Történetek a szent arsi plébánosról
Vianney Szent János emberszeretete és szociális érzéke legendás volt a maga korában. Amikor közölték vele a hírt, hogy érdemeit a világi hatóság is méltányolja és rövidesen a becsületrend lovagjává avatják, s megkapja a vele járó keresztet is, a következőket mondta: "A kereszttel jár valami fizetség?... Jelent ez pénzt is a szegényeimnek?" - Amikor megtudta, hogy ez csak tiszteletbeli kitüntetés, kissé csalódottan így válaszolt: "Ha ez így van és a szegények mit sem várhatnak ettől, kérem, mondják meg a császárnak, hogy nem vehetem hasznát."
Rendkívüli gyöngédséget érzett a vak Bichu anyó iránt, aki az ars-i templom közelében lakott. Szívesen adott alamizsnát neki, - azért is, mert az nem ismerte fel az adakozót. Csöndesen közeledett hozzá, pénzt vagy élelmiszert tett a kosarába és szó nélkül továbbállt. A derék asszony azt hitte, hogy valamelyik szomszédnője adta az alamizsnát, s így mindig azoknak hálálkodott: Köszönöm kedvesem.
Vianney élő példája volt annak, hogy a szentéletű emberek sem állnak távol a valóságos élettől, - s hogy humoruk is lehet. A következő két kis történet ezt igazolja. - Blanchon plébánost, aki jó barátja volt Vianney-nek, jól táplált, testes embernek ismerték. Egy alkalommal így szólt az ars-i plébánosnak: "Számítok önre, hogy könnyen az égbe jussak... Amikor a mennybe megy, majd a reverendájába kapaszkodom." A Szent kedves, hamiskás mosollyal így válaszolt: "Barátom, őrizkedjék ettől. A mennyország kapuja igen keskeny, mindketten az ajtó előtt rekedhetünk."
Egy ugyancsak kövér asszonyságot szintén a mennyországba való jutás módja érdekelte. Amikor efelől érdeklődött az ars-i plébánostól, az így válaszolt: "Lányom, tartson három nagyböjtöt."
"Sehol, még a Vatikánban sem várakozom" - mondta egy előkelő hölgy, aki azt hitte, hogy valóságos és vélt rangja elégséges lesz arra, hogy a plébános soron kívül meggyóntassa. "Ó, a szegény ars-i plébános előtt - tette hozzá csöndesen - mégis várakoznia kell!"
Egy nyári délelőtt Vianney Szent János nagy tömeg előtt tartotta meg szokásos katekézisét. Eközben egy szegény ember igyekezett a templomba bejutni. A plébános észrevette a mankókon járó, idős koldust. Azonnal fölkelt, s utat törve magának a hallgatók között, a templomba vezette. Minden hely foglalt volt. A Szent nem jött zavarba: saját székére, amelyről katekéziseit szokta tartani, ültette a koldust - ő pedig állva folytatta a tanítást. A jelenlevők és az utókor megítélése szerint is: ez a jelenet az assisi Poverello történetébe is beillene.
(Részletek Trucho: Az ars-i plébános című kötetéből)
