Nello Scavo: Bergoglio listája. Ferenc pápa az argentin diktatúra ellen
Amikor a konklávé megválasztja az új pápát, a világ közvéleményének figyelme azonnal ráirányul a Péter-utódra: nemcsak tanítása, egyházi pályája, de magánélete, személyes története is érdekli az embereket, legyenek katolikusok, vagy sem.
Ez az érdeklődés természetesen magán viseli a népszerű médiumok jól ismert vonásait: inkább hozza izgalomba a botrány, mint az „egyszerű”, mindennapi valóság, vagy a pozitív üzenet. Ha pedig nincs figyelemfelkeltő, „zaftos” adat, hát akkor a sorok közül, a háttérből teremtik meg azt. Így volt ez Joseph Ratzinger megválasztása után: hamar megszülettek az első híradások Benedek pápa „sötét múltjáról” a Hitlerjugendben, amelyekkel megpróbálták ellehetetleníteni a személyét.
Ferenc pápa megválasztása után beindult ugyanez a gépezet: ő az argentin diktatúrával, Videla rezsimjével működött együtt. Tudomása volt rengeteg szenvedésről, ami ellen semmit sem tett, sőt, voltak olyanok (még rendtársai sorából is), akiket ő adott a karhatalom kezére. Ugyan több érintett – közöttük Jálics Ferenc jezsuita atya – megnyilatkozott a kérdésben, és objektív, tényszerű vád nem fogalmazódott meg az új pápa személye ellenében (mi több, voltak, akik kifejezett hálával szóltak hősies segítségnyújtásáról), a lappangó gyanakvás, a ki nem mondott vád magját megszállottan hintették itt és ott.
Nello Scavo, a jelen kötet írója, furcsa módon talált rá a témára. A pápaválasztás után néhány órával Olaszországba emigrált argentin barátai mondták neki: „Bergoglio nagyon sok embert mentett meg, többet, mint amennyire ő maga képes visszaemlékezni.” Ennek tükrében különösen is zavaró volt hallani a vádaskodó híradásokat, olvasni azokat a cikkeket, amelyek a közvetlen tanúk állításának az igazát kérdőjelezték meg.
Scavo levonta az elkötelezett újságíró számára szükségszerű következtetést: „Nem maradt más hátra, mint belevágni a nyomozásba. Eljutni Buenos Airesbe, s onnan az elbeszélések fonalát követve tovább Uruguayba és Paraguayba, bejárva a szabaduláshoz vezető utakat”.
Nem volt egyszerű ez a nyomozás. A múlt még most is él Argentínában, ott van megannyi félelemben, gyanakvásban, ki nem beszélt sebesültségben és fájdalomban, a kiengesztelődés elmaradásában. A tanúk tömege hallgatásba burkolózik. Juan Carlos Scannone jezsuita atya szerint ennek talán az is az oka lehet, hogy kerülni akarják még a látszatát is annak, hogy ők (vagy a pápa) valamiféle tőkét próbálna kovácsolni a történtek felemlegetéséből, eközben manipulálva a múltat. Maga Ferenc pápa is hallgat. Bár a kötet közli a Buenos Aires-i bíróság előtti meghallgatását, amelyre 2010-ben került sor (az Esma-per során) [Függelék], ott is tapasztaljuk a tartózkodást, a visszafogottságot. Bergoglio nem akarta, nem akarja megírni a saját legendáriumát – Scannone előtt azonban apránként mégis kibontakozott a kép: egy „gesta”, az evangéliumi jó cselekedetek sora.
„…minden okunk megvolna részletesen beszélni az ismeretlen Bergoglióról, a razziákkal teli éjszakákon tanúsított bátorságáról. A breviárium és az ellenőrző pontok között töltött nappalokról, miközben azon töpreng, hogy kerülje el az átkutatást, rázza le a rendőrséget, verje át a tábornokokat. Hogy élve és épségben juttassa át a határon a titkos börtönökre és vesztőhelyekre szánt fiatalokat.”
A könyv megírása kapcsán végzett kutatások szerint legalább nyolcvan–száz név, de tán jobb így mondani: emberi személy, élet és sors szerepel „Bergoglio listáján”, azon a képzeletbeli névsoron, amelyen az általa megmentettek szerepelnek. A kötet fejezetei megannyi emberi történettel, tanúsággal, beszámolóval igyekeznek feltárni mindazt, amit Argentína népe elszenvedett, s mindazt, amire az argentin provinciális, Bergoglio a bajbajutottak megsegítése érdekében vállalkozott. Vannak közöttük olyanok, akiket a letartóztatás vagy elrablás elől mentett meg Jorge atya. „S mindehhez járulnak még azok, akiket »tudtukon kívül« kímélt meg a kegyetlen rendszer, mert Jorge atya – jó manőverező képességének és a már tervbe vett letartóztatások meghiúsításának segítségével, mint e könyv néhány főszereplője elbeszéli majd – megelőzte, hogy a kínvallatások során olyan újabb nevek bukkanjanak elő, akiket különben ma a desaparecidos végtelen listáján tartanánk nyilván.”
A kötet előszavát Adolfo Pérez Esquivel írta, aki szintén raboskodott a diktatúra börtöneiben, meg is kínozták. A békéért és az emberi jogokért ajánlott áldozatai és az ezekért végzett munkássága okán 1980-ban megkapta a Nobel-békedíjat. A pár oldalas, önálló esszének is beillő prológus igyekszik megrajzolni a pápaváltás szellemtörténeti keretét. Bár Bergogliót konzervatívnak tartja, elismeri kiemelkedő érdemeit a szegényekkel való törődés terén. Lelkipásztori karaktere jellemzi igazán őt, s ragyogtatja fel elkötelezettségének, munkásságának jelentőségét. A diktatúra évei kapcsán szól arról, hogy voltak együttműködő püspökök, akik aktív részesei voltak (nem egy pappal egyetemben) a borzalmaknak [erről részletesen szól a kötet első része: Egy nyomozás miértje], míg mások langyosak voltak: segítettek, ameddig ez nem jelentett veszélyt. Ám voltak hősök, segítők, embermentők is.
„Jorge Mario Bergoglio akkori jezsuita tartományfőnök ugyancsak segített az üldözötteken, és a legkülönfélébb módokon próbálkozott, hogy elérje rendje elrabolt papjai szabadon bocsátását. Mindazonáltal, amint már máshol hangoztattam, nem vett részt az emberi jogok védelme melletti harcban a katonai diktatúrával szemben. Ez a feladat más püspökökre hárult.” Vagyis: a jezsuita provinciális tevékenyen segítette a konkrét embereket, de nem vált közéleti szinten fellépő jogvédővé. Miért? Amint a tanúságtételek alapján ez később körvonalazódik a könyvben, ez a „visszahúzódás” tette lehetővé számára a szabad mozgást és a kapcsolattartást a szomszédos országok egyházi intézményeivel, hogy ily módon „kilophasson” az országból bajbajutott embereket.
Hogy Ferenc pápa számára nem közömbösek az emberi jogok, azt bizonyítja, hogy megválasztása után sürgette Cristina Fernández de Kirchner elnökasszonynál a múlt őszinte feldolgozását. Az előszót író Esquivelnek pedig – akivel szintén találkozott már pápaként is – elmondta: „Tovább kell dolgoznunk az igazság, az igazságosság és a diktatúra által okozott károk jóvátétele érdekében.” Ennek része, mint mondta, hogy az egyház egy napon majd elismerje „ama világiak és szerzetesek latin-amerikai martirológiumát, akik életüket áldozták hitükért és népeikért”.
A Bergoglio listája című kötet a maga módján ebbe a nagy tervbe kapcsolódik bele. A második részében [A történetek] tizenegy tanúságtételt olvashatunk arról, mit tett (és mit nem tett egyáltalán) Jorge Bergolio jezsuita provinciális. Van, aki már számos alkalommal az atya védelmére kelt, mások most először mondták el a maguk történetét. De van olyan is, aki csak utólag tudta meg, hogy ki volt az, aki segített rajta. Ezek a beszámolók feltárják a diktatúra gonoszságát, ördögi világát, ugyanakkor megmutatják az evangéliumi emberség példaértékűségét és áldozatkészségét. Ezek után nem meglepő, hogy az Amnesty International harmadik részben [Megtalált válaszok] idézett nyilatkozata szerint, akármit mondjanak egyes sajtóorgánumok, „senki sem vádolja Jorge Mario Bergogliót”.
A kötet végkicsengése [Következtetések] egyszerre szerény és mély: „…a »lista« tanúságtételeinek köszönhetően most már biztosan tudjuk, melyik oldalon állt Bergoglio országa történelmének ama zűrzavaros, drámai és szenvedésteli időszakában. S miközben e könyv a befejezéséhez közeledett, újabb történetek, újabb tanúvallomások láttak napvilágot… (…) Mindannyian a legmélyebb hálával beszéltek egy Ferenc nevű emberről, akiben egészen a pápává választása előtti néhány hónapig is szilárd támaszra találtak. Egyszóval »Bergoglio listája« még nem zárult le.”
Bergoglio listája. Ferenc pápa az argentin diktatúra ellen. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2014.
Török Csaba/Magyar Kurír
