Az Antikrisztus ihletése

"Az antiszamár vagyok, par excellence - avagy görögösen, ámbár nemcsak úgy, az antikrisztus vagyok..."

(Friedrich Nietzsche)

I.

Európát szokás a "keresztény" jelzővel illetni - ami azt jelentené, krisztusi, azaz Jézus Krisztus ihletése alatt létrejött civilizáció és kultúra, amelynek törvényei, társadalmi rendje, kultúrája és gazdasági élete Jézus tanítását követi és a Szentlélek ihletése alatt áll. Ha azonban bekapcsoljuk a tévét, hallgatjuk a rádiót, elolvassuk a sajtót, vagy akár kiállításra, színházba járunk, esetleg összehasonlítjuk a Szentírás által tanácsolt elveket a jelenlegi gyakorlattal - el kell ismernünk, azok vajmi kevéssé emlékeztetnek bennünket Jézus tanítására.

Megszoktuk a fogyasztói társadalom életmódját, szokásait és fel sem merül bennünk, hogy alig egy századdal ezelőtt ez még elképzelhetetlen volt, sőt annak gondolata is ütközött az európai ember életről és annak értékeiről vallott felfogásával. Élt azonban a 19. században egy "próféta", aki pontosan azokat az elveket és gyakorlati tanácsokat ajánlotta kortársainak, amelyet a 20. század oly hűen és pontosan megvalósított. Ő Friedrich Nietzsche, aki utolsó könyve - Ecce homo - fejezetcímeiben megelőlegzi a mai könyvpiac "hogyan csináljunk karriert" könyveinek témáját. Persze már alcíme is sokat ígérő: "Miképpen lesz az ember az, aki." Önbizalomtól duzzadóan írja - az őrület felé haladva, hiszen e könyvét már be sem fejezhette, közben elméje teljesen elborult - a fejezetcímeket: Miért vagyok én olyan bölcs? Miért vagyok én olyan okos? Miért írok én olyan jó könyveket?

Miképpen, és főleg milyen lesz tehát az ember az, aki? A filozófus 1888-ban még talán újszerű válaszai mára az önmegvalósító ember unalomig ismert, praktikus és elfogadott igazsága lett.

"Miért tudok többet másoknál? (...) Tökéletesen hidegen hagy, mennyiben volnék 'bűnös'. Hasonlóképp nem simerem a lalkiismeretfurdalás megbízható kritériumát sem: annak alapján, amit híresztelnek róla, nem érdemel figyelmet... (...) Az ateizmus számomra nem eredmény, még kevésbé esemény: ösztönösen természetesnek tartom. Túlságosan kíváncsi, kétes és gőgös vagyok, semhogy megelégedjem otromba magyarázatokkal. Isten otrombamagyarázat, undelicatesse nekünk gondolkodóknak - sőt alapvetően goromba tiltás: Ne gondolkodjatok!... Sokkal lényegesebbnek tartom az emberiség üdvével - így pl. a táplálkozással -, mintsem a teológus kuriózumokkal foglalkozó kérdéseket. Házi használatra a következőképpen tenném föl a kérdést: 'hogyan táplálkozz, hogy elérd erőd, reneszánsz értelemben vett virtusod, erkölcsmentes erényed maximumát?"[1] In medias res egészséges életmód, huszadik század. A filozófus hosszan fejtegeti, milyen táplálkozási formák, ételek és italok a legmegfelelőbbek a fenti cél eléréséhez. Ami akkor talán komikusnak vagy megbotránkoztatónak tűnt, ma iskolai tantárgy és hatalmas üzlet. Az egészséges táplálkozás témája a női magazinok receptoldalaitól a New Age magazinok guruinak írásaiig mindenütt megtalálható, kedvelt és a "valódi bölcsességet" hordozó téma. Mesterei nemcsak az értelem és a test frissességét és fiatalosságát ígérik a bizonyítottan hosszú élet végéig, hanem ezáltal bekapcsolódást az Univerzum energiájába, a Legfelsőbb Értelembe - minden álomba, amit csak ígérni lehet...

A 20. század "keresztény" kultúrkörében felnőtt emberének már eszébe sem jut, amit Nietzsche még feltételezett koráról: "Bárkiben fölmerülhet a kérdés, miért hozakodom elő ezekkel a jelentéktelen és a hagyományos ítélet szerint érdektelen dolgokkal; hisz magamnak ártok, annál inkább, minél nagyobb föladatokra vagyok elhivatott. Íme a válaszom: ezek az apróságok - táplálkozás, hely, éghajlat, pihenés és az ön-zés egész kauzisztikája - lényegesebbek mint minden eleddig lényegesnek ítélt fogalom, ezekben a dolgokban kell először újratanulnia az embereknek. Mindaz, amit az emberiség idáig komolyan mérlegelt, még csak nem is valóság, pusztán képzelődés, keményebben szólva a beteges, a legmélyebb értelemben vett kártékony természetek rossz ösztöneiből fakadó hazugság - 'Isten", 'lélek', 'erény', 'bűn', 'túlvilág', 'igazság', 'örök élet', - egytől egyig hazugságok. Bennük keresték az emberi természet nagyságát, 'isteni mivoltát'..."[2]

Erre a beszédre és hatására, amely eluralta a világot, különösen igazak Jézus szavai: "Nem az teszi tisztátalanná az embert, ami bemegy a szájába, hanem ami kijön a szájából, az teszi tisztátalanná az embert."[3] (Károli fordítása talán még jobban mutatja a mögöttes szellemi okot, ő ugyani így fordít: az fertőzteti meg az embert...)

A valóság ilyen kifosztása után mi marad? Az étkezés, helz, éghajlat - a fiozófus szerint ezek helyes megválasztása döntő ahhoz, hogy "a legszellemibb szférákba áramló szabadság elérhesse azt a fokot, amelyen az ember fölismeri: erre a föladatra egyesegyedül én vagyok képes..."[4] Nietzsche fölpanaszolja, ha nem kellően jó éghajlat alatt élt, "nélkülöztem a finomabb önösséget, egy parancsoló ösztön bármely oltalmát; bárkivel hajlandó voltam egyenlővé tenni magam, lemondtam önmagamról és megfeledkeztem a távolságtartásról - ezt soha nem fogom megbocsátani magamnak."[5] (Hol vagyunk még Freud-tól, aki majd a "parancsoló ösztönt" trónra emeli?)

Ne feledkezzünk meg a pihenés módjairól sem - ámbár mit tudhatott az író a "szabadidő hasznos eltöltésének" és a "kreatív pihenésnek" azon szárnyaló magaslatairól, ahová korunk embere eljutott? A filozófus az olvasást ajánlja, néhány jól megválogatott művel. Így javasolja Heinét, aki "birtokában volt az isteni gonoszságnak, mely nélkül szememben nincs tökéletesség - egy embernek, egy fajtának az értékét aszerint ítélem meg, mennyire képtelen Istent és a szatírt szétválasztani."[6]

A kiválasztáshoz természetesen biztos ítélet és ízlés szükséges. "Mindenben - a táplálkozás, a hely és az éghajlat, a pihenés megválasztásában - az önmegtartás ösztöne parancsol, ami az önoltalmazás ösztöneként jut legjobban kifejezésre. (...) Az önoltalmazás ösztönét általában ízlésnek nevezik. Az ízlés imperatívusza nemcsak arra int, hogy tagadjunk, amikor az igenlés 'önzetlenség' volna, hanem arra is figyelmeztet, hogy a lehető legritkábban mondjunk nemet."[7] Milyen ismerős mindez! Már a gyerekeknek szóló magazinok is ezt hirdetik! Nietzsche még világosan látta - és helyeselte - hová vezet mindez: önoltalmazás - önzés, elkülönülés, magány... így győz manapság a Jó...[8] Ó akciófilmek kőarcú hősei, gyilkos példaképeink, mikor értetek izgulunk és "az igazságért még a titkos kerülőutaktól sem riadtunk vissza"![9]

Íme az út a boldoguláshoz, kapaszkodó a bölcsességhez a "reális életben", ahonnan kizártunk minden "idealizmust" - azaz mindent, amit nem csak önmagunkért, hanem a másik emberért is tennénk. Valójában ez a bűn, - írja Nietzsche - "a bűn szóval a fajtalanság, vagyis - a szép szavak barátainak kedvéért - az idealizmus ellen küzdök."[10] Egészen nyíltan beszél, nem csomagolja szép szavakba ítéletét. "Tapasztalataim följogosítanak a bizalmatlanságra mindenféle úgynevezett 'önzetlen' ösztönnel, tanáccsal és tettel készenlétben álló 'felebaráti szeretettel' szemben. A felebaráti szeretet gyöngeség, az ingerekkel szembeni ellenálló-képtelenség esete. A részvét csak a decadentok számára erény. Szemére vetem a részvéttel teljeseknek, hogy könnyen elveszítik a szemérmet, a tiszteletet, a távolságtartás finom éezékét, hogy a részvétnek hamar csőcselékszaga van, hogy a megtévesztésig emlékeztet a neveletlenségre - és hogy a részvét esetleg éppenhogy pusztítólag avatkozik be a nagy sorsba, a sebek okozta elmagányosodásba, a súlyos bűnhöz való előjogba. A részvét leküzdését az előkelő erények közé sorolom: a 'Zarathustra megkísértésé'-ben azt az esetet énekelem meg, amikor vészkiáltás érkezik el Zarathustrához, amikor a részvét mint utolsó bűn támad rá, s kívánja eltántorítani önmagától. Itt ura maradni a helyzetnek és tisztán megőrizni a föladat nagyságát az alantas és rövidlátó ösztönökkel szemben, amelyek az úgynevezett önzetlen cselekedetekben gyakorolják magukat: ez a próba az utolsó próbatétel talán, amit Zarathustrának ki kell állnia - ez erejének igazi bizonyságtétele."[11]

A világ megértette ezt a bizonyságtételt - és szívesen hallgatott rá. És amint a keresztények az élő Krisztusról tettek tanúságot és az Ő tanítását adták tovább minden korban, úgy Krisztus tagadói tanításaikkal annak képét rajzolják elénk, akinek ihletése alatt állnak - az antikrisztusét.

Íme hát a tanítás az életről és a felemelkedés útjáról. Nietzsche radikálisan tagad mindent, amit a keresztény hit az élettel és az örök élettel kapcsol össze. "Az 'Isten' fogalmát az élet ellenfogalmára találták ki, és az összes kártékony, mérgező és rágalmazó dolgot, az élettel szemben táplált halálos gyűlölködést foglalták borzasztó egységbe benne! A 'túlvilág', 'igaz világ' fogalmát azért találták ki, hogy az egyedül létező világot - földi valóságunkat - megfosszák értékétől, céljától, eszétől, föladatától! A 'lélek', 'szellem' és végezetül még a 'halhatatlan lélek' fogalmakat pedig azért találták ki, hogy megvessék és elsorvasszák - azaz 'üdvözítsék' - a testet, és hogy valami szörnyen könnyelmű dolgot szögezzenek neki az élet komoly dolgainak - a táplálkozásnak, lakásnak, szellemi diétának, betegápolásnak, tisztaságnak, időjárásnak'"[12] (Szúrjuk közbe gyorsan: a minden önzetlen cselekedettől írtózó író beírta az "élet komoly dolgai" közé a betegápolást, mivel ekkor már rendszeresen ápolásra szorult. Pedig abban épp az általa ócsárólt "felebaráti szeretet" valamint hitvesi szeretet és kitartás révén részesülhetett. Zarathustrája bizony őt is a gyengék, kiiktatandók, az életet gyengítők közé sorolta volna...)"A 'bűn' fogalmát pedig a velejáró kínzószerszámmal - a 'szabad akarattal' - együtt azért agyalták ki, hogy összekuszálják az ösztönöket és bizalmatlanságot keltsenek a második természet iránt."[13]

II.

A XX. században az un. "keresztény nemzetek" megfogadták Nietzsche tanácsát és sikeresen kiiktatták a társadalmi életből a bűn fogalmát. Ettől elszakadva a szabad akarat hatalmas "szárnyalásba" kezdett, hogy kipróbáljon és megvalósítson mindent, ami eddig tiltott volt. Ezzel együtt, az "okos ember" ma már tudja, hogz mikor mit egyen, mit igyon, mit cselekedjen, hogy hosszú és önmegvalósító életet élhessen. Tudja mikor ajánlott aludni, mikor "félrenéznie", mi mindenre jó a "szexuálterápia", ismeri a kulturált egymás mellett élés "politikailag korrekt" szabályait. A gazdasági előrejelzésekhez és horoszkópokhoz igazítja életét, kerüli a szerencsétlen számokat és mindent megtesz, hogy a többiek nyűgje ne nagyon zavarja őt. Ha Jézus felszabadított minket a törvény és törvénykezés rabságából, hát újra rabságba kötözi magát, minél erősebb láncokkal, annál jobb. Mit, hogyan, meddig és mennyit - ez a világ igéje. Élj úgy, ahogy neked jó - és neked így jó, csak ebben a tisztasági betétben -, magaddal törődj, tedd, ami neked tetszik. Itt az új római birodalom, hasonló ahhoz, amelyben elhangzottak Pál apostol szavai: "Ennyire oktalanok vagytok? Amit Lélekkel kezdtetek, most a testtel fejezitek be? (...) A törvény pedig nem hitből van, hanem 'aki teljesíti, élni fog általa'. Krisztus megváltott minket a törvény átkától, amikor átokká lett értünk..."[14]

A törvények pedig új és új törvényeket szülnek és vonják maguk után az új és új átkokat. És valóban nem kell-e egzre körültekintőbben élnünk? Megnézni mit eszünk, mit iszunk? Hiszen van-e még tiszta víz, amelyet nem szennyeztünk el? S van-e még amelegházi paprikában vitamin? És a gyógyszerek mellékhatásait milyen gyógyszerekkel lehet kezelni? Bizony, századunk hasznos és praktikus okossága, csak evilággal törődő életvitele az önzés szakadékába taszította az élőket, hogy ott pusztuljanak. "Ezért ölt majd gyászt az ország, és veszíti el erejét minden lakója a mező vadjaival, az ég madaraival, sőt még a tenger halai is elemésztődnek."[15] (Károli fordítása szemléletes: "búsul a föld és elerőtlenül minden...")

Beteljesedett-e már e prófécia, vagy még lesznek nagyobb mélységei is, mint amit tapasztalunk? Elfelejtettük, hogy a Teremtőt a teremtményeiben csodáljuk, ahol minden élő a másiknak is él, a másiknak is szolgál illatával, termésével, éltével és halálával. Nincs egyedüllét, nincs magány, hanem a teremtmények gyönyörű összefonódása, ölelkezése a jelenben, a jövőért. Ilyen az Isten által teremtett élet. "A forrásokat a völgyekbe ereszted, hogy folyjanak a hegyek között. Belőlük iszik az erdő minden vadja, s oltják szomjukat a vadmadarak. Fölöttük tanyáznak az égi madarak, és az ágak közül hallatják hangjukat. Hajlékaidból megöntözöd a hegyeket, és műveid gyümölcséből táplálod a földet. Füvet sarjasztasz az állatoknak, és növényeket az ember szolgálatára, kenyered adsz a földből, és bort, hogy vidámítsa az ember szívét; hogy ragyogjon az arca az olajtól, és a kenyér erősítse az ember szívét."[16]

Az Istentől elszakadt ember új isteneket keres magának. Szex, szerelem, karrier, biztonság és félelem egyaránt felfokozott imádat tárgyai lettek. (Zárt ajtó mögött borzongani az esti krimin, nemlétező családok szerelmi bonyodalmaiba ölni érzelmeinket, miközben tönkremegy családi életünk, izgatottan olvasni újságunk pletykarovatát és horoszkópját... ez a szellemi horizont határozza meg nitzschei emberünket.)

Mi ne ismernénk a felsőbbrendű embert? Ő az, aki megtagadja családját. "Az ember legkevésbé a szüleivel rokon, a szülőkkel való rokonság a közönségesség legszembeszökőbb stigmája."[17] Ő az, aki nem hiszi, hogy létezik bűn, ő az, aki elutasít mindent, ami - a jézusi értelemben vett -emberi. A család hazugság, férfi és nő között örökös a küzdelem. "A szerelem eszköze a harc, lényege a nemek halálos gyűlölete. Ismerik feleletemet arra a kérdésre, miként gyógyítható - 'váltható meg' egy nő? Úgy, ha a férfi gyereket csinál neki. A nő célja a gyermek, s a férfi csupán eszköz e cél eléréséhez - imígyen szóla Zarathustra."[18]

Nietzsche embere magányos, de - állítja - szereti a magányt. Ez azonban nem az elmélkedés, hanem a megvetés magánya. "...nem csekély türelempróbát jelent számomra az emberekkel való érintkezés; az én emberségem nem abban áll, hogy együttérzek az emberekkel, hanem hogy elviselem együttérzésem... Az én emberségem önmagam örökös leküzdése. Magányra, azaz gyógyulásra, önmagamhoz való visszatérésre, könnyű, játékos, szabad levegő leheletére van szükségem. Egész Zarathustrám a magány - avagy, ha megértettek - a tisztaság - és szerencsére nem a tiszta balgaság ditirambusa. - Akinek van érzéke az ilyesmihez, gyémánttisztaságúnak tartja. A legnagzobb veszélyt mindig az ember, a csőcselék láttán érzett undor jelentette számomra..."[19]

Látjuk már, milyen óriási a különbség a kétféle életszemlélet között. Jézus élete a főparancs valóraváltása: szeresd Istenedet teljes szívedből és szeresd felebarátodat, mint önmagadat. Nietzsche viszont azt tanítja: önmagad istene vagy, szeresd önmagadat és a többiek majd csodálni fognak és áhítani magasságodat... Szerinte "arra kell törekednünk, hogy túllépve borzalmon és szánalmon, a keletkezésnek - a pusztítás boldogságát is magában foglaló - örök boldogsága legyünk"[20].

III.

A német filozófus vizsgálja korának emberi kultúráját és megfigyelései olykor igen találóak. Talán hazájának gyűlölete is íratja vele: "Durvább félreértés nem is létezhet, mint azt gondolni, hogy a németek fegyveres győzelméből előnyös következtetéseket lehetne levonni a máveltség javára - avagy arra a tényre, hogy Franciaországot legyőzték..." - írja az első Korszerűtlen írásában. Saját műveit elemezve írja, hogy "a második Korszerűtlen írás (1874) a tudományos nagyüzem veszélyeit, az életet alattomosan kikezdő és mérgező jellegét leplezi le: az élet belebetegedett 'a munka megosztásának' elembertelenedett taposómalmába és helytelen ökonómiájába, a munkás elszemélytelenedésébe. A cél, a kultúra elpusztul: az eszköz, a modern tudomány-nagyüzem barbarizál..."[21] E mondatok ma is megállják helyüket - sajnos éppúgy, mint az általa javasolt megoldás: "A harmadik ésnegyedik Korszerűtlen írásban útmutatóként egy magasabb kultúra-fogalomra, a 'kultúra' fogalmának helyreállítására, a legkeményebb, szinte beteges önzésnek és önfegyelemnek két képe tárul elénk, mindkettő par excellence korszerűtlen típus, teli megvetéssel mindaz iránt, ami a 'birodalom', 'műveltség', kereszténység'..."[22] Mondhatnánk, micsoda őrültség, egy kultúra szétesését az önzéssel gyógyítani - de láthatjuk, hogy "bevált". Századunk valóban e praktikával érte el, hogy az emberek elfogadják, sőt helyeseljék kultúrájuk, közösségeik szétesését. Nietzsche próféta azonban ennél is tovább megy: "A minden érték átértékelésében, minden morális érték elvetésében, s minden eddig tiltottnak, megvetettnek, elátkozottnak igenlésében és elfogadásában és a beléjük vetett bizodalomban. Ez az igenlő könyv[23] kizárólag a rossz dolgokra árasztja fényét, szeretetét, gyöngédségét, visszaadja nékik 'lelküket', jó lelkiismeretüket, fennkölt jogukat és előjogukat az életre."[24]

Íme az ember. Gyűlöli saját népét ("Legalább disznók közé keveredtél volna - no de németek közé..."[25]), és immoralistának vallja magát, ami "lényegében két tagadást foglal magában. Egyrészt a jókat, jótevőket tagadom, vagyis azt az embertípust, amelyet idáig alegmagasabbrendűként tartottak számon; másrészt azt a fajta morált tagadom, amely magábanvaló morálként jutott érvényre és uralomra - tehát a décadence-morált vagy kézzelfoghatóbb kifejezéssel a keresztény morált tagadom. A két tagadás közül a másodikat tarthatjuk fontosabbnak, mivel a jóság és jóakarat egészében a décadente következménye, a gyöngeség szimptómája, és nem egyeztethető össze a fölemelkedő, igenlő élettel: az igenlésnek föltétele a tagadás és a pusztítás. - Időzzünk el egy darabig a jó ember pszichológiájánál. Ha meg akarjuk becsülni, mennyit ér egy embertípus, ki kell számolni, mennyibe kerül a fönntartása - ismernünk kell életföltételeit. A jó élet - föltétele a hazugság: más szóval a jó semmilyen áron sem akarja meglátni a valóságot, valamint azt, hogy nem a jószándékú ösztönök kihívása a cél, és még kevésbé azt, hogy korlátolt, jóságos kezek irányítsák sorsát. Bármely vészhelyzetet kifogásnak, valami megszüntetendő dolognak tekinteni, ez példátlan niaiserie, kész csapás, ostoba sors - olyan, mintha - mintegy a szegények iránt érzett szánalomból - a rossz időt akarnánk megszüntetni... (...) Csakis akkor illetheti meg egyáltalán valamiféle hely a jóságoty, ha elnézőek vagyunk, mert a jóság ösztön-hazugságon alapul."[26]

Igen, Nietzsche prófétának tartotta magát. E befejezetlen műve utolsó sorában felkiált: "Megértettek? Dionüszosz a megfeszített ellen..."[27] Dionüszosz, a bor és mámor, a tombolás és pusztítás istene, e patás, kecskelábú, szakállas Pán, akinek a képét a keresztény kor az ördöggel azonosította. Nem véletlenül írta: az antikrisztus vagyok. És az a gonosz hatalom, amely először nézeteit, majd egész akaratát rákényszerítette a filozófusra - 1889. január 2-án elméje végleg elborul - akaratát és nézeteit kiterjesztette az egész világra. A 20. században a filozófus által hirdetett "agresszív pátosz" úrrá lett a világon - csakhogy nincs "örök körforgás", ahogy azt a "próféta" remélte. Ennek a világnak, az önzés, a szeretetlenség, egyszóval a Test világának azonban egyszer bizonyosan vége szakad. Ami a sátán ihletéséből fakadt - tűnjék bármilzen szilárdnak és hatalasnak - összeomlik, mert nincs benne semmi az életből. Ami viszont Isten ihletéséből fakadt, az megmarad. Ezért nekünk arra kell törekednünk, hogy felismerjük az Ő akaratát és azt kövessük. "Teljes szívvel bízzál az Úrban, és ne támaszkodj saját belátásodra! Minden utadon rá gondolj, s ő majd igazgatja lépéseidet. Ne légy bölcs önnön szemedben, féld az Istent és kerüld a rosszat, ez egészség testednek, és életerő csontjaidnak."[28] Képesek vagyunk-e egyáltalán így élni? Hiszen úgy megszoktuk, hogy mi találjunk ki megoldásokat, mi valósítsuk meg azokat és a "saját megoldásainkat" kövessük. Nem is fog nekünk sikerülni, hacsak el nem kezdjük radikálisan a szeretet útját járni. Mert csak a szeretet képes megnyitni a másik létező felé. Most még talán félünk szeretni. De "Szeretet az Isten; aki a szeretetben marad, Istenben marad és Isten Őbenne. Isten szeretete azzal lesz teljes bennünk, hogy az ítélet napján[29] is lesz reményünk. Mert amilyen Ő, olyanok vagyunk mi is ezen a világon. A szeretetben nincs félelem. A tökéletes szeretet kizárja a félelmet, mert a félelem gyötrelemmel jár. Aki pedig fél, nem tökéletes a szeretetben. Szeressük tehát Istent, mert Isten előbb szeretett minket."[30]

Azt, hogy hová vezet a világ útja, az elmúlt évszázad megmutatta. Hogy hová vezet Isten útja, még csak most lesz világos nemzedékünk előtt. Azt azonban tudjuk, hogy "amikor azonban elhatalmasodott a bűn, túláradt a kegyelem, hogy amint a bűn halált hozva uralkodott, úgy uralkodjék a kegyelem is a megigazulás által az örök életre a mi Urunk, Jézus Krisztus által."[31]

IV.

"Dionüszosz a megfeszített ellen..." Nincs köztes állapot, nincs "semleges állam", nincs fegyverszünet. Bár a két ország között éles a határvonal, de nincs fal, amelynek tetején lábunkat lógázva üldögélhetnénk, várva a küzdelem végét. Mindenképpen „állampolgárai” vagyunk valamelyik királyságnak…

Mennyei Atyánk! El kell ismernem, hogy sokszor én is önző és önelégült módon szemléltem világunkat és éltem életemet. Nem gondoltam arra, hová vezethet mindez, s azt sem láttam, hogy ki áll e pusztító gondolatok és életforma mögött. Most azonban elismerem, hogy rossz úton jártam és visszafordulok Hozzád és Jézus Krisztushoz, az Élet szerzőjéhez és urához.

Kérlek bocsáss meg nekem, szabadíts ki a gonosz erők hatalmából és tölts el szereteteddel, hogy semmi el ne választhasson Tőled. Segíts, hogy mindannyian olyan életet tudjunk élni, amely méltó Hozzád és emberi létünkhöz.

Köszönöm Istenem, hogy kedves neked ez az ima és megsegítesz minket. Ámen.

Sípos (S) Gyula, 1991-2001. M.I.N.D.

Megjelent a Mérővessző című kötetben, 2001-ben. A könyv megrendelhető honlapunkon keresztül (http://www.szeretetfoldje.hu/index.php/egyeb-kiadvanyok/250--mervessz-2001) vagy az Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát. levélcímen.