A szenvedő emberben Krisztus sebeit érintjük meg
Szőke Péterrel, a magyarországi Szent Egyed Közösség vezetőjével beszélgettünk.
Amikor Ferenc pápa pünkösd után ellátogatott a Szent Egyed Közösség római központjába, elismerően szólt arról, hogy a Santa Maria in Trastevere-bazilika a mindennapi imádság helye. Mit jelent az imádság a közösségetek életében?
Szolovjov orosz ortodox írót, gondolkodót, az ökumené egyik előfutárát szoktuk idézni erről, aki azt mondta: az imádság a hívő ember első műve. Nagyon fontos számunkra az imádság. Amikor Budapesten szerda esténként elmegyünk a hajléktalanokhoz, hogy ételt, italt, meleg ruhát, baráti szót vigyünk nekik, akkor előtte mindig közös imádságot tartunk. Sok fiatal tart velünk a szegényekkel való barátság útján, és aki újonnan érkezik, annak mindig azt mondjuk: a szolgálat hét órakor kezdődik, az imádsággal. Ezzel fejezzük ki, hogy alázatosak szeretnénk lenni, elismerjük, hogy magunktól semmit sem tehetünk.
A 2013-as nemzetközi béketalálkozón Rómában Michel Camdessus, a Nemzetközi Valutaalap korábbi igazgatója felhívta a figyelmet arra, hogy 1968-ban nagyon sok hasonlónak tűnő csoport, közösség működött Nyugat-Európában, amelyek azonban később eltűntek. A radikálisnak látszó, fiatalokból álló mozgalmak rezignálttá váltak, belesimultak abba a rendbe, amelyet korábban bíráltak és meg akartak változtatni.
A Szent Egyed Közösség megmaradását annak tulajdonítjuk, hogy alapja az imádság. Ahogyan a pápa mondta: minden az imádsággal kezdődik, a város szívében lévő templomban, de nem azért hogy bezárkózzunk oda, hanem hogy innen szemléljük az élet perifériáit, innen induljunk el a peremvidékekre. Ahogyan pünkösdkor történik: a tanítványok együtt vannak, bezárkóznak arra a helyre, ahol Jézussal megosztották az utolsó vacsorát. Amikor eljön a Szentlélek, kilépnek onnan. Mi is az imádság helyéről lépünk ki, elindulunk azok felé, akik a város és az élet perifériáin élnek.
Mit jelent a közösség tagjai számára a szegényekkel való barátság?
Mielőtt személyes síkra térnék, egy teológiai szempontból fontos dolgot szeretnék megjegyezni: ők evangelizálnak minket. Sokszor halljuk, hogy a szegényeket, a hajléktalanokat is el kell vezetni Jézushoz, mert szükségük van rá, és ez igaz. De talán még ennél is inkább igaz, hogy ők is segítenek minket, amikor az életükbe belépve azt látjuk, hogy a mi problémáink mennyire viszonylagosak az ő gondjaikhoz képest. Az, aki nem találkozik a szegényekkel, akinek nincs egy szegény barátja sem, nagyon fontos dologtól fosztja meg magát: a Jézussal való találkozás egy kitüntetett alkalmától.
Ferenc pápa az Evangelii gaudiumban úgy fogalmaz: időnként elfog bennünket a kísértés, hogy olyan keresztények legyünk, akik óvatos távolságot tartanak az Úr Jézus sebeitől, márpedig ő azt akarja, hogy érintsük meg kezünkkel az emberi nyomorúságot, a másik ember szenvedő testét. Úgy érzem, hogy a saját életem sokkal szegényebb lenne, ha nem volnának szegény barátaim, ha nem lennének a személyes barátaim azok az emberek, akiknek a problémái részben valóban lehetetlenek, gyakorlatilag megoldhatatlanok. Vannak persze olyan nehézségeik is, amelyekben tudunk segíteni, ugyanakkor vannak barátaink, akik azért vannak életben, mert a közösség szeretete, barátsága életben tartja őket. De nem mindenkit tudunk megmenteni. Nemrég vesztettük el egy utcán élő barátunkat, aki belehalt az alkoholizmus szövődményeibe. Ha nem hagynánk, hogy ezek a tragédiák megsebezzenek minket, akkor elveszítenénk az érzékenységünket. Pedig az élet más területein is nagy jótétemény, ha az ember érzékeny marad nemcsak a saját és közvetlen családja, esetleg hazája, hanem a tőle látszólag távol lévő emberek bajai iránt is.
Hogyan találtatok rá azokra a helyekre, ahol a szegényekkel, elesettekkel találkoztok?
Budapesten és Pécsen is először állami gondozott gyerekekhez jártunk, később az idősekkel kezdtünk el barátkozni. Látogatunk intézetben élő időseket, olyan embereket, akiknek nincs családjuk, illetve akiknek a családja nem tudja vagy nem akarja megoldani, hogy otthonaikban élhessenek. Magány, gyötrelem forrása ez számukra, hiszen éppen akkor esnek el a családi otthon, a saját környezet áldásától, amikor a legnagyobb szükségük lenne rá, mert ilyenkor a legtörékenyebbek, a legkiszolgáltatottabbak. Ebben az életkorban lenne a legnagyobb szükségük az intimitásra és a gyengéd törődésre. Amikor az ember fiatal, erős és szép, akkor nem szégyelli saját fizikai valóságát, de amikor elesetté válik, akkor szégyen és a zavar forrása, ha együtt kell laknia másokkal, nyilvánvalóvá kell tennie ezt az elesettséget.
Korunk nagy drámája az időseké. Európában – ahogyan a pápa mondta – rejtett eutanázia van folyamatban ellenük. Látjuk mi is, hogy ha egy idős megbetegszik, nem kapja meg ugyanazt az ellátást, amit egy fiatalabb. Az idősek fizikai és lelki igényeire sokkal jobban oda kellene figyelnie a társadalomnak. Aki szelet vet, vihart arat: ha nem vagyunk jók és irgalmasok az idősekkel, mi is ezt fogjuk majd visszakapni. Nagy veszélyforrás ez a társadalom számára. Amelyik társadalom elveti az időseket, a gyermekeket, a gyengéket, annak a társadalomnak nincs reménye, nincs jövője – mondta a pápa a közösségünknél tett látogatása során. A fiatalok a fizikai frissességükkel viszik tovább a társadalmat, az idősek adják hozzá az emlékezetet – és e kettő nélkül nincsen jövő.
Karácsonykor vendégül látjátok hajléktalan barátaitokat, év közben látogatjátok őket az utcákon, tereken, aluljárókban. Mit tudtok tenni értük?
Rendszeresen találkozunk hajléktalan barátainkkal, Budapesten szerda esténként, Pécsen keddenként. Az ő szegénységük, nincstelenségük, betegségeik nagyon is láthatóak, ellentétben az idősekével, akiknek sebeit intézetek vagy saját otthonaik falai zárják el a világtól. A hajléktalanok szem előtt vannak, és ez zavarja a társadalmat. Szembesítenek saját tehetetlenségünkkel. Hatalmas kudarc, emberségünk kudarca, hogy emberek élnek nincstelenül, fedél sincs a fejük felett. Ez mindannyiunk felelőssége, nem lehet csak a kormányokra hárítani. A hatóságoknak fokozott felelősségük van persze, de közös is a felelősség, és nem kellemes szembesülni ezzel. Talán ezért erősödnek fel manapság azok a törekvések, hogy a hajléktalanok ne legyenek láthatóak, menjenek el azokról a helyekről, ahol sokan járnak, menjenek el az elegáns belvárosokból a hajléktalanszállókra vagy a külvárosokba. Mi magunk is szembesültünk ezzel nemrég. A hatóságok a város egy viszonylag elegáns pontján felléptek velünk szemben, mert ételt osztottunk és nem szabad közterületen ételt osztani. Amikor pedig már nem közterületen osztottunk, tehát a tevékenység legálissá vált, akkor is felszólítottak minket, hogy hagyjuk abba. Nyilvánvalóvá vált, hogy nem az előírás betartását szerették volna elérni, hanem azt szerették volna, hogy tűnjenek el onnan ezek az emberek. Mert nem illenek a városképbe. De hát éhesek! Amikor megkérdezi majd tőlünk az utolsó ítélet napján Jézus, hogy „éhes voltam, miért nem adtál enni?” – akkor nem mondhatom, hogy „Uram, ne haragudj, de át kellett volna jönnöd a Práter utcába vagy a Dankó utcába, hiszen a másik helyen zavartad a vendéglősöket és az elegáns közönséget”. Ezek nagyon súlyos kérdések.
Gyakran hallani arról, hogy a Szent Egyed Közösség nyilvánosan is felemeli a hangját a szegények érdekében. Hogyan lesz ebből a közeledésből, a szegényekkel való barátságból társadalmi szerepvállalás?
A legfontosabb társadalmi szerepvállalás a szegényekkel való barátságon túl a béke szolgálata. Azt kérte tőlünk Ferenc pápa, hogy legyünk Isten, a szegények és a béke barátai. A béke veszélyben van, törékeny. Magyarországon és Európában hosszú ideje béke van, de nem tekinthetünk el a balkáni háborútól, és az Ukrajna és Oroszország határán zajló konfliktustól. A Közel-Kelet sincs messze tőlünk, ott rettenetes háború zajlik: Szíriában százhatvanezer halottja van a harcoknak, és kilencmillió embert érint a háború – nekik el kellett menekülniük vagy ostromállapotban élnek. Az iraki püspökök egészen kétségbeesett módon kérik a Nyugat és a keresztény világ szolidaritását.
A legfontosabb társadalmi felelősségünk a béke. Ezt bízta ránk az Úr: „Az én békémet hagyom rátok, az én békémet adom nektek.” Meg fogja kérdezni tőlünk, hogy mit csináltunk ezzel a békével. Mit tettünk azért, hogy ez a béke megmaradjon, növekedjen a szívünkben, városunkban, hazánkban, Európában és a világban. Az első, amit tehetünk, az imádság: imádkozni kell a békéért, mert a békét senki más nem adhatja meg az embernek, csak Isten. Ő a béke fejedelme. Ő maga a béke, Isten neve a béke.
Magyarországi közösségeinkben is tartunk imádságokat a békéért, konkrétan azokért az országokért imádkozunk, ahol háború van. Az évente Assisi szellemében megrendezett nemzetközi béketalálkozó idén Antwerpenben lesz. Ez az ökumenikus és vallások közti párbeszéd fóruma; a világ vallási vezetői találkoznak egymással, magas egyházi méltóságok, de államférfiak, művészek is jelen vannak. Ferenc pápa azt mondja, hogy a világ párbeszéd nélkül megfullad. Az imádság is párbeszéd. A keresztények Istene nem monológot folytat, hanem párbeszédbe lép az emberrel. Nekünk is kötelességünk párbeszédbe lépni az emberekkel, a más vallású emberrel, minden jóakaratú emberrel, időnként az ellenséggel is.
Fontos számotokra a történelem tragédiáinak megismerése. Miért kell emlékezni?
Az emlékezés kultúrájával, az emlékezet megtisztítása útján is a megbékélést igyekszünk előmozdítani. A történelmi, társadalmi emlékezet is megbetegedhet. Ezért nagyon fontos emlékezni a holokausztra, és a fiatalokban felkelteni a reményt, hogy bár a civilizált világ közepén ment végbe ez a szörnyűség, mégis lehetséges emberségesebb, jobb világot építeni. Budapesti gimnazisták nemrég azt mondták nekem, hogy nem lehet jobb világot építeni. Ezen el kell gondolkodnunk. Ha ennyire borúlátóak vagyunk, nem kellene-e jobban befogadni és továbbadni az evangéliumot? Egy olyan világban, amelyben a fiatalok nem hiszik, ahogy az élet igazságosabb és testvériesebb lehet, nincs-e nagyobb szükség arra, hogy jobban hirdessük az evangéliumot, azaz az örömhírt? Minden évben megrendezzük az Európai fiatalok egy erőszak nélküli világért mottójú találkozót Krakkóban és Auschwitzban. Idén szeptember 17. és 21. között kerül sor erre a nemzetközi ifjúsági találkozóra, amelyen várakozásaink szerint több száz fiatal vesz részt Európa sok országából.
Pécsen minden májusban fáklyás menettel emlékezünk a pécsi gettó felszámolásának évfordulójára, a megemlékezésen Udvardy György megyéspüspök, zsidó vallási vezetők és a város vezetői is részt vesznek. Minden év augusztus 2-án vagy 3-án megemlékezünk a kislétai gyilkosság évfordulójáról és a cigány holokauszt, a pharrajimos ugyanerre a napra eső évfordulójáról. 1944. augusztus 2-áról 3-ára virradóra számolta fel ugyanis az SS az auschwitz-birkenaui lágeren belül létrehozott cigánybarakkokat. Idén augusztus 3-án este nyolc órakor lesz ökumenikus imádság Székely János püspök vezetésével a jezsuiták pesti Jézus szíve-templomában, a Mária utcában. A megemlékezésre minden évben meghívjuk a 2008-2009-es cigánygyilkosság-sorozat áldozatainak családtagjait is, és reményeink szerint, ha egészségi állapota megengedi, ott lesz Fahidi Éva is, aki az auschwitz-birkenaui láger foglyaként maga is tanúja volt a hetven évvel ezelőtti eseményeknek.
A Szent Egyed Közösség 1968-ban alakult Rómában. Gimnáziumi diákok Andrea Riccardi vezetésével elmentek a városszéli barakknegyedekben élő szegény családokhoz, akik gyerekei az utcán nőttek fel, iskolába sem járnak. A gimnazista fiatalok délutáni iskolát szerveztek számukra, és vidám, játékos légkörben olvasni tanították őket. Ez volt az első lépés, amelyet a közösség a szegények világa felé tett. Majd ahogy egyre többen csatlakoztak hozzájuk, a látókör kitágulásával a szolgálat is egyre terebélyesedett.
A Szent Egyed Közösség, mely a Szentszék által elismert laikus közösség, 73 országban van jelen a világon – Európa számos országában, Afrikában, Dél-Amerikában és Ázsiában – több mint 60 ezer önkéntessel. A magyarországi közösséget 1989-ben alapította magyar diákok egy csoportja. Jelenleg Budapesten, Pécsen és Győrben működnek.
Magyar Kurír
(ki)
