Mire képes egy hegedű?

Kategória: Cikkek, írások Megjelent: 2014. november 19. szerda

A Máltai Szeretetszolgálat monori tapasztalata bizonyította: a cigánytelepen élő gyerekeknek jó és hasznos a közös zenélés. A Szimfónia program keretében idén szeptembertől már 15 kistelepülésen tanítják zenélni a legnehezebb sorsú gyerekeket. Szent Erzsébet ünnepe alkalmából megnéztük a programot.

A venezuelai El Sistema programot az egész világon ismerik, számos országban próbálják átültetni a helyi viszonyokhoz alkalmazva. Magyarország az élen jár a kezdeményezésben: a Magyar Máltai Szeretetszolgálat több mint egy éve kezdett bele Monoron, idén szeptembertől pedig tizenöt – nyolc észak-magyarországi és hét dél-dunántúli – kistelepülésen indították el az oktatást.

Jose Antonio Abreu venezuelai vállalkozó és zenész, a program atyja szerint a zene mint szociális eszköz képes arra, hogy nevelje, átformálja a leginkább hátrányos helyzetű, kallódó gyerekeket. A közös muzsikálás örömöt, sikerélményt jelent nekik, egész életvitelükre, gondolkodásukra, s ezáltal életesélyeikre is kihat. Ösztönzi őket, hogy legyenek terveik, amelyeket képesek másokkal együtt megvalósítani. Így lehetne röviden összefoglalni a módszer mögött rejlő gondolatot. A venezuelai példa a világon sokfelé ébresztett reményeket.

November 13-án a Zeneakadémián adott nagy sikerű hangversenyt a Caracasi Ifjúsági Zenekar, amelynek tagjai nyomortelepeken élő fiatalokból kerültek ki. A monori cigány gyerekek még csak egy éve tanulnak hegedülni, csellózni, de már most nagy élmény meghallgatni őket, látni a lelkesedésüket.

Egy európai uniós pályázat adott lehetőséget arra, hogy a Szeretetszolgálat megpróbálja követni a venezuelai példát. Bátki Márton programvezető elbeszéléséből kiderül: arra számítottak, hogy 20–40 gyerek jelentkezik minden faluban, ehhez képest van olyan hely is, ahol 120-an tanulnak, az átlagos létszám pedig 60-70 körül van. A pályázat egy évre szól, de remélik, hogy mindenütt megtalálják majd a forrásokat a folytatáshoz.

Bátki Márton – aki a monori telepi program vezetője volt, és maga is hegedül – elmondta: a leginkább rászoruló gyerekekhez szeretnének fordulni. Nem a tehetségeseket emelik ki, hanem azokat a gyerekeket szeretnék elérni, akiket a hátsó sorba ültetnek, akiket nem dicsérnek meg az iskolában, akik a szüleiktől sem remélhetnek igazán támogatást. Akiknek nincs sikerélményük. Ezeknek a gyerekeknek szeretnék megmutatni, hogy ők is fontosak lehetnek egy közösségben. Ezek a gyerekek – akiknek többnyire szűkösek a lehetőségeik önmaguk kifejezésére – a zenén keresztül új kifejezőeszközt kapnak. Ráadásul a zene lelki élményt, felemelkedést jelent, az együtt zenélésben pedig még inkább jelen van ez a többlet. „Mostanában szeretik ezt flow-élménynek nevezni. De nevezhetjük istenélménynek is. És ez nagyon izgalmas” – vallja a programvezető.

Szádeczky-Kardoss Géza koordinálja a tizenöt településen zajló oktatást. Korábbi interjúnkban beszélt már a venezuelai módszerről és a monori kezdetekről. Most megosztja velünk: gyerekkora óta fontos számára a zene, de fontos az is, hogy jót tegyen vele, ne csak műveltséget adjon át. A programban nemcsak egy hangszert tanítanak, hanem zenekart építenek. A program zenei, didaktikai alapjait keresik, igyekeznek kikísérletezni, hogyan tudnak a leghatékonyabban dolgozni – ez a folytatás szempontjából elengedhetetlen.

Bogádmindszenten, egy kis ormánsági faluban pillantottunk bele a program működésébe. Győriné Ambrus Ibolya, a helyi általános iskola igazgatója fogad minket és mesél a faluról, az iskoláról: a 450 lakosú községben nyolcosztályos iskola működik. A helyieken kívül hegyszentmártoni és ózdfalui gyerekek is járnak ide. 110 körüli a gyereklétszám, szegény a település, alacsony az átlagos iskolázottság, 10 százalék körül van az érettségizettek aránya. A gyerekek 92-98 százaléka hátrányos helyzetű, 30 százalék felett van a halmozottan hátrányos helyzetűek aránya. Egyetemre alig megy valaki, ha mégis, nem tér vissza a faluba. Bogádmindszent lakosságának nagy része beás cigány, de már generációk óta gyakori a vegyes házasság, a cigány és a magyar identitás egyszerre él a gyerekekben.

Győriné Ambrus Ibolya megemlíti, hogy zeneoktatás korábban is volt már a faluban, de a kötött oktatási rend – amely nem hagy mozgásteret a gyerekeknek – nem működött náluk. Amikor a beás szakkörön elkezdett beás dalokat tanítani, a gyerekek akkor kezdték megszeretni az éneklést, a zenélést. A zenét tanulókból létrejött egy zenekar is, kezdetben kannákkal, később már gitárkísérettel is játszottak. A nagyobbak közül néhányan ma már aktívan zenélnek, fellépéseik is vannak, ügyesek, tehetségesek. Orsós Robit, a zenekar egyik tagját mindenki ismeri: gitározik, csellózik, és már a kicsiket is tanítja. A Szimfónia programról az igazgatónő elmondja: a lehetőség híre gyorsan terjedt a környéken, és ők örömmel fogadták be, hiszen hasznos időtöltést jelent a gyerekeknek.

Az iskolát egy parasztházból alakították ki, otthonos, barátságos hely. A gyerekek vidám zsibongással várják a folyosón, mikor kezdődik az ő órájuk. Vannak, akik megijednek az újságíróktól, és nem jönnek be a terembe, a tanárok nem erőltetik, ez is belefér, majd jönnek legközelebb. Úgy tűnik, ide mindenki örömmel és lelkesedésből jár.

A Magyar Máltai Szeretetszolgálat pályázatára jelentkező hegedű-, cselló- és fuvolatanárokat különleges feladatra hívták el. A Bogádmindszenten tanító Hidvégi Zsuzsanna tréfásan össze is foglalja a hasonlóságot a zeneiskolai oktatás és a Szimfónia program között: „Csak a hangszer azonos.” Horváth Kittivel ketten járnak három iskolába hegedűt tanítani, zenekart formálni: egy pécsi általános iskolába, Magyarmecskére és Bogádmindszentre. Mindketten lelkes, fiatal zenetanárok. Az El Sistema és a monori tapasztalatok alapján kijelölt irányelvek alapján kell dolgozniuk, Szádeczky-Kardoss Géza segítő közreműködésével. Kérdésünkre elmondják: nagyon inspirálja, hajtja őket előre, hogy a gyerekek milyen nagy örömmel zenélnek. Az első pillanatok lelkesedése, hogy kedvükre tanulhatnak, nem múlt el.

Először csak énekeltek, ritmusgyakorlatokat végeztek, játszottak. A foglalkozáson, amelyen részt veszünk, egy egyszerű dallamot pengetnek hegedűn, próbálgatják sokszor egymás után, mindig választanak hozzá maguk közül egy kis karmestert, aki a táblánál diktálja az ütemet. A dallamot a tanárok játsszák, a gyerekek ezt kísérik. Fegyelmezetten, jó hangulatban, türelmesen, egymásra figyelve. Kitti úgy látja: a zenével fegyelmet lehet tanulni, és összhangot tud teremteni az ember lelkivilágában. Nemcsak a hangok szépségét, hanem más értékeket is nyújt a gyerekeknek. Zsuzsi megerősíti, mennyire fontos számukra az egymásra figyelés. Nagyon hamar ráéreznek annak az örömére, hogy együtt játszanak, közösen hoznak létre valamit. Mindkét tanárnő számára nagy élmény és örömteli meglepetés, mekkora szeretetet kapnak a gyerekektől. Ez őket is gazdagítja, energiával tölti fel. Ha nem mondanák, akkor is látni: sugárzik róluk.

Mecskei Edina fiatal szociális munkás, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat munkatársa. A programban nagyon fontos, hogy a tanárokon kívül is legyen valaki, aki személyesen foglalkozik a gyerekekkel, beszélget velük. Edina sorra látogatja a családokat, megismeri életkörülményeiket. Nehéz élethelyzeteket lát, sok megoldatlan problémát. Mégis, a legnagyobb élménye neki is a szeretet. „Én nem is tudtam korábban, hogy ennyire szeretem a gyerekeket!” – mondja, és ez a megállapítás – akkor, ott – nemcsak róla szól, hanem a programról és annak bogádmindszenti tapasztalatáról is: a szegény sorsú kisgyerekek őszinte, magával ragadó érzelmeiről és a lelkesedés, a zene, a részt vevő felnőttek odaadó figyelme által megteremtett, szeretetteljes közegről.