Egy prófétai ember - II. János Pál életművéről
"...A próféta szerepe Isten igazságainak meghirdetése az adott történelmi körülmények között. A prófétai egyház küldetése Isten igazságainak meghirdetése és képviselete, megtartása és kinyilvánítása (megjelenítése) az adott körülmények között. Az igazság és igazságosság, a béke és a szeretet világának fenntartása a hamisság és sötétség közepette. A remény fenntartása a reménytelenségben.
II. János pál pápa már könyvének címével is utal arra, hogy soha ne adjuk fel a reményt. Nem véletlenül említem őt, mert élete és munkája jól példázza az egyház prófétai küldetésének megvalósítását. Ő valóban egy próféta a XX. századból. Klaus Hemmerle, aacheni püspök ezt a megállapítást tette, amikor Karol Wojtyla – akkor még nem főpásztor - egy könyvét olvasta:
,,Megindító ezt a könyvet olvasni, és elgondolkozni azon, hogy a második évezred utolsó negyedszázadában mit tartott fontosnak egy európai püspök a római püspökkel közölni. Az ugyanis, hogy Krisztus és egyháza valamint annak látható feje, mindig az ellentmondást kiváltó jel volt, ma is az és továbbra is az marad. A pápa ne aggódjék a sokfelől érkező támadás és vádaskodás miatt, mert ez a dolgok rendje. Aggasztó lenne, ha nem támadnák. A harmadik évezredbe lépő Egyház, egy új ádvent, azaz úrjövet időszakában él, amelyben a szomszédos félreértelmezések, rágalmazások, ferdítések felerősödnek, de ettől nem szabad meginogni, mert ezt az agg Simeon már előre jelezte. "
Hemmerle püspök szerint az a csodálatos ebben, hogy amikor az író a pápának ezt ilyen világosan kifejtette, még nem tudta, hogy saját magának (is) mondja. „Mert ő az aki átviszi a harmadik évezredbe az Egyházat. De nem is fél, sőt kezdet óta arra buzdít mindenkit, hogy ne féljen. Nem fél a kiváltott ellentmondásoktól akkor sem, ha azok saját egyházában támadnak fel. Számít rájuk és számol velük.”
Ünnepélyes beiktatásán, 1978. október 22-én így szólt a frissen megválasztott pápa: ,,Ne féljetek!" Tárjátok szélesre a kapukat Krisztusnak! Nyissátok meg üdvözítő hatalma előtt az államok határait, a gazdasági és politikai rendszereket, a kultúra és a fejlődés területeit!'' "Ne féljetek!", mert van remény az üdvözülésre, csak át kell lépnünk a remény küszöbét!" ,,Krisztus vikáriusa" azon munkálkodik, s ezt cselekedeteivel bizonyította is, hagy a ,,jó hír" mindannyiunkhoz eljusson az evangélium hirdetése által.”
II. János Pál pápa első enciklikáját az ember Megváltójáról (Redemptor hominis) az 1978. október 16.-án történt pápává választása után néhány hónappal jelentette meg. Ez azt jelenti, hogy valójában már addig is magában hordozta a tartalmát. A pápa maga írja: ,,Tulajdonképpen csak ,,át kellett másolnom" az emlékezetemből és a tapasztalatomból azt, amiben pápaságom küszöbén éltem.” „,Az enciklika egyrészt követi azoknak az iskoláknak a hagyományát, amiből a pápa kikerült, másrészt azt a lelkipásztori hangvételt, amelyre hivatkozik. A megváltás misztériuma úgy jelenik meg mint az ember és minden emberi megújítása, ahogyan a zsinat elfogadta, s ahogyan a Gaudium et Spes c. konstitúcióban megfogalmazódik. Az enciklika nagy örömhimnusz akar lenni azért a tényért, hogy az embert Krisztus megváltotta: megváltotta a lelkében és a testében.”
André Frossard, a francia konvertita így vélekedett a pápáról amikor először találkozott vele: ,,a kereszténység életében valami új kezdődött. Ismételten felkelt abból a sírból, amelyet a világ már végérvényesen lepe-csételtnek hitt. Ez a pápa a keresztény megújulás pápája lesz, az eltűnő remény megerősödve tér vele vissza közénk. Nem lesz sem tradicionalista pápa, - mint ahogyan azt majd később belénk akarják sulykolni -, sem pedig tradicionális pápa, hanem a tradíció folytatójaként munkálkodó pápa. A legelső tanítványok sorából való, aki ugyanolyan pogány világban tűnik fel kezében a feszülettel, mint akkor ők. A mai pogány világ és dekadens társadalom is, hanyatlásában ugyanúgy csak önmagát isteníti, mint az akkori."
Nézzünk most végig néhány alapvető mozzanatot, amelyet nekünk is magunkévá kell tennünk II. János Pál tanításából, országunk érdekében.
A történelembe vetett Egyház és Ország
II. János Pál pápa világossá tette, hogy az Egyház az adott történelmi körülmények között él és mozog, időről időre bűnöket és hibákat elkövetve. Önvizsgálatot kezdeményezett, meghirdette a bűnbánatot és kiengesztelődést, ami minden megújulás alapja. Tudjuk, hogy méár több mint száz esetben végzett nyilvános bűnbánat-tartást az Egyház vétkei miatt. Hatalmas lelki erőre volt szüksége ehhez, hiszen állandó ellenállásba ütközött. De “a világosság világít a sötétségben” (János 1. 5.) Ahogy ő felvállalta a “kiengesztelődés szolgálatát” (2Kor. 5, 18), úgy kell nekünk is megtennünk, annál is inkább, mert a magyar nemzetnek életszükséglet a kiengesztelődés és kiegyezés.
Nekünk már a Vereckei-hágónál is vérszerződést, szövetséget (!) kellett kötnünk, különben Árpád népe a hét törzzsel hétfelé szakadt volna. Mindannyian tudjuk azt is, hogyan lett majdnem viszály maertaléka Szent István halála után az ország. Ugyanígy, IV. Béla, minzt fiatal király, mindenkit maga alá akart gyűrni. Még a székeket is kivitette a tanácsteremből, hogy ott csak ő ülhet, de az országos méltóságok, főurak már nem. A bekövetkező tatárjárás mérhetetlen veszteségei döbbentették rá, hogy egyedül és erőtlenül maradt. Ezután gyökeresen megváltoztatta gondolkodásmódját, kiengesztelődött a “nemzettel” - ami alatt akkor a szabad magyar nemesek osztálya volt értendő. Csak így válhatott “második honalapítóvá.
Ellenpéldaként kézenfekvő a mohácsi vész utáni ország. Még tíz évig nem történik semmi, a török nem mutatkozik. De a magyar urak az összefogás és a védművek megerősítése helyett a széthúzást és acsarkodást választották. A török újra bejött és 150 évig itt is maradt. A három részre szakadt országban Erdély realista politikája tartja fenn a reményt. A csodálatos vallásbéke és nemzetiségi béke időszaka ez. Innen kerül, s lesz az egyik legnagyobb lengyel királlyá Báthory István fejedelem.
És folytathatjuk a sort. Az 1848-as szabadságharc leverése utáni diktatúrát a ‘67-es kiegyezés zárta le. Ekkor következett be az ország fellendülése, amely az első világháború korára újra a mérvadó országok közé emelte hazánkat. (S lett a szabadságharc leverőjéből “Ferenc Jóska”, mindenki királya.) Sőt, bármilyen kellemetlenül hangzik, az ‘56-os forradalom utáni kádári konszolidáció is azt mutatta, hogy valamilyen - még ha torz és időleges -, kiegyezésre mindenképpen szükség van, máskülönben a “nyugodt” állapotokat fenntartani nem lehet. Így lettünk mi a “legvidámabb barakk”, az “élhető szocializmus” világa.
Ma már túl vagyunk a diktatúra alóli szabadulás örömén, túl a lázadás mámorán, amely “megbuktatta” az első kormányt - de a sötétség és viszály csak még na-gyobb lett. A nemzeti gyűlölködés és a hamis szabadság bűneivel megfertőzött nemzetnek kiengesztelődésre, kiegyezésre van szüksége. Ehhez önvizsgálatra, a bűnök elismerésére és megvallására van szükség,, ezen túl pedig egy új kiegyezésre, új szövetségkötésre! Ki segíthetne ebben, ha nem a krisztusi tanítás alatt álló, “szelíd és alázatos szívű” egyház? (Értjük ennek súlyát és jelentőségét?) Hiszen Isten “nekünk adta a kiengesztelődés szolgálatát”!
A Nagy Jubileum meghirdetése és folytatása
II. János Pál pápa bátran és erőteljesen egy konkrét programot fogalmazott meg - az egész Egyházzal közösségben - prófétikus módon, az Egyház és a nemzetek számára. Ez a Nagy Jubileum, a kiengesztelődés és megújulás programja. Ami rajta állt, lélekben és igazságban elvégezte. Isten igazságainak tudatosítása - a Szentlélek, a Fiú és az Atya felvezető évével - az Egyház küldetésének felmutatása, megjelenítése a különböző programokban, liturgiákban megtörtént. Eddig példátlan módon magához ölelt minden lelkiségi irányzatot, keresztény fekezetet, sőt baráti szóval szólt minden emberhez, különbségtétel nélkül. A Nagy Jubileum azonban nem maradhatott egyszeri esemény. A pápa a világosság rózsafüzérével éppúgy folytatja a küzdelmet, mint politikai vagy hitelvi megnyilatkozásaival.
Nekünk is meg kell hirdetnünk a magyar nemzet megújulását, hivatásának megújításán keresztül. Ehhez persze újra tudatosítanunk kell küldetésünket itt a Kárpát-medencében.
Hitvédő és ökumenikus egyház
II. János Pál pápa egyházfőként eddig 10 enciklikát, számtalan levelet és buzdítást adott közre. Ezekben magyarázza az Írásokat, őrzi a tanítás tisztaságát, harcol a hamis tanítók és hamis hitek, a sátán által inspirált álegyházak ellen. Mindezt úgy, hogy közben a korunkban felmerülő problémákra kínál Jézus által ihletett és az egész Egyház által őrzött megoldásokat. Értelmezi, feleleveníti azokat. Kibújik a hamis dilemmák közül. Nem konzervatív vagy liberális, hanem értékörző és kor-szerű. Egyszerre gyógyítja az egyház és a világ sebeit. Tisztelettel fordul az elszakadt egyházak felé, de hűséges a nekünk adott kegyelmekhez. Megértő mindenkivel, de elutasító a bűnnel, a rombolással szemben.
Ha most megkérdezzük magunktól, hogy mi ezt a munkát mennyire végeztük el hazánkban, ennél szomorúbb képet kapunk. A közbeszédben, a tömegkultúrában nem vagy alig látszanak a krisztusi szempontok, értékek. Valljuk be, az Egyház marginális, gettő életet él jelenleg. Bátorság és erő híján alig képes egyáltalán “átütni” azt a “kommunikációs masszát, falat”, amellyel a világ elzárja őt az emberektől. De szinte maga is megelégszik a misék után a templomokban felolvasott közlemények erejével. Pedig Magyarország igen súlyos morális, anyagi, környezeti problémákkal küzd. Ki tudná fejből idézni, mit mond nekünk ezekről az egyházunk?
Új evangelizáció és misszió
II. János Pál pápa, működésének 25 éve alatt 100-on felüli apostoli utat tett, és tesz ma is. Volt, aki azt kérdezte tőlem, mikor tüntetik el már ezt a beteg, öreg embert a képernyőről? Hát igen. Mennyire szeretnénk minden zavaró körülményt eltüntetni életünkből! Öregeket a nyugdíjas otthonba, betegeket az elfekvőbe, koldusokat el az utcáról, és egyáltalán... Ezzelszemben ez az öreg, beteg ember szembesít minket nem csak testünk, életünk romlandó, véges voltával, hanem azzal is, hogy itt már valami több működik a természetes erőknél. Ezt az öreg, beteg embert még mindig százezrek hallgatják, ha megérkezik valahová. És töretlen kedvvel hirdeti most is az evangéliumot papi szemináriumban éppúgy, mint sportcsarnokban. Fedett és fedetlen helyeken. Húsz vagy húszezer embernek. Mert pontosan tudja: vagy az evangélium élete lesz az új élet, vagy nem lesz élet sem.
És mi vajon szívünkre vettük-e már mindezt? Megnyíltak-e plébániáink, iskoláink, egyházközségeink a missziókra? Szárnyai alá vette-e a magyar egyház azokat, akik Jézus Krisztus örömhírét akarják hirdetni? Vagy csak eltűri - jobb esetben -, s hagyja, hogy megszervezzék saját programjaikat, ott, ahol éppen tudják?
Eljön az az idő - és talán már itt is van -, amikor Isten újra nagy erővel kiárasztja Lelkét az országra. Aki nyitva tartja szíve ajtaját, ahhoz bemegy. De mi lesz azokkal - mi lesz az Egyházzal -, ha még csak akkor kezd el bíbelődni a zárakkal? “Ne gondoljátok, hogy az Isten nem tud akár a kövekből is népet állítani magának”!
Korunk szentjei
II. János Pál nagy bőségben állítja elénk az életszentség példáit. Minden életállapotból és minden élethelyzetből kiválaszt és az “oltárra emel” férfiakat és nőket, példaként. Felhívás ez az életszentségre, felhívás az angyalokkal és a szentekkel való közösségre, meghívás az Élet teljességében való együttlétre. Lelkesítő példa és betöltendő feladat - hogy mi legyünk korunk szentjei...."
(Részlet Sípos (S) Gyula: A Seretet titkai című könyvéből. Megrendelhető honlapunkon a könyveink menüponton keresztül vagy az Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát. levélcímen.)
