Missziós élmények Kenyában
Kruzslitz Imre, a nagyváradi barátok temploma segédlelkésze néhány évvel ezelőtt önként vállalt misszióként nyolcvan napot töltött a kenyai Embu városában. Különleges élményeiről az Erdon.ro munkatársának, Ciucur Losonczi Antoniusnak számolt be.
Kruzslitz Imre gyermekkorában nem papi pályára készült, hanem villamosmérnöknek. 1998-ban végzett a Nagyváradi Egyetem műszaki karán, majd vargabetűkkel tűzdelt közel tíz év következett az életében: dolgozott értékesítőként, középiskolai tanárként, telefonokat telepítő MATÁV-ügynökként és főmérnökként is Budapesten.
2007-ben fogalmazódott meg benne a gondolat, hogy mégis inkább a papi hivatást választaná, mert úgy érezte, az Isten továbbra is megszólítja őt. Megkereste Tempfli József akkori megyéspüspököt, majd egy speciális képzési program keretében felvették az egri szemináriumba, ahol először egy nulladik évet kellett eltöltenie, ami abból állt, hogy havonta egyszer járt be a szemináriumba, miközben folytathatta civil életét, hogy kiderüljön, valóban komolyan gondolja-e a papi hívatást. „Ekkor kaptam a Jóistentől a meghívást, hogy Afrikába menjek” – emlékszik vissza.
Érdekes története van annak, hogy miért éppen az önkéntesség jutott az eszébe. Munkahelyén egy kolléganője böngészte az újsághirdetéseket, mert a cégcsoport tönkremenetele miatt munkát keresett, s egyszer csak felkiáltott: na ki az, aki vállalkozna arra, hogy önkéntesnek menjen Afrikába? Imréhez az angol nyelvterület áll közel, ezért olyan helyeket próbált keresni, ahol angolul lehet kommunikálni. Több lehetőség közül választhatott, végül önerőből, saját szervezésben jutott ki a fekete kontinensre. Találkozott egy hölggyel, aki már dolgozott ott önkéntesként, ezért voltak kenyai ismerősei. Rajta keresztül lépett kapcsolatba szerzetesnővérekkel, akik befogadták őt nyolcvan napra.
Az utazást megelőzően nagyon sokat segítettek neki a missziós tevékenységgel foglalkozó verbita társaság tagjai, akik beszámolót tartottak kinti élményeikről, így képet kaphatott arról, hogy élnek a harmadik világbeli országokban, milyen kihívásokra számíthat. Ezzel együtt egy hónapnak kellett eltelnie Afrikában addig, míg megértette, hogy tulajdonképpen miről is beszéltek neki a misszionáriusok.
„Aki soha életében nem érzékelte az ottani légkört, annak nagyon nehéz megértenie, sőt én azt gondolom, hogy teljes egészében meg se értheti, hogy mi folyik ott, milyen ott az élet” – hangsúlyozza. Természetesen ő is rengeteg védőoltást kapott, többek közt sárgaláz, veszettség, hepatitisz ellen. „Nyilván van egyfajta félelem az emberben az ismeretlen iránt, de a szükséges felkészülés segít túllépni ezen” – mondja. Megjegyzi: kiutazása előtt nem érezte úgy, hogy terrorveszélynek lenne kitéve, hiszen biztonságos környezetbe ment, egy rendházba. A helyszínen viszont megtapasztalta, hogy a biztonság és a béke nagyon törékeny. Egy alkalommal például alig két napig volt kint, s azt látta, hogy hermetikusan körbezárták a fővárost, Nairobit egy konfliktus miatt. Gyilkosokat kerestek, a tévé pedig azt mutatta, hogy a hajtóvadászat során a kommandósok miként hatolnak be házakba. Embu városban, ahol lakott, szintén volt valamiféle lázongás, egy nagyobbik törzs egy kisebbet ki akart kergetni a településről. Az instabil helyzet miatt napközben nem mentek ki a rendházból, esténként azonban lecsillapodtak a kedélyek, és végül két nap leforgása alatt az érintettek megoldották a problémát.
Az őt befogadó apácák közt volt két fehér bőrű olasz nővér, a többiek viszont mind feketék voltak. Embuban nagyon kevés fehér ember él, mondja Imre atya, felidézve: egyszer gyógyszertárba ment az egyik nővérrel, s egy kisgyermek elkezdett sírni, mikor meglátta őt. Zavarta a dolog, ezért kiment, mire a gyermek elhallgatott. Amikor azonban visszament, megint elkezdődött a zokogás. Miután elmentek, a nővértől tudta meg: a gyermek azért sírt, mert még soha nem látott fehér embert, s bizonyára azt hitte, hogy bántani fogja őt. Ennek az lehet a magyarázata, hogy a gyarmatosítók már rég kivonultak, és sok fehér misszionárius is elhagyja az országot, ezért felnövekvőben van egy olyan generáció, mely nem tud mit kezdeni egy fehér emberrel.
Míg Európában és az Egyesült Államokban az afroamerikaiak sokszor sajnos rasszista támadásoknak vannak kitéve, Kenyában épp fordítva, pozitív diszkrimináció alanyai a fehérek. Ezt támasztja alá a pap másik emlékezetes élménye: egyik nap egy iskolába látogatott, s mikor meglátta őt az igazgató, leállította az oktatást. Kisebb ünnepséget szerveztek a tiszteletére, még csoportképet is készítettek vele, mint valami hírességgel.
A kenyaiak nagyon barátságosak az idegenekkel, „a nyomor ellenére is szeretik élni az életüket”. Találkozott olyan férfiakkal is egy kórházban, akik annak ellenére derűsek voltak és mosolygósak, hogy az egyiknek hiányzott mindkét keze, a másiknak pedig mindkét lába. A helyiek leszólítják azokat az idegeneket, akiknél fényképezőgépet látnak, s azt kérik tőlük, hogy készítsenek róluk fotókat.
A nővérek, akik rendházában Kruzslitz Imre lakott, egy árvaházat és egy iskolát működtetnek; az előzetes megállapodás arról szólt, hogy az árvaházban tevékenykedik, kisgyermekekkel foglalkozik, eteti őket és játszik velük. Angolul kommunikált velük. Érdekes módon Kenyában még az utcagyerekek is kitűnően beszélnek angolul. Az őslakosok egymást közt szuahéli vagy különböző törzsi nyelveken beszélnek, utóbbiból negyvenet használnak.
Egy kis idő elteltével azonban a nővérek rájöttek, hogy nem nagyon ért a gyermekekhez, ezért később inkább ajtót javított, festett, villanyt szerelt, és ezekhez hasonló házimunkákban segédkezett.
Rengeteg programot szerveztek viszont számára, kihasználva azt, hogy a harmadik világbeli országokban nagyon tudnak ünnepelni. „Annyi ünnepségen voltam ezalatt a nyolcvan nap alatt, mint itthon soha. Mindent ünnepelnek, s az időnknek egy jó részét az töltötte ki, hogy elmentünk ezekre az eseményekre” – idézi fel az élményeit Kruzslitz Imre, és hozzáteszi: nagyon érdekes, hogy ezek az énekek és táncok magával ragadják az európai embert is.
Az úrnapi szentmisén nem hitt a szemének, amikor azt látta, hogy egy 74 éves apáca táncol előtte. Ilyenkor egy autón hordozzák körbe a városban az Oltáriszentséget, az utcán álló tömegek pedig énekelve bekapcsolódnak a menetbe. Elől egy fúvószenekar halad, utána népviseletbe öltözött asszonyok rázzák magukat; táncolnak, pörögnek – a templomba való bevonulás is ugyanígy történik. Ha csak a plébános van jelen, akkor egy, ha a püspök is részt vesz a misén, akkor két tánckar dukál.
Ugyanilyen vidám hangulatban zajlik a szentmise is, általában törzsi nyelven. A pap nem szégyell egyszerű, nem megterhelő, hanem természetből fakadó táncmozdulatokat tenni a felajánláskor, és a hívek sem azért kurjongatnak vagy táncolnak, mert tiszteletlenek lennének, hanem mert boldogok. Az ország 33 százaléka katolikus, de sok a protestáns (anglikán) vallású is: a kereszténység tehát utat tört magának Kenyában. Kevés muszlim is él az országban. Vannak ugyan nagy, akár 2 ezer főt befogadó templomok is, de inkább a kisebb templomok a jellemzőek, nádfedéllel, szentképek és szobrok nélkül. Feltűnően sok fiatal és középkorú jár a misékre, és általában megtöltik a templomot.
Kruzslitz Imre atya szerint nem kell szervezett szafarikra menni Kenyában; ha csak egyszerűen utazik az ember az országban, az is hasonló élménnyel jár. Kenyában nem csupán a macska, hanem a majom is háziállatnak számít, a nővérek és a szomszéd kertjében is éltek majomcsaládok a fákon. „Ahogy nálunk kóbor macskák, ott majmok élnek az emberek közelében, s belátogatnak a házakba is. Előfordult, hogy a majom bejött a konyhába, az ebédlőbe, s a gyümölcstálból kiszolgálta magát banánnal; aztán kiment.”
A legmélyebben a szentmisék erősítették meg hívatásában Imre atyát, abban, hogy az Úr a papságra hívja őt. „Amikor Isten jelenléte szinte kézzel fogható volt” – mondta. – Az Istennel való találkozások élményét nyújtották számára ezek a misék, valósággal élővé váltak az imák. Emellett más szempontból ugyan, de szintén maradandó élményt nyújtottak számára az országban tett utazások, az emberekkel való találkozások is.
Magyar Kurír
