Rashajok, papok, szerzetesek – Istenes emberek a cigányok között
Nem elég csak kinyitni az ajtót és üdvözölni valakit, át kell lépni a küszöbön.” E Ferenc pápa által mondott szavak – Kalkuttai Boldog Terézt idézte a riói katolikus ifjúsági világtalálkozón – azóta is a legkülönfélébb formában elő- előkerülnek az egyházfő üzeneteiben. Vajon hogyan is kell ezt érteni e szavakat? – tehetjük fel a kérdést. A válasz egyik lehetséges formáját elolvashatjuk a Jézus Társasága Magyarországi Rendtartománya kiadásában megjelent Rashajok, papok, szerzetesek című könyvben.
A kötet alcíme – Istenes emberek a cigányok között – jobban megvilágítja, miről is van szó. Békési Ágnes és Vojnitsné Kereszty Zsuzsa kilenc interjújával találkozhatunk ebben a könyvben. Mindegyiknek egy közös vonása van: olyan lelkipásztorokat szólaltatnak meg, akik számára a cigánypasztoráció nem valami elvont, távoli probléma. Olyan településen végzik ugyanis szolgálatukat, ahol a lakosság nagy része roma származású.
Már az első, Balázs József borsodbótai plébánossal készült beszélgetés arra indítja az olvasót, hogy alaposan szálljon magába és tegye félre az összes, esetleg még meglévő előítéletét. A cigány származású József atya ugyanis elképesztő mélyszegénységből jutott el a papszentelésig. Megrázó őszinteséggel vall például arról a pillanatról, amikor családjával ablakos, kilincses lakásba költözhettek, amikor életében először hagyta le Sátoraljaújhelyt azért, hogy felvételizzen az egri szemináriumba.
Az oly sokszor idézett páli mondat – „Kedvem telik a Krisztusért való gyöngeségben, gyalázatban, nélkülözésben, üldöztetésben és szorongattatásban, mert amikor gyönge vagyok, akkor vagyok erős.” (2Kor 12,10) – Lakatos Péter görögkatolikus diakónus küzdelmeit olvasva különös értelmet, aktualitást nyer.
A könyvben kétféle, különböző irányú – lentről felfelé és fentről le, eljutva egészen a legszegényebbekig – életpályával találkozhatunk. Azokkal, akik cigány származásúként törtek ki, törtek fel egészen addig, amíg papok, diakónusok és szeretetesek nem lehettek, és azokkal, akik máshonnan indulva vállalták, hogy cigánysággal foglalkozzanak. E két út sok mindenben különbözik egymástól, mégis ugyanoda vezet, hiszen „Isten szemében egyformák vagyunk”.
Előre kell bocsátani, hogy ez nem egy romapasztorációs tankönyv. Nincsenek benne szociológiai fejtegetések, ennek ellenére sok gyakorlati szemponttal is találkozhatunk. Megtudhatjuk, hogy a lelkipásztor először a gyerekeket éri el, rajtuk keresztül pedig már a felnőttek is megszólíthatóak. A cigányságnak „stabil az istenhite”, ám a felekezeti különbségek nem feltétlenül érthetőek a számukra, ez pedig egyszerre könnyebbé és nehezebbé is teszi a lelkipásztor dolgát. Az is jól látszik, hogy nem elég csak hitéleti munkát végezni, a cigánypasztoráció sokszor más, szociális jellegű feladatokkal is együtt jár. (A Katolikus Karitász alapítványa Alsószentmártonon többek között jogsegélyszolgálatot is működtet, de ugyanitt ételosztás is van az idősek számára.)
„Legyél minél többet a cigányok között, és ha nagy, irgalmas szíved van, akkor fogod tudni, hogy mit kell csinálnod! Ha nincs nagy, irgalmas szíved, mondhatok neked bármit.” Ezt tanácsolta Sója Miklós görögkatolikus pap a cigánypasztorációhoz éppen hozzákezdő lelkipásztornak. Ehhez talán Somos László kaposfői plébános megjegyzését érdemes megszívlelni mindazoknak, akik kinyitják azt a bizonyos ajtót és átlépik a küszöböt: „Ne akarj mindent megoldani, ne akarj tanácsot adni, ne oktass ki senkit. Csak legyél ott!”
Baranyai Béla/Magyar Kurír
a szerző az Új Ember munkatársa
