Európai önkéntesek - a dzsihádisták sikerei Irakban
A szíriai és az iraki polgárháborúban európai önkéntesek is részt vesznek, köztük franciák százai. A vallási fanatikusok Irakban már a teljes szunnita övezetet ellenőrzés alatt tartják. Ennek az a fő oka, hogy a szunnita közösségek gyakran a szélsőséges iszlamistákban látják érdekeik egyedüli hiteles képviselőjét.
„Moszul szinte ellenállás nélkül került a dzsihádisták kezére, mert a helyi szunnita lakosság mindig is közelebb állt az első világháború után Szíriához csatolt Aleppóhoz és Damaszkuszhoz, mint a síita többségű Bagdadhoz vagy Bászrához” – olvassuk a Le Monde-ban Loulouwa Al-Rachid jelenkortörténésztől, az arab világ kutatójától.
A szíriai polgárháború Franciaországban már csak azért is aggodalmat kelt, mert arab bevándorlóktól származó francia fiatalok elenyésző kisebbsége, de mégiscsak több száz ember harcol az Aszad-rendszer ellen lázadó szunnita fegyveresekkel, mindenekelőtt az Irak és Levante Iszlám Kalifátusa nevű dzsihádista milícia soraiban. Az orlyi repülőtér rendőrparancsnoka szerint naponta két-három francia állampolgár indul Szíriába harcolni. A hatóság onnan ismeri fel őket, hogy csak odaútra szóló jeggyel utaznak Törökországba. A fiatalkorúakat nem engedik felszállni, de a nagykorúak esetében tehetetlenek. A Le Figaro úgy tudja, hogy április végén 285 francia dzsihádista harcos volt Szíriában, további 120 pedig úton volt valamelyik irányba. Mintegy száz harcos már hazatért Franciaországba (és jelentős nemzetbiztonsági kockázatot jelent, bár a jelentés ezt nem fogalmazza meg). A francia dzsihádisták közül eddig 25-en vesztették életüket a harcokban. Moszul eleste nyomán a Le Monde tanulmányok egész sorát közli az iraki–szíriai polgárháborúról.
Dominique de Villepin – aki 2003-ban, Szaddám Huszein megdöntésekor a katonai beavatkozást hevesen ellenző Chirac elnök külügyminisztere (később kormányfője) volt – azt fejti ki, hogy az „amerikai társadalommérnökök” fegyverrel akarták bevezetni a demokráciát és végrehajtani a nemzetépítést, s az eredmény nem is lehetett más, mint bukott államok létrejötte a Közel-Keleten. Tony Blair volt brit miniszterelnök, aki 11 éve Bush elnök legfőbb szövetségese és a háború legelkötelezettebb támogatója volt, úgy véli, hogy az iraki polgárháborús veszély Szíriából ered, nem pedig az akkori döntés eredménye. Ha a helyén hagyják Szaddámot, érvel Blair, fellázadtak volna a síiták, a szunnita és a síita hatalmak pedig (Iránra és Szaúd-Arábiára gondol) nem helyi csoportok közvetítésével, hanem közvetlenül, hatalmas fegyvertárral és hadsereggel vívnák a háborút.
Fabrice Balanche Közel-Kelet-kutató szintén úgy látja, hogy a legújabb iszlamista offenzíva forrása Szíriában keresendő, alapvetően mégis az iraki instabilitásra vezeti vissza a történteket, habár tény, hogy a titokzatos el Baghdadi szervezete, az eredetileg iraki alapítású ILIK Szíriában nőtt nagyra, és onnan kiindulva terjesztette ki hatókörét a határ iraki oldalán, immár majdnem a teljes szunnita többségű területre. Balanche szerint szíriai sikereit annak köszönheti, hogy az Aszad-rendszer hagyta megerősödni a többi lázadó szunnita csoport rovására, már csak azért is, hogy a Nyugatot szembefordítsa a felkelőkkel. Az iraki területeken aztán az ILIK a helyi szunnita törzsek támogatásával növelte nagyra befolyását. Már csak az a kérdés, miért támogatják az iraki szunniták e szélsőséges vallási fanatikusokat.
Al Rachid szerint a behatoló dzsihádista csapatok azért kapják meg a helyi törzsek támogatását, mert a szunniták nem remélhetnek máshonnan védelmet Irakban. Szaúd-Arábia Szíriában is sikertelenül segíti a szunnita felkelőket, Törökországnak éppen elég a kurd probléma, Egyiptom pedig az elmúlt évek válságának következtében elvesztette vezető szerepét az arab világban.
(metazin.hu)
