Őslegendák országa
Pártus Jézus és magyar barátai – ezzel a címmel rendeztek vitaestet az ELTE-n abból a célból, hogy a meghívottak – Sárközy Miklós ókortörténész és Teszler Vendel néprajzkutató – segítségével körüljárják a kérdéskört: „miért élednek újra és újra a magyar származástörténettel kapcsolatos mítoszok, tévhitek és összeesküvés-elméletek”. Beszámoló a vitaestről, némi felvezetéssel.
Alapvetően kétféle történetírás létezik: az egyik a meglévő forrásokat kutatja és értelmezi, majd a kellő ismeretanyag birtokában sorrendbe helyezi, összegzi a tényeket, tehát az apró részletektől haladva jut a megállapításig. A másik ezzel ellentétes irányban dolgozik, először is tesz egy megállapítást, és ezt igyekszik alátámasztani forrásokkal. Mindkét esetben előfordulhatnak tévedések, de ez utóbbiban az a probléma is felmerülhet, hogy a forrásokba belemagyarázunk olyan dolgokat, amelyek talán eszünkbe sem jutnának, ha nem lebegne szemünk előtt az állítás, amit igazolni akarunk. Ekkor már nem állunk olyan távol attól sem, hogy ha nincs elegendő forrás az általunk kutatott témához, akkor képzeletünkre bízzuk a történelem folyását, bízva az emberiség kollektív emlékezetében, hiszen ha nem tudjuk valamiről, hogy hogyan volt, akkor azt sem tudhatjuk biztosan, hogy hogyan nem volt, tehát akár az általunk képzelt módon is lehetett. Így születnek aztán azon téveszmék, amelyek ha megfelelő közeghez jutnak el, akár világnézetek alapját is képezhetik, egyének és közösségek identitását határozhatják meg.
Mi, magyarok, talán hányattatott sorsunk miatt különösen fogékonyak vagyunk ezekre az áltudományos elméletekre, ezen belül is két népszerű csoportra: az összeesküvés- és az eredetelméletekre. Mivel az európai történelmünket inkább kudarcként és nem egy dicső évezredként éljük meg, és mivel ebből az időszakból elegendő forrás maradt ránk a főbb folyamatok rekonstruálásához, a hivatásos és nem hivatásos elméletgyártóknak tökéletes témaként kínálkozik a gyengébb alapokon álló őstörténetünk. Számos nemzet és csoport iránt érzünk ellenszenvet (hol jogosan, hol jogtalanul) történelmünkben betöltött szerepük miatt, tehát az összeesküvés-elméletek is termékeny talajba hullnak a magyar anyaföldön.
Jézus: keresztény és magyar?
Jézus zsidó származását a 19. századig nem nagyon merték vitatni, hiszen az ismert források egyértelműek a témában. A nemzetállamok korában viszont egyik-másik nép elkezdte kisajátítani magának, persze nem olyan nyíltan, hogy kimondják: Jézus kék szemű, magas, szőke férfi volt, hanem csupán árja származását vélték bizonyítani. Hirtelen mi is úgy gondoltuk, hogy jó volna azért Isten fiának népéhez tartozni (a szándék azért értékelendő), de önbecsülésünket nem akartuk elveszíteni azzal, hogy mi is árja voltunk bizonyítására törekedjünk. Éppen kapóra jött a század elején felbukkanó pártus–magyar rokonság tana, amit először Horváth István (1784–1846) fejtett ki. Nemes egyszerűséggel kimutatta, hogy a magyar a legősibb nyelv és nemzet, kutatásaiból legismertebb példák az Ádám – „ad ám”, a Karthagó – „kard hágó” és a Boszporusz – „vas poros” szavak egyezésének felfedezése. A pártus nép nevét a magyar „pártos” szóval azonosította, bizonyítva ezzel a két nép rokonságát. Ez az elmélet azonban inkább tekinthető egy ártatlan próbálkozásnak, mint nacionalista fajelméletnek.
Trianon után a turanizmus (minden sztyeppei lovas-nomád életmódot folytató népet egy eredetűnek vesz, ennek a leágazása a pártus–magyar rokonítás is) erősödött az országban, a finnugor–magyar nyelvrokonságot már nemcsak Habsburg félrevezetésnek, hanem nyugati-zsidó összeesküvésnek tekintettük. A mozgalom kapott egy erősen nacionalista jelleget, és egyre inkább erősödött az igény az erre alapuló ideológia megteremtésére. Zajti Ferenc (1886–1961) volt az első, aki a pártus-magyar rokonság mellett a pártus Jézus képet is megfesti. Talán ez a legjobb szó az ő munkásságára, mivel foglalkozását tekintve valóban festő volt, nem rendelkezett képzettséggel sem nyelvészetből, sem pedig történelemből.
Méltó utódra Badiny-Jós Ferenc személyében talált, aki a második világháború után emigráns amatőr nyelvészként, teológusként és történészként bonyolódott a mozgalomba. Méghozzá olyannyira, hogy 1998-ra elkövette élete fő művét Jézus király – pártus herceg címmel. Ebben kifejti, hogy a kereszténység és a judaizmus eltorzította Jézus valódi lényét, az igazság viszont az, hogy Mária a Galileát és Szamáriát kormányzó pártus herceg lánya, a Fény Szüze, Jézus a Fény Fiú, Isten pedig a Fény Atya. A sok fénytől bizonyára elvakult szerző egyben kijelenti, hogy Jézus valós képét egyedül csak a magyar hagyomány őrizte meg, és mivel csak egy Jézusról beszélhetünk, a magyar–pártus–szkíta–sumér igaziról, ebből logikusan következik, hogy Jézus csak a miénk. (erről bővebben: Grüll Tibor: A pártus herceg rokonsága. Hetek. 2000. július 29.)
Ezek az elméletek első hallásra lehet, hogy megnevettetnek, Badinyéi akár a sokadikra is, de nem szabad elfeledtkeznünk arról, hogy sokan ilyen hazug álomvilágban élnek egy sosem létezett álommúlt dicsőségéből táplálkozva. És amíg ezek az emberek a múltat építik, a jelenük szép lassan lepusztul, lekopik róla a dicső turáni népek öröksége, és átüt rajta a sivár indoeurópai valóság. Sárközy Miklós ókortörténész, iranista, az áltudományos elméletek nagy ellensége így foglalja össze az eddig leírtak cáfolatát: „A pártus nyelv iráni (indoeurópai) jellege igen könnyen belátható, ha nyelvtanát összevetjük legközelebbi rokonával, a középperzsával. E téren a nyelvtudománynak nincsenek kételyei, akárcsak a magyar finnugor (urali) eredete kapcsán. »Turáni« vagy »szkíta« nyelvcsalád nem létezik.” (tenyleg.com)
Jól fial a turanizmus
A tudomány hosszú ideig félvállról vette, nem is cáfolt rá ezekre a megalapozatlan, sok esetben megalapozhatatlan elméletekre. Ennek az lett a következménye, hogy ma már sokkal olvasottabb a téveszmék irodalma, nagyobb az aktivitás a mozgalom rendezvényein, sőt, bizonyos szinten már a parlamentben is képviseltetnek nézeteik. Ennek kapcsán rendeztek vitaestet az ELTE-n, ahol az előbb említett Sárközy Miklós és Teszler Vendel néprajzkutató beszélt az áltudományos elméletekről, azok terjedéséről, jellegéről.
A finnugor–magyar nyelvrokonságot Sárközy tudományos tényként fogadja el, szerinte a tudomány és a tudósok tisztelete kiveszőben van, mivel az emberek beleszólnának a tudósok munkájába, anélkül, hogy nagyobb rálátásuk lenne a kutatások menetére, módszertanára. Ahogyan nem engednek operálni orvosi képzettség nélkül, ugyanúgy nem helyes, ha magukat nyelvészként definiáló amatőrök olyan megállapításokat tesznek, amelyek vizsgálatához tudományos szakképzettség szükségeltetne.
A tudománynak nem kell minden őt érő alaptalan vádra reagálni, fontos, hogy a párbeszéd fennmaradjon, de nem kell egy bizonyos szint alá leereszkedni. Az emberek egyszerű válaszokat várnak, ezért a tudósok sokszor rosszul jönnek ki az ilyen vitákból, mivel ezek a kérdések általában sokkal összetettebbek, ráadásul a témában nagyon kevés olyan ismeretterjesztő könyv születik, ami a tudományos tényeket érthetően, egyszerűen és röviden összefoglalná. Ellenben a másik oldalon egyre több kiadvány jelenik meg, egyre több pénzt invesztálnak az immár iparággá fajult mozgalomba. Jól mérték fel a piacot, észrevették, hogy a rendszerváltás után az emberek fogékonyak az új, ráadásul dicső múltat teremtő elméletekre. A dilettáns irodalom egyik eszköze a „valami titkos dolgot mondok el nektek” sablon, amihez társul az áltudományos szaknyelv, így a nem kellően felkészült olvasó könnyen abba a hitbe eshet, hogy tényeket olvas. A tenyleg.com ezt a kommunikációs szakadékot igyekszik áthidalni a két oldal között. A weblap bemutatja az áltudományos elméletek álláspontját, majd ezeket a tudomány álláspontjával cáfolja.
Teszler szerint a finnugor-ellenesség elsősorban a hit és az internet miatt jött létre. Az emberek most, azonnal akarnak megtudni mindent, a tudománynak viszont időre van szüksége a tények feltárásához, és ezek mindenki számára érthető összegzéséhez. Az internet ezzel szemben gyors, egyszerű válaszokat és hatalmas mennyiségű információt ad, az olvasók számára pedig mellékkérdés, hogy ezek nem ellenőrzött, a tudomány által nem elfogadott vélemények. Aki pedig hinni akar például a Badinyi-féle világnak, az hinni is fog, a kérdés az, hogy a tudomány képes-e vagy egyáltalán feladata-e ezzel szembe menni, hiszen a kettő nem ugyanazon a síkon van.
Az ismeretterjesztő irodalom megjelenítése fontos, de ez a kezdeményezés elsősorban a témában érdeklődő pártatlanoknak lenne hasznos, viszont az ellenoldalban vallásos mélységgel hívők – még ha el is olvasnának ilyen munkákat –, nem biztos, hogy megváltoztatnák saját világképüket. Érdeklődési körük sokkal inkább a hagyományőrzés, az általuk elfogadott múlt újraélése, újrateremtése, ezért talán elérhetőbbek lennének a tudomány számára, ha az is gyakorlati, kézzel fogható formában jelenítené meg a valós múltat.
Teszler a turanizmusban erős államellenességet tapasztal, az elmélet hívei legfőképpen az elmúlt 25 évvel szembeni ellenszenvet hangsúlyozzák, bár sokkal kisebb az a politikailag is aktív réteg köztük, mint amit a külső szemlélő látni vél. Nem valami ellen küzdenek, hanem a hitviláguk, az elméleteik szabad terjesztéséért, elfogadásáért. A sok negatívum mellett nem szabad elfeledkezni a mozgalom közösségteremtő erejéről sem. Sok magányos, a társadalom perifériájára szorult ember találta meg ezekben a hagyományőrző közösségekben a baráti körét, szórakozását, hobbiját. A probléma akkor kezdődik, mikor a közösségi élmény a mindennapi életben is elindítja az érdeklődést a téma iránt, és szép lassan felépül egy hazugságokon alapuló világkép. Ez talán megoldható lehetne, ha az oktatásban nagyobb hangsúlyt fektetnének a magyar őstörténetre, hogy később aztán ne az információhiány okozza a téves elméletek gyártását, elfogadását.
A közönség egyik kérdésére, miszerint a tudomány értéksemleges-e, Sárközy azzal válaszolt, hogy a tudományban ez alapelv, mindig értéksemlegesnek kell maradnia. Persze ez nehezebb olyan kérdések tárgyalásánál, amihez erős érzelmek társulnak. Teszler ezzel szemben kicsit gyakorlatiasabban állt a kérdéshez, megjegyezve, hogy a tudomány azt kutatja, amire pénzt kap, ezért nem biztos, hogy az esetek nagy részében beszélhetünk értéksemlegességről.
Mondandójukat mindketten összegezték pár mondatban. Sárközy kiemelte, hogy a finnugor–magyar nyelvrokonság alapjai nem fognak megdőlni, de részletkérdésekben változhat, finomodhat. Ez alapján a magyarság eredete a következőképpen foglalható össze: mi egy finnugor környezetben élő, dél felől folyamatos hatások alatt álló, az 5–8. századig Kelet-Európában elhelyezkedő nép voltunk, amely nyelvileg finnugor (az alapszókincs és a nyelvtan alapján), antropológiailag török, finnugor, iráni stb… (minden nép hatott ránk, akikkel érintkeztünk), kulturálisan pedig kelet-európai sztyeppe vidéki, majd európai keresztény jellegű. Teszler azt hangsúlyozta, hogy a tudományosan nem megalapozott elméletekre épülő világkép lényege a hit valamiben, ami meghatározza az egyén identitását, amitől úgy érzi, hogy nincs szüksége a tudomány külső szabályaira, korlátozásaira. Normális esetben az egyén identitásának csak egy részét képezi a népének eredete, a család, vallás, lakóhely, foglalkozás legalább ennyire meghatározzák, hogy kik vagyunk és honnan jöttünk.
(hetek.hu)
