Kis vitairat a keresztény kultúráról
Legutóbbi öncenzúrám feletti szégyenem adta az utolsó lökést ennek a rövid írásnak az elkészítéséhez. A biatorbágyi regionális karizmatikus találkozó el?tt egy héttel ugyanis kitehettem a rajzaimat és festményeimet az ottani Faluházba (a találkozó utáni héten kellett csak leszedni) és nagyon örültem ennek a lehet?ségnek. Aztán a Találkozó napjának reggelén az egyik képet (Zsuzsanna és mi vének) kicseréltem egy másikra (Pihen? angyal), nehogy az azon látható meztelen n? megbotránkoztassa a testvéreket. Na nem mintha szexkép lenne és épp elégszer magyaráztam már, hogy a meztelenség még annyi minden mást is kifejezhet (ártatlanságot, kiszolgáltatottságot, sérülékenységet, szépséget, stb. – ez meg f?leg egy csalafinta alkotás ami tudatosítja a néz?ben saját kukkoló énjét, már ha…), de most nem volt er?m elvállalni ennek súlyát. Pont most botránkoztassak meg embereket, amikor én leszek az el?adó is? Hát kell ez nekem?
Így megy tönkre az ihletettség a (...öncenzúra...) prése alatt…
Emlékszem, néhány évvel ezelőtt a Budapesti Városmisszióra összeállítottak egy nagy képzőművészeti kiállítást amit én is elmentem megnézni – és be kell vallanom, már a közepénél untam. Voltak ott jó nevű művészek és jó alkotások is – az egészet mégis körüllengte az unalom és érdektelenség légköre. Alig láttam ott olyan alkotást, ami igazán felkeltette volna az érdeklődésemet, meglepett volna témaválasztásával vagy eddig nem látott megfogalmazásával. Az a néhány látogató akit akkor ott láttam, mintha ők is csak kóvályogtak volna az alagsori teremben összezsúfolt képek, szobrok között…
Aztán később elmentem a debreceni MODEM-ben a nagy Messiások-kiállításra. Már a plakátja is elég felhívó volt (egy emberi karon mintegy karszalagként egy töviskorona) és biztos vagyok benne, hogy nagyságrendekkel többen látták, mint az előző kiállítást. Persze botrányos volt – keresztény szemmel több felvállalhatatlan, sőt egyenesen istenkáromló alkotás is volt közöttük – és mégis, tele volt inspiráló, felkavaró művekkel, amik még utána sokkal is foglalkoztattak és biztos vagyok benne, hogy nem csak engem!
Egy másik példa, hogy egy kicsit még mindig a képzőművészetnél maradjak. A II. Vatikáni Zsinat után a templomi átalakítás szele elérte kisvárosunk (akkor még falu) templomát is. Az akkori, áldott emlékű plébános is átalakította a templombelsőt, jóval radikálisabban, mint a hívei szerették volna. A barokk oltárt és keresztúti stációkat kitette a templomból. A szembe miséző oltár egyszerű, dísztelen, a keresztúti stációk valamint az ambó és a szentségház mögötti falfelület pedig nagyméretű, jól látható színes csempe-képekkel lett díszítve. Korszerű nyelvezetű, érthető szimbolikájú alkotások voltak, színeikben, formavilágukban összehangoltak.
Aztán teltek az évek, jött az új plébános és a templom újbóli felújítása. Lekerültek a csempeképek a falról és mi jött a helyükre? Az „eklektikus semmi”. Sikerületlen márvány-színezésű vakolat festmények nélkül. A keresztúti stációk közelről szépen megmunkált álbarokk bronzalkotások, de a padokból már csak összefolyó, strukturálatlan barna masszaként hatnak… (A hívek adományaiból aztán lassan megújulnak az oldalkápolnák és oda visszakerülnek a régi oltárképek – ez javít valamit a helyzeten.) Azt, hogy hogyan jutottunk idáig inkább nem is ecsetelem, mert nem akarok rosszat írni az általam egyébként szeretett és tisztelt emberekről – és, hát ezt is meg lehet szokni…
De miért kell ennek így történnie? Mi ez az impotencia, ami belengi a keresztény kultúrát?
Emlékszem, amikor a gyerekeim már olvasó lényekké váltak, a keresztény könyvesboltokban alig találtam számukra olvasni valót (még meséskönyveket csak-csak, de ifjúsági regényt szinte semmit.) Véletlenül rábukkantam Narnia-sorozatra – messze volt még a filmsorozat -, amit a Szent István Társulat adott ki emlékeim szerint, és igénytelen borítóval és kivitelben árusítottak. Próba-szerencse alapon vettem meg az első kötetet, aztán már rohantam a többiért is. Jellemző, hogy amikor kijött az első film és keresni kezdték a könyvet, már egy világi kiadó adta ki újra a könyvet, sokkal látványosabb külsővel…
Lehetett szidni a Harry Pottert, de hol volt az a keresztény ifjúsági könyvsorozat, amit a gyerek kezébe lehetett volna adni helyette? Sehol. Meg se íródott, de ha megíródott volna, akkor se adta volna ki senki – mert veszélyes! Hol van az innováció a keresztény színdarabokra, filmekre, zenékre? Valami ugyan csordogál: magáncégek magán-erőfeszítéseiből nézhető, szinkronizált keresztény filmek, zenés cédék… Még talán a keresztény könnyűzene jutott a legtovább. Az elmúlt harminc évben felnőtt az a generáció, amelyik ezt már megszokta és igényli ezt, így aztán már lehet „gitározni” a templomokban is (nagyon színvonalas muzsikát lehet hallani sokfelé az országban!) és ha egy keresztény fiatal zenét szeretne hallgatni már nem csak a világi zenekarok dalai közül válogathat – nagy dolog ez! Egy keresztény kulturális innováció, ami túlélte a kiátkozás évtizedeit és megerősödött…
Emlékszem, amikor mi – megboldogult könyvkiadó koromban – kiadtunk egy meséskönyvet (Gyíkvár), az egyik keresztény könyvesbolt nem volt hajlandó árulni, mert hogy abban szörnyű szövegek vannak! (Ilyen botrányosak: „fellegekben kérődző szarvasmarha lepénye/odakenődött a lábam fejére... ez a sár - a könyvesbolt vezetője hősiesen megvédte a gyerekeket a játékos gondolkodás fertőjétől!)
Micsoda tehetetlenség és zűrzavar! Mert az addig talán rendben van, hogy ismert lelki atyák, papok, közkedvelt szerzetes prédikátorok műveit először kis magán kiadók adják ki. Rendben, a nagy, „tekintélyes” egyházi kiadó legyen „tradicionális” ha neki úgy tetszik és várjon, amíg a kis halak felfedezik az „ételt”. De amikor már kiderül, hogy a felkarolt szerzők írásai nem az ördögtől valók és ráadásul még kelendőek is, akkor miért nem karolják fel, menedzselik őket? Hol van az a világos stratégia, ami fel akarna építeni szerzőket, meg akarná ismertetni esetleg nem csak ezzel a kis keresztény közeggel, hanem a világi olvasókkal is? Ha valaki megtalálja, szóljon…
Meg kell nézni, hogy a világi könyvesbolt-hálózatok kínálatában mennyi a vallási irodalom, ezen belül mennyi az ezoterikus maszlag, a világi kiadók „ismeretterjesztő irodalma” és mennyi a keresztény kiadók könyve… szomorú látlelet. És akik ott vannak, azok jó része is magán-kiadó, aki valamiért fontosnak tartja vélt vagy valós keresztény szerzők megjelentetését is. (És persze: egyre több az eszkimó és egyre kevesebb a fóka, egyre több kiadó akarja kihasználni „a keresztény piaci rést” ahol egyre kevesebb a vásárló. És jönnek a giccsek, az olcsó sztorizások, a fél-eretnek gyülekezeti könyvek – a „nagy múltú” keresztény kiadók meg állva halnak meg, mint az öreg elefántok.)
Tudom, hogy vannak nagyszerű keresztény festőművészek, írók, zenészek. Vannak jó tárlatok, előadások, vannak igazán színvonalas újságjaink is. Meg aztán nem is kell, hogy minden „keresztény” legyen. Egy Csehov-elóadás akkor is a krisztusi értékekről szól, ha Isten neve egyszer sem hangzik el benne. Egy jó festmény, könyv vagy zene akkor is megmozgathatja a szívet, ha alkotója nem „gyülekezeti tag” sehol. Búvópatakok ők, akik táplálják a szívet.
Amikor azt mondom, hogy milyen kár, hogy nem „sztárolunk” alkotókat, nem írok teljesen igazat. Mert sztárolunk – de kiket?! Beszéljünk nyíltan: olyan embereket emeltünk magasra, akiknek életművel lehet ugyan nagy és elismert, de amikor kereszténynek mutatják igazat, csak álarcot viselnek. Péládul Makovecz Imre templomokat épít amiket telezsúfol a maga szinkretista, antropozófus, steineriánus, aztrológiás maszlagával – és ezt mi ünnepeljük! (Arról nem beszélve, hogy funkcionálisan milyen kevéssé használható, nem praktikus épületek ezek! Közben pedig épültek nagyon szép új kápolnák egységes, harmonikus berendezéssel és díszítéssel - a szívem ujjongott láttukra – de ki hallott ezekről? Hol jelent meg róluk könyv? Miért nem dicsekszünk azzal, amire valóban büszkék lehetnénk?) Vagya egy másik példa: Papp Lajos reinkarnációs sámánhitű zagyvaságát évek óta keresztény szellemiségű kiadók adják ki, propagálják – a nép meg áhítattal hallgatja. (Most azokról ne is beszéljünk, akik politikai gyűlölet-karriert kovácsolnak maguknak Jézus szeretet-vallásából…) De ezt inkább hagyjuk is.
A kereszténység ma Európában szubkultúra, ami a pogány világban nem, vagy alig láthatóan van jelen. Mi lennénk a „világ világossága” és a „föld sója”? Ha ennyi elég, hát igen sótlan az étel… Van persze reggel hattól fél hétig valami kis hittan a tévében, az is unalmasan, képileg, nyelvezetében az úttörő-táborok és értekezletek hangulatát idézve, de vajon milyen hatással? Volt rádiónk is, meg majd lesz is, de vajon izzik-e körülötte a levegő? (Az egyetlen valóban hatásos és növekvő rádió jelenleg a Mária rádió – az imádkozó emberek rádiója, akik hallgatják a többi műsort is – és azt se a „hivatalos egyház” alapította, működteti, és mindmáig gyanakodva néz rá…)
Bele kell ebbe törődnünk? Ez így jó? Nem hiszem.
Az elmúlt húsz évből tíz évet egy kis művelődési ház vezetőjeként, majd tíz évet könyvkiadóként töltöttem el – volt időm rágódni és cselekedni. Igen, mi folyamatosan szerveztünk (és szervezünk) kiállításokat, színházi előadásokat, koncerteket, igyekeztünk jó alkotókat felkutatni, szépirodalmi és verses köteteket kiadni – még ha ez üzletileg reménytelen vállalkozás is volt -, lelkiségi könyveket megjelentetni… és tesszük ezt továbbra is. (Annak idején a városmissziós sátrunknál is minden nap kiállítottuk egy-egy festő két képét, árusítottunk könyveket és minden nap volt zenés evangelizáció más-más zenekarral…)
Munkánk csak porszem a tenger fölött, abban a reményben, hogy amikor a vízbe hull egy kagylóba kerül és igazgyöngyöt termel. Igen, katalizálni akarunk, embereket és folyamatokat serkenteni – és azt hiszem, van még hová előre haladnunk…
Szeretnénk megtermékenyíteni az egyházi életet, de ez nem egyszerű dolog. 2004-ben indítottuk el a Zarándok-honlapot és hat év alatt eljuttattuk az ezres napi látogatottsághoz - ez sem volt elég ahhoz, hogy a hivatalos egyházi internetes újsággal partneri kapcsolatba kerülhessünk. (Most már könnyen írok erről, mert 2010. augusztus végére átadtam az egészet másnak. Egyébként is megszokhattam már ezt a gyanakvással teli, „távolságtartó” állapotot. Ezt éltem meg a karizmatikus megújulás tagjaként, a Szeretetláng hazai elfogadásáért küzdve, a kiadói és missziós munkában, a Nemzeti Imanap szervezésének évei alatt, stb.) Nem kellene egy kicsit nagylelkűbben, bátorítóbban a laikus keresztény kezdeményezések felé – és azoknak is egymás felé – fordulni? Mire jó ez az önpusztíó magatartás? Hol marad a buzdítás, a segítés, a fiatal tehetségek felkarolása, a pályázatok kiírása, az alkotó-közösségek létrehozása? Hány „maszek” kezdeményezés hal el évente, vagy marad meg egyházközségi szinten, mert semmilyen lehetőséget nem látnak a kibontakozásra?
Persze lehet mondani amit Jézusnak is mondtak: „Orvos, gyógyítsd magad!” Ha ennyit kritizálsz, mutasd meg, hogy te mit tudsz?! És milyen színvonalon?!
Nagyon nem dicsekedhetek. Igaz, hogy zenélek is, írok is, rajzolok is, de nem valami nagy eredménnyel. Nem is gondolom, hogy az én tehetségemmel (ha van) a Nemzeti Múzeumot kellene megcéloznom – akkor már inkább az emberek szívét. De azt gondolom, hogy alkotni kell, mert művek sokasága nélkül nincs művészet, nincs erőteljes kultúra. Nincs kiugró tehetség sem a közeg nélkül, amiből kiemelkedhet! Sok közepes költő sok közepes versét kell addig megjelentetni, míg a kellő verskultúrába ágyazottan – és azon nevelődve - a nagy tehetség is megmutatkozhat! Sok kiállítás kell, sok koncert, sok könyv hogy egyszer megjelenhessen köztük a zseni is. (A kommunisták ugyan kiadhatták a jelszót: írók, alkossatok remekműveket! De a remekművek csak nem születtek meg… Vagy tessék csak megnézni a Nyugat évfolyamait: mennyi elfeledett név, mennyi gyenge írás! De ott van köztük Ady és Babits is…)
Miért is ne kerülhetne a keresztény kultúra újra felszálló ágba? Miért is ne termékenyíthetné meg újra a hazai közéletet, kultúrát és művészetet? Miért ne rázhatnánk le magunkról az öncenzúrát, a kicsinyes torzsalkodást, a fafejű távolságtartást, a farizeusi mentalitást? Ha Magyarország megújulását akarjuk, vágyjuk, abba bele kell hogy tartozzon a kultúra és művészet megújulása is. Ahhoz pedig a szabadság és szeretet levegője kell, hogy áthassa, legalább ezt a kicsi, sarokba szorított keresztény (szub)kulturális életet…
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)
