Mindig van remény az újrakezdésre! - Interjú Csókay Andrással és feleségével
Csókay András idegsebész gyakran szerepel a médiában: szívesen nyilatkozik a hivatásáról, közéleti kérdésekről, de bátran vall a hitéről is. Ilyenkor sohasem titkolja, hogy bizony rögös úton jutott el a tanítványságig. Ezúttal – rendhagyó módon – a felesége, Ajtay Daniella is megszólal, s a házaspár kendőzetlenül őszinte szavaiból egy nem mindennapi kapcsolat képe rajzolódik ki előttünk…
‒ Úgy hallottam, hogy nagyon fiatalon döntöttek egymás mellett. Hogyan találtak egymásra?
‒ Cs. A.: Daniella (Dani) még nem volt tizenöt éves, amikor megismerkedtünk, és három hónappal később eldöntöttük, hogy együtt fogjuk leélni az életünket. Én akkor tizenhat és fél éves voltam. A barátaim szerint már az is ciki volt, hogy ilyen hosszú ideig járok egy lánnyal. Azért utána még nyolc évet vártunk az esküvővel, amíg befejeztük a tanulmányainkat. De Istent még nem igazán vontuk be a kapcsolatunkba, és ez később meg is bosszulta magát.
‒ A. D.: Igen, bár mindketten bérmálkoztunk, jártunk templomba és jegyesoktatásra is, sőt András pap nagybátyja esketett bennünket a jáki kápolnában, mindez inkább külsőség volt még akkor. De nagyon komolyan gondoltuk mindazt, amit meg kellett fogadni az esküvőn.
‒ Nem lehetett könnyű ilyen hosszú ideig várakozni…
‒ A. D.: Ahogy most látom a kamasz fiainkat felnőni, sokat gondolkozom azon, milyen nagy önbizalmat adott nekem akkoriban, hogy – a szüleimen kívül – valakinek ilyen fontos vagyok. Az én kamaszkoromat ez nagyon megkönnyítette és kerek egésszé varázsolta. Nagyon jó, ha az ember életében már akkor is van egy biztos pont. A lányok – legalábbis az én ismeretségi körömben – nem nagyon vágynak az újabb és újabb kapcsolatokra. A fiúk között ez talán népszerűbb dolog, de a lányok inkább az állandóságot szeretik: ha van valaki, akihez tartoznak, akit szeretnek, akivel a jövőt tervezik.
‒ Hogyan viszonyultak a szülők ehhez a korán tett nagy elhatározáshoz?
‒ Cs. A.: Támogattak, de kicsit féltettek is.
‒ A. D.: A fiús mama másképp félti a fiát, mint a lányos mama a lányát. Az én mamám jobban féltett engem egy ilyen tartós kapcsolattól, mert több veszélyt látott benne. Persze ha láthatta volna előre, hogyan alakul később az életünk, akkor talán áldását adta volna rá. De egy fiatal lánynak még inkább a tanulással kell foglalkoznia, nem a szerelemmel. Márpedig mi órákat tudtunk egymással telefonálni…
„Sunyiak a férfiak, eljátsszák a jó férjet”
‒ Másfél évtizednyi házasság után nagy válság következett. András el is költözött egy időre…
‒ A. D.: Igen, gyorsított eljárással akart elválni, hogy összeházasodhasson egy másik asszonnyal, és együtt mentek volna külföldre dolgozni. Azóta is Isten ajándékának érzem, hogy ez meghiúsult, és nap mint nap hálát adok érte. Hiszen az az öt hónap, amelyet külön töltöttünk, rettenetes volt, soha nem felejtem el.
‒ Cs. A.: Igen, általában a férfiak rontják el a dolgot, nálunk is én voltam a bűnös. Dani képes volt ezt az Isten nélküli szerelmet ápolni, és én rondítottam bele. Ezt kellett aztán rendbe hozni, és ez nem ment pusztán emberi erőből. Amióta Krisztussal együtt hordozzuk a házasságunkat, azóta sokkal jobban lángol a szerelmünk. Amikor a válság után helyrejött a kapcsolatunk, sokan azt gondolták, úgyis szétmegyünk majd megint. De most már eltelt tíz év, és a bajok után született még két gyermekünk.
‒ Hogyan lehet úgy élni, hogy tudom: a férjem félrelép, de közben hazajár, itthon lakik? Bár manapság ez sajnos nem ritka helyzet…
‒ A. D.: Nem feltétlenül kell ennek kiderülnie, a másik kapcsolat komolyságától is függ, hogy mennyire palástolható otthon. Sokan felszínes kapcsolatokba meg alkalmi kalandokba is képesek belemenni, különösen az egészségügyben…. Úgyhogy én nem is vettem észre semmit egészen addig, amíg András be nem jelentette elhatározását.
‒ Cs. A.: Sunyiak a férfiak, nemigen mondják meg a dolgot. A szegény feleségek sokszor abban a hitben élnek évekig, hogy tökéletes a házasságuk. A férfiak gonoszak tudnak lenni, szépen eljátsszák a jó férjet, miközben hűtlenek.
‒ A. D.: Amikor viszont kiderült a félrelépés, nagyon gyötrelmes időszak következett. Az ember megpróbálja valahogyan dűlőre vinni a dolgot, mert hosszú távon nem lehet kettős életet élni. A férjeknek meg igen vad ötletei tudnak támadni – például összeköltözés meg hasonlók.
‒ Cs. A.: Sajnos ilyenkor teljesen megváltozik az ember lénye, szinte az ördögé lesz, és a legkörmönfontabb, gonosz módon vezeti félre a másikat és saját magát is.
„Mintha hirtelen fejbe vágták volna”
‒ Hogyan jött a fordulat, mi hozta haza?
‒ Cs. A.: Elkezdtem lelki irodalmat olvasni, például Kiss Ferenc anatómusprofesszor Az üdvösség útján című kis füzetét. Ő írja, hogy három embertípus állt a kereszt alatt: a tanítvány, a farizeus meg a pogány – az a kérdés, hogy vajon én melyikhez akarok tartozni. Csak-csak a tanítványokhoz akartam tartozni – de mindjárt jött a következő kérdés: akkor hogyan éljek?!
Sok-sok évtized után megint eljártam gyónni… Elkezdett ébredezni a lelkiismeretem, s újra meg újra ugyanazt a súlyos bűnt kellett beismernem. És a pap, akárcsak a feleségem, mindig feloldozott, és biztatott, hogy kezdjem újra, hozzam rendbe a dolgot. Ez is egyre közelebb vitt Istenhez. Istenhez, aki eredendően jónak teremtett bennünket, mindannyiunknak adott lelkiismeretet. El lehet nyomni akár egy életen át is, de ‒ ahogy nagy, komoly műtétek előtt is látom ‒ nehéz helyzetekben mindenkiben megszólal.
‒ A. D.: Nem mindennapi dolog, hogy a megtérés egybeesik a hazatéréssel – András megtérése csoda volt, ajándék! Ilyen élmény, ilyen pillanat kevés embernek adatik meg. Egy kalapácsütés, mintha hirtelen fejbe vágták volna, és ez olyan erővel hatott rá, hogy egy szempillantás alatt le tudta vetkőzni a rossz tulajdonságait, pedig az nagyon nehéz. Igazi páli fordulat volt…
‒ Cs. A.: Aki mélyen jár a bűnökben, annak nagy fordulatra van szüksége – aki nem jár olyan mélyen a bűnökben, annak nem kell kalapáccsal ütni a fejét. Az sem véletlen, hogy a megtérésem 1998 decemberében történt, de én már előtte, szeptembertől kezdtem visszajárni a gyerekkori templomaimba, mert rettenetesen rosszul éreztem magam. Akkor már itthon laktam, mert nem váltunk el, csak elmentem hazulról fél évre. Aztán visszajöttem, de még mindig nem voltak rendben a dolgaim. Újra elkezdtem félrevezetni a családomat…
‒ A. D.: Én akkortól kezdve, amikor visszajött hozzánk, azt hittem, hogy minden rendben van – és ő is arra törekedett, hogy ne is vegyek észre semmit. Más emberként jött vissza, keresztény könyveket olvasott, az élete a családjáról szólt – nem gondoltam, hogy még mindig ott van a harmadik az életünkben.
‒ A gyerekek hogyan viselték ezt a viharos időszakot?
‒ Cs. A.: Nagy dolog, hogy ők is megbocsátottak. Elhitték, hogy jobb tudok lenni önmagamnál.
‒ A. D.: A gyerekeknek mindig nagyon jó volt a kapcsolatuk Andrással, és ő igyekezett az értésükre adni, hogy nem őket hagyja el. Érdekes, hogy a köztünk lévő problémákról nem beszéltek másutt. Talán érezték, hogy nekem ez fájdalmas lenne. De mikor Andrásnál voltak, úgy viselkedtek, hogy azt nem tették volna ki az ablakba. A kamasz a maga módszereivel küzd – amolyan kis bosszúkkal. Nem adtak sok tiszteletet az akkori élettársnak, nem becsülték túl sokra.
„Hiúságnak helye nincs”
‒ Mi vagy ki segíthet egy ilyen nehéz időszakban?
‒ A. D.: A tágabb család, például a szülők nagyon sokat tudnak segíteni. Bölcsesség, okosság kellett ahhoz, hogy az én szüleim is újra el tudják fogadni Andrást, hogy később se hánytorgassák föl a vétkét, hiszen az megmételyezné a kapcsolatot.
A nehézségek idején András szerzetes nagybátyja, akivel mindig nagyon jó kapcsolatban voltunk, meglepő módon női fortélyok, praktikák bevetésére buzdított. Nem rendkívüli dolgokat tanácsolt, de nekem nagyon sokat segítettek a szavai. Azt mondta: „Te legyél mindig az ő szerető, kedves felesége, az otthonotokat tedd olyanná, ahol jó lenni.” És ebbe valóban nem fér bele, hogy az ember mindig beleveri a másik orrát a disznóságaiba. Mert könnyű magam után becsapni az ajtót, ha otthon rossz a légkör, állandó a veszekedés.
De nagyon összetett, nehéz dolog ez, nem is lehet másoknak receptet adni, inkább csak tanácsot, hogy miként viszonyuljunk egy ilyen helyzethez. Őszintén akarni kell az újrakezdést, és a sértettségnek, a hiúságnak helye nincs. Minden ilyen érzést alá kell rendelni annak a végcélnak, hogy én a gyerekeimnek is, önmagunknak is kerek egész családot akarok biztosítani. Az is nagyon fontos, hogy a házaspárnak legyenek közös örömei. A nagyszülőket csak buzdítani tudom, hogy segítsenek gyerekmentes időt teremteni; szinte receptre kellene felírni a szülőknek a közös örömöket! Talán ez a jó házasság titka, hiszen egyébként annyi a gond, hogy abba teljesen föl lehet őrlődni.
‒ Jól tudom, hogy a másik kapcsolatból is van egy gyermeke?
‒ Cs. A.: Igen, és bizony az embernek hordoznia kell a bűnei következményeit. Ha tehát van egy házasságon kívüli kapcsolatban született gyermekem, akkor nem mondhatom, hogy megtértem, és most ezt a gyermeket kihagyom az életemből. Ez a csodálatos a szentségi házasság erősségében, hogy Dani most voltaképpen segít hordozni az én korábbi bűnömnek a következményeit! Ezt a gyermeket is befogadja, a sajátjának tekinti. Mert hiszen a gyermek nem tehet arról, ami történt. Ez a megbocsátó szeretet.
‒ A. D.: Ez abból a logikából fakad, hogy ha én valakinek elhiszem, hogy megváltozott, és hogy új életet kezdett, akkor nem kényszeríthetem tiszta lelkiismerettel arra, hogy egy gyermeket – még ha házasságon kívül született is – miattam és a közös gyermekeink miatt megtagadjon. Úgy érzem, akkor nem lenne teljes a megbocsátásom.
‒ Nem lehetett könnyű megtenni…
‒ A. D.: Nekem nem volt nehéz megbocsátanom, hiszen így állt helyre a korábbi családom, így jött helyre mindaz, ami számomra az életet jelentette. Nekünk elég mély gyökereink voltak, és nagyon jól éreztük magunkat együtt, ezért nehezen tudtam elképzelni, hogy ne lehetne helyrehozni a kapcsolatunkat. Hiszen olyan jó volt, miért ne működhetne újra? Azt tapasztaltam, hogy András gyökeres változáson ment keresztül. Úgy nem nehéz megbocsátani, ha látom, hogy a másik szívvel-lélekkel, örömmel éli ezt az új életét. És ha az ember szeret valakit, akkor örömmel bocsát meg – akárcsak a gyerekeinek. Persze ha közben intő jeleket láttam volna – mondjuk hosszú szőke hajszálakat –, az felkeltette volna a figyelmemet. De nem is fektettem nagy energiát abba, hogy nyomozzak. Nem szabad egészségtelenül gyanakvónak lenni.
‒ Cs. A.: Ebben az a csodálatos, hogy nemcsak én kaptam meg a kegyelmet, hanem Dani is, és ugyanúgy tudott bízni bennem, mint annak idején, tizenöt évesen, amikor mellettem döntött. De ez kegyelem, emberi erővel nem megy.
„Van visszaút”
‒ Mit mondhatunk azoknak, akik körülöttünk hasonló helyzettől szenvednek?
‒ Cs. A.: Bármi, ami egy házasságban bomláshoz vezet, az mindig bűn – és ez sokféle lehet. Lehet az alkohol vagy a túlzott karriervágy vagy egy harmadik személy, mindenképp valami bálvány, valami hamis idea. A lényeg, hogy van visszaút, de el kell indulni rajta! Lehet, hogy kezdetben a szeretet nem érzelem, hanem döntés kérdése. Sokszor hallani, hogy valaki azt hiszi, hogy azzal szereti a másikat, ha elengedi, de ez tévedés!
‒ A. D.: A jézusi tanítás rendet tesz az ember gondolataiban. Isten a házasságot alapította, nem pedig a válást – nem mondhatom, hogy azért engedem el a páromat máshoz, mert szeretem.
‒ Cs. A.: Érdemes megfigyelni, hogy a felek többnyire nem egyszerre akarják fölbontani a házasságot. Mindig az egyik akar kilépni, a másik nem, de aztán addig-addig gyötrik – általában a férfiak a nőket –, míg azt mondja, hogy jó, hát mit tegyek, ha akarsz, menjél…
Ha ilyen széteső kapcsolatokat látunk, nem az a feladatunk, hogy pszichológushoz küldjük az érintetteket, aki majd szintén válásra biztatja őket, hanem hogy a lelkiismeret és Krisztus felé terelgessük őket. Ha még távol vannak Istentől, akkor is apellálhatunk a lelkiismeretükre, emlékeztetve őket az ígéretükre, a gyermekeikre, a vállalásukra.
‒ A. D.: A problémát megközelíthetjük úgy is, hogy az embernek nincs joga tönkretenni a családja életét, nem veheti el a gyerekeitől a család biztonságot adó kerek egészét. A házasság nem olyan, mint egy régi fotel, amelyet kidobok, mert kiment a divatból, vagy mert kitörött a lába.
‒ Cs. A.: Közeli ismerőseinknél, akik most épp külön élnek, úgy látom, hogy az alapvető baj az, hogy a békeszerző jobb nem tud „átnyúlni” az igazság felett. Mindenki a maga igazát védi. Pedig a keresztény megbocsátás még az igazságon is képes túllépni! Ezt az ember nem tudja önmagából kiizzadni, de ha magam előtt látom az agyonkínzott, keresztre feszített Krisztust, aki ott a Golgotán megbocsát mindenkinek, akkor én is képes leszek megbocsátani a másiknak. Nem számolgatni kell a megbántásokat, hanem közelíteni Krisztushoz, ebből fog következni a megbocsátás.
‒ A. D.: Sokszor az a baj, hogy a felek már nem is akarnak megbocsátani, sem bocsánatot kérni. Azt mondják, hogy nekem egyetlen életem van, és ezt most akarom élni, nem akarok a másik nyűgjeivel tovább foglalkozni.
‒ Cs. A.: Az evangélium aranyszabálya: azt cselekedjétek, amit szeretnétek, hogy veletek cselekedjenek ‒ ez az emberi együttélés alapja, ahogy még a nem hívők is elismerik. Tegyük fel úgy a kérdést, hogy „szeretnéd-e, hogy a feleségedet elkívánja valaki?” – így már mindjárt másképp hangzik. Ahhoz, hogy erre elvezethessünk valakit, sokat kell beszélgetni vele. És nem szabad feladni, mert mindig van remény a lelkiismeret felébresztésére, különösen a nehéz helyzetben lévő embereknél – és egy felbomlott házasság bizony nagyon nehéz helyzetet teremt. Lehet, hogy a felek eleinte fellélegeznek, úgy gondolják, hogy kiszabadultak valamiből, de előbb-utóbb ráébrednek, hogy mennyire hiányzik az, amit, akit elveszítettek.
Szöveg: Herbert Dóra , forrás: Family magazin
