkel. Amikor féltékenységből vagy ravaszságból örömet érez, látván, hogy a másik elbukik, ahelyett hogy segítene neki talpra állni és bátorítaná őt.

12. A gyászos arckifejezés betegsége. Vagyis azokról a mogorva, barátságtalan emberekről van szó, akik azt hiszik: ahhoz, hogy komolyak legyünk, be kell festeni az arcunkat mélabúval, szigorúsággal és a többieket – főleg, akiket alsóbb rendűnek tekintünk – merevséggel, keményen és arrogánsan kell kezelni. Valójában a teátrális komolyság és a meddő pesszimizmus gyakran a félelem és az önbizalom hiányának a jelei. Az apostolnak arra kell törekednie, hogy udvarias, kiegyensúlyozott, lelkes és vidám személy legyen, aki örömet áraszt maga körül, bárhol is legyen. Egy Istennel teli szív boldog szív, amely örömet sugároz és öröme ráragad mindazokra, akik körülötte vannak: ez azonnal látszik! Ne veszítsük el tehát azt az örömteli lelkületet, ami humorral teli, ráadásul még önironikus, ami szeretetreméltó személyekké tesz bennünket még a nehéz helyzetekben is. Milyen jót tesz nekünk egy adag egészséges humor! Jót tesz, ha gyakran elmondjuk Morus Szent Tamás imáját: én minden nap elimádkozom, jót tesz nekem.

13. A felhalmozás betegsége: amikor az apostol arra törekszik, hogy betöltsön szívében egy egzisztenciális űrt, anyagi javakat halmozva fel, nem szükségből, hanem csak azért, hogy biztonságban érezze magát. Valójában semmiféle anyagit nem vihetünk magunkkal, mert „a halotti lepelnek nincsenek zsebei” és összes földi kincsünk – még ha ajándék is – soha nem tudják betölteni azt az ürességet, sőt még követelőzőbbé és még mélyebbé teszik azt. Ezeknek a személyeknek az Úr ismétli: „Azt mondod: gazdag vagyok, dúsgazdag, semmire sincs szükségem. Hát nem tudod, hogy nyomorult vagy és szánalomra méltó, szegény, vak és mezítelen... Buzdulj föl és tarts bűnbánatot!” (Jel 3,17–19).

A felhalmozás csak még jobban megnehezíti és kérlelhetetlenül lelassítja az előrehaladást! Eszembe jut egy anekdota: volt egy időszak, amikor a spanyol jezsuiták úgy jellemezték Jézus Társaságát, mint „az egyház könnyűlovasságát”. Emlékszem egy fiatal jezsuita költözködésére, aki, miközben felrakodta egy teherautóra számos holmiját: csomagokat, könyveket, tárgyakat és ajándékokat, meghallotta egy idős jezsuita szavait, aki figyelte őt és bölcs mosollyal így szólt hozzá: ez lenne az egyház könnyűlovassága?” Költözködésünk ennek a betegségnek a jelei.

14. A zárt körök betegsége, ahol a csoportocskához való tartozás erősebbé válik, mint a Testhez való tartozás, és egyes helyzetekben mint a magához Krisztushoz való tartozás. Ez a betegség is mindig jó szándékokkal indul, de az idő múlásával rabszolgává teszi tagjait, elrákosodik és fenyegeti a test összhangját és olyan sok bajt- botrányt okoz, különösen kisebb testvéreinknek. Az önpusztítás vagy a bajtársak „baráti tüze” a legalattomosabb veszély. Belülről lesújtó rossz; és ahogyan Krisztus mondja: „Minden önmagában meghasonlott ország elpusztul” (Lk 11,17).

15. Ez az utolsó: a világi nyereség, az önmagamutogatás, amikor az apostol szolgálatát hatalommá alakítja át és hatalma áru, hogy világi nyereséget vagy több hatalmat szerezzen. Azoknak a személyeknek a betegsége, akik kielégíthetetlenül meg akarják sokszorozni hatalmukat és ebből a célból képesek rágalmazni, másokat lejáratni, rossz hírbe hozni, még újságok és folyóiratok révén is. Természetesen azért, hogy önmagukat mutogassák és azt bizonyítsák, hogy ügyesebbek másoknál. Ez a betegség is nagyon rosszat tesz a Testnek, mert egészen odáig vezeti el a személyeket, hogy igazolják bármilyen eszköz használatát, csakhogy elérjék céljukat, gyakran az igazságosság és az átláthatóság nevében! És itt eszembe jut egy pap, aki összehívta az újságírókat, hogy elmesélje nekik – kitalálva – rendtársai és plébániai hívei magánügyeit és bizalmas dolgait. Neki csak az számított, hogy viszontlássa magát a címlapokon, így „hatalmasnak és vonzónak” érezte magát, annyi rosszat okozva másoknak és az Egyháznak. Szegényke!

Testvérek, ilyen betegségek és ilyen kísértések természetesen veszélyt jelentenek minden kereszténynek és minden kúriának, közösségnek, kongregációnak, plébániának, egyházi mozgalomnak és lesújthatnak mind egyéni, mind közösségi szinten.

Világossá kell tenni, hogy csak a Szentlélek – Krisztus Misztikus Testének lelke – gyógyíthat meg minden betegséget, mint ahogy a nicea–konstantinápolyi hitvallás leszögezi: „Hiszek a Szentlélekben, Urunkban és éltetőnkben.”

A Szentlélek az, aki támogat minden őszinte erőfeszítést a megtisztulásra és minden jóakaratot a megtérésre. Ő érteti meg velünk, hogy minden tag részt vesz a test megszentelésén és meggyengítésén. Ő az összhang előmozdítója: „Ipse harmonia est”, mondja Szent Vazul. Szent Ágoston mondja: „Amíg egy rész csatlakozik a testhez, gyógyulása nem reménytelen; az, amit azonban lenyestek, nem tudja sem gyógyítani magát, és nem tud meggyógyulni sem”.

A gyógyulás a betegség tudatosításának, valamint a személyi és közösségi döntésnek a gyümölcse is: miszerint a beteg türelmesen és kitartóan aláveti magát a kúrának.

Tehát arra kaptunk meghívást – ebben a karácsonyi időszakban és szolgálatunk és létünk egész időszakára – hogy igazságban éljünk „és szeretetben teljesen egybe fogunk nőni a fővel: Krisztussal. Ő az, aki az egész testet egybekapcsolja és összetartja, a különböző ízek segítségével és minden tag arányos együttműködésével. Így növekszik a test és építi föl önmagát a szeretetben” (Ef 4,15–16).

Kedves Testvérek!

Egyszer olvastam, hogy a papok olyanok, mint a repülők: csak akkor van hírértékük, ha lezuhannak, de olyan sokan vannak, akik repülnek. Sokan bírálják őket és kevesen imádkoznak értük. Ez egy nagyon szimpatikus mondat, de egyben nagyon igaz is, mert körvonalazza papi szolgálatunk jelentőségét és törékenységét és azt, hogy milyen sok rosszat tudna okozni az egyház egész testének egyetlen pap is, aki „elesik”.

Tehát, hogy el ne essünk, ezekben a napokban, amikor készülünk a szentgyónásra, kérjük Szűz Máriát, Isten Anyját és az Egyház Anyját, hogy gyógyítsa be a bűnök által okozott sebeket, amelyeket mindnyájan szívünkben hordozunk és támogassa az egyházat és a kúriát, hogy legyenek egészségesek és gyógyítók; szentek és megszentelők, Fia dicsőségére, a mi üdvösségünkre és az egész világ üdvösségére!

Kérjük Őt, hogy mi is úgy szeressük az Egyházat, mint ahogy Krisztus szerette, fia és a mi Urunk és legyen bátorságunk ahhoz, hogy elismerjük bűnös mivoltunkat, érezzük szükségét Irgalmasságának és ne féljünk attól, hogy kezünket anyai kezére hagyatkozzuk.

Szent karácsonyt kívánok mindnyájatoknak, családotoknak és munkatársaitoknak. És kérlek benneteket, ne feledkezzetek el imádkozni értem! Szívből köszönöm!

Forrás és fotó: Vatikáni Rádió

Magyar Kurír