A szeretet legyen őszinte
Cantalamessa atya 3. nagybőjti homiliája XVI Benedek pápának és a Kúriának: "A szeretet legyen őszinte”.
1. Szeresd felebarátodat, mint önmagadat
Van egy érdekes megfigyelés. A Jordán folyóból két tó képződik, az egyik a Galileai Tenger, a másik a Holt tenger. De míg a Galileai Tengerben túlárad az élet, és a föld egyik halban leggazdagabb halászhelye, addig a Holt Tenger az, amit a neve jelent: holt tenger, az életnek nyoma sincs benne, s körülötte, mindenütt csak a só. Ugyanabból a Jordán vízből. S a magyarázat, legalábbis részben, hogy a Galileai Tenger a Jordánból kapott vizét nem őrzi meg magának, hanem tovább ereszti és öntözi a Jordán völgyét.
A Holt Tenger befogadja a vizet és magának tartogatja, egyetlen csöpp sem folyik tovább. Ez szimbólum. Isten megtapasztalt szeretetét tovább kell adnunk testvéreinknek, s minél többet adunk, annál többet kapunk. S ez a mostani elmélkedésünk tárgya. Az a víz, amit Jézus ad nekünk, örök életre szökellő vízforrássá lesz bennünk. (Jn 4:14)
Elmélkedtünk már Isten szeretetéről, mint ajándékról. Most itt az idő, hogy a szeretet kötelességéről is elmélkedjünk, különösen a felebarát szeretetéről. Isten Igéje kapcsolatot teremt a két szeretet között: "Mivel ennyire szeret az isten, nekünk is szeretnünk kell egymást. " (1 Jn 4:11).
"Szeresd felebarátodat, mint önmagadat” áll Mózes ősi törvényében, (Leviticus 19:18) Jézus maga is hivatkozik rá. (Lk 10:27) De akkor miért mondja ez Jézus az Ő új parancsának? A válasz, azért, mert megváltozott a felebaráti szeretet tárgya, alanya és oka.
Elsősorban a tárgya változott meg. Más szóval, ki az én felebarátom, akit szeretnem kell? Már nem csak a földim, nem csak a szomszédom, vagy a vendég, hanem mindenki, beleértve az idegent, sőt az ellenséget is. Igaz, hogy a mondás második fele: „Gyűlöld ellenségedet " (Mt 5:43) szó szerint nem található meg az Ószövetségben, azonban értelemszerűen kifejeződik a törvényben: "szemet szemért” (Lev.24:20), különösen, ha egybevetjük azzal, amit Jézus vár tanítványaitól: "Bizony mondom nektek, szeressétek ellenségeiteket, imádkozzatok üldözőitekért, azért, hogy így gyermekei legyetek a mennyei Atyának, aki felkelti napját jókra és gonoszokra, esőt ad igazaknak és bűnösöknek egyaránt. Mert ha csak azokat szeretitek, akik viszonozzák, mi az érdemetek? Nem ezt teszik a vámosok is? S ha csak a testvéreiteket köszöntitek, mi különöset tesztek? Nem ezt teszik a pogányok is?" (Mt. 5:44-47).
Tehát megváltozott a felebarát alanya, sőt a szó jelentése is. Ez már nem egy másik személy, rólam magamról van szó, s nem valakihez, aki közel van hozzám. Az irgalmas Szamaritánus történetében Jézus megmutatja, nem lehet passzívan várni, hogy felebarátom felfordul az úton előttem közben villogjon és szirénázzon. Nincs készenléti felebaráti állapot. Az és ott a felebarát, aki úgy dönt, hogy közel megy ahhoz az emberhez.
S mindenek előtt a felebaráti szeretet mértéke, modellje változott meg. Jézusig a szeretet mértéke az „én” „a mint tenmagadat”. Mondták már, hogy Jézus nem tűzhetett volna ki evilágibb célt a felebaráti szeretet sürgetéseként. Nem érte volna el ugyanazt az eredményt, ha azt mondja: „Szeresd felebarátodat, mint ahogyan Istent” mert arról, hogy mit jelent Istent szeretni, arról lehet hosszan beszélni, de ott nem lehet mellébeszélni, ahol az önszeretetről van szó. Pontosan tudjuk,minden helyzetben, hogy mit jelent az önszeretet. Ez olyan tükör, mely mindig szemünk előtt van, mely elől nem menekülhetünk. .[1]
S mégis van egy menekülés, s ez az, mellyel Jézus helyettesíti az előzőt, van másféle mérce. "Az az én parancsom, hogy úgy szeressétek egymást, ahogyan Én szerettelek titeket!” (Jn. 15:12). Valaki szeretheti rosszul, önmagát, szeretheti az erény helyett a bűnt. S ha úgy szeret valaki mást, mint önmagát, ha azt akarja a másik számára, ami után ő vágyik, jaj annak a személynek, akit így „szeretnek. Azonban azt tudjuk, hogy Jézus szeretete hová vezet: az erényre, a jóra, az Atyához. Aki Őt követi nem jár sötétségben Ő életét adta értünk, amikor még bűnösök voltunk, azaz ellenségek. (Rom. 5:6 ff).
Most már értjük, mire gondolt János evangelista, amikor ezt az ellentmondásos kijelentést tette: Szeretteim, nem új parancsról írok nektek, hanem a régi parancsról, amelyet kezdettől tartotok. A régi parancs az a tanítás, amelyet hallottatok. 8Másfelől mégis új parancsról írok nektek. Ez benne és bennetek igaz, hiszen már oszladozik a sötétség és világít az igazi világosság. (1 Jn. 2:7-8). A felebaráti szeretet parancsa „régi” de az Evangélium újdonságával, mert már nem a törvény, hanem mindenekelőtt a kegyelem kívánja meg. A Krisztussal való kapcsolat az alapja, és a Lélek ajándéka teszi lehetővé. [2]
Jézussal a helyzet a két személyes kapcsolatról három személyes kapcsolatra változik. "Amit a másik tesz neked, te is azt tedd vele” – helyett „Amit Isten tesz veled, azt tedd a másikkal Vagy a másik irányból: „Amit te teszel a másiknak, Isten is azt fogja tenni veled!” Sok Jézus-mondás tartalmazza ezt a koncepciót, s az apostolok továbbítják nekünk: “Bocsáss meg, ahogyan Isten is megbocsátott neked!” "Ha nem bocsátasz meg szívből ellenségeidnek, a Mennyei Atya sem bocsát meg neked” Gyökerestül nyesi el védekezésünket: „De hát nem szeret engem, támad” Ez az ő dolga, nem a tied!” Az egyetlen, ami téged illet, hogy te mit teszel a másikkal, hogyan viszonyulsz ahhoz, amit a másik tesz veled.
De még megválaszolatlan a fő kérdés. Miért a szeretetnek ez a különös áttolása Istenről a felebarátra? Nem volna logikusabb, azt kívánni: „Amint én szeretlek, szeress engem?, mint azt, hogy amint Én szeretlek, szeresd a másikat, szeressétek egymást?” Itt van a különbség a között a szeretet között, ami pusztán erosz, s a között, ami erosz és agape együtt. A pusztán erotikus szeretet önmagába visszatérő kör: „Szeretlek Alfréd, szeretlek, szeress, ahogyan szeretlek!” ezt énekli Verdi Violetta a Traviátában. A szeretet, mely agape nyitott kör, Istentől jön, visszatér hozzá, és átjárja a felebarátot. Jézus maga vezette be ezt az új szeretet-módot. "Amint engem szeret az Atya, úgy szeretlek én is titeket.!’(Jn. 15:9).
Sziénai Szent Katalin adta ennek legegyszerűbb, s legmeggyőzőbb magyarázatát. Katalin Isten szájába adja a szavakat "Azt kérem tőled, hogy azzal a szeretettel szeress, amivel én szeretlek téged. De erre nem vagy képes, mert az én szeretetem nem viszontszeretet. Teljes irántam való szereteted tulajdonképpen tartozás, nem ingyen ajándék, hiszen tartozol vele, kötelességed, míg én a kegyelem szerint és nem tartozásból szeretlek. Ezért nem tudsz úgy szeretni, ahogyan én kívánnám. S ezért adtam utadba a felebarátodat, hogy így vele tehesd, amit nem vagy képes velem megtenni, szeresd őt fenntartás nélkül, akár megszolgálja, akár nem, a viszonzás elvárása nélkül. S ezt úgy veszem, mintha nekem tetted volna.”
2. Őszinte szívvel szeressétek egymást
Miután általánosságban elgondolkoztunk a felebaráti szeretet parancsáról, most beszéljünk arról, hogy milyennek kell lennie ennek a szeretetnek. Két dolog lényeges, az egyik, hogy őszintének kell lennie, a másik, hogy tevékenynek, azaz a szív és a kéz ügye. Tekintsünk az elsőre, Szent Pál segítségével, aki a szeretet nagy dalnoka. A Rómaiakhoz írt levél második részében sokféle ajánlást sorol fel, hogy milyen legyen a keresztény közösségben a szeretet: "A szeretet nagylelkű, testvéri, tiszteletteljes, (Rom. 12:9 ff). "Ne tartozzatok egymásnak mással, a szereteten kívül, mert aki szereti felebarátját, az teljesíti a törvényt." (Romans 13:8).
Ahhoz, hogy megértsük ezeknek az ajánlásoknak az egységét, a közös eszményt,, ami olyan fontos Pálnak a szeretetben, ahhoz a kezdő szavakra kell figyelnünk: Őszintén szeressétek egymást! Ez nem csak egy magyarázat, felszólítás a többi között, hanem ez a szeretet titka. A Szentlélek segítségével próbáljuk megragadni ezt a titkot.
Az eredeti szó, amit Szent Pál használ: az anhypokritos, azaz: tettetés nélkül. Ez a szó fényjel, mert igen ritkán fordul elő az Újszövetségben, szinte kizárólag akkor, amikor a keresztény szeretetről van szó. Ez a kifejezés: őszinte szeretet (anhypokritos) a 2Kor 6.6-ban tér vissza, majd az 1Plt.1.22.-ben. Ez utóbbi szöveg segít megragadni teljes bizonyossággal a kérdéses kifejezést, mert ki is fejti más szavakkal: az őszinte szeretet azt jelenti, hogy szívből szeressük egymást
Így tehát Szent Pál, ezzel az egyszerű felszólítással: Őszintén szeressétek egymást! a szeretet gyökereit, a szívet érinti. Tehát igaz, hiteles, nem megjátszott szeretet kíván. Mintahogyan a bornak is igaznak, kell lennie, a szőlőből kipréseltnek, így a szeretetnek a szívből kell fakadnia. S így az Apostol is Jézus szavait visszhangozza, ismétli, az Úr pedig a szívére mutat, mert ez az a hely, ahol eldől a személy tettének értéke, s az is, hogy mi tiszta és mi tisztátalan egy személy életében. (Mt. 15:19).
Beszélhetünk a szeretet páli értelmezéséről, ami túlmutat a szeretet látható külső világág, a tetteken és a szavakon. Pál egy egészen más, belső világát tárja fel a szeretetnek,mely úgy viszonyul a másikhoz, mint a lélek a testhez. S ezt az értelmezést találjuk meg a nagy szeretet-himnuszban, az 1Kor 13.-ban. Ha alaposabban szemügyre vesszük, láthatjuk, hogy ez megfelel ennek a bensőséges szeretetnek, a szeretet magatartásának és érzelmének, mely türelmes, kedves,nem irigy, nem féltékeny, nem haragos, mindent eltűr, mindent elvisel, mindent remél. Itt egy szó sincs arról, hogy konkrétan milyen jót tesz, nincs szó a szeretett tetteiről, hanem minden vissza van vezetve a gyökérhez, a jó akarásához. Jóakarat, akarni a jót, ez megelőzi a jó tettet.
Az Apostol nagyon határozottan megfogalmazza a két szeretet közötti különbséget, amikor azt mondja, hogy bárminő nagy karitatív cselekedet sem ér semmit – például, ha valaki mindenét elosztja a szegényeknek, - a benső szeretet nélkül. (cf. 1 Kor. 13:3). Nem válik őszinte szeretetté. A képmutató szeretet az, ami teszi a jót, a jó akarása nélkül, kifeké mutat valamit, mely nem felel meg a szív attitűdjének. Ilyen esetben a szeretet még az önzésnek, önkeresésnek is lehet álarca, mely a másik személyt eszköznek használja, vagy a lelkiismeret csillapítására.
Végzetes tévedés lenne a szív szeretetét és a tevékeny szeretetet szembeállítani egymással, vagy a benső szeretetet alibinek használni a tétlenségre. A mondás: „adjam bár oda mindenemet a szegényeknek, szeretet nélkül mit sem használ nekem” semmiképpen sem azt jelenti, hogy hiábavaló, senkinek sem jó. Azt jelenti inkább, hogy nekem nem jó, ugyanakkor segítheti a szegényt, aki kapja. Tehát ez nem a karitász-munkát akarja leértékelni, hanem biztosítani akarja, hogy legyen erős támaszunk az önzés csapdáival szemben. Szent Pál azt akarja, hogy a keresztények gyökeret verjenek a szeretetben. (Ef. 3:17); más szóval, hogy minden a szeretetből fakadjon .
Az őszinte szeretet azt jelenti, hogy olyan mélyen szeret valaki, ahol már nem lehet hazudni, mert ott szembesülsz magaddal, a lelkiismeret tükrével, Isten tekintetével. "Az szereti a testvérét, írja Ágoston, aki Isten előtt, ott, ahol egyedül isten látja, meg tudja kérdezni magától, hogy valóban szeretetből teszi-e ezt testvéréért, és akinek tanúja az a tekintet, mely olyan mélyen átjárja a szívet, ahogyan ember nem tud nézni.” 4] Ez az, amiért Pál őszintén mondhatta a zsidóknak: „Igazat mondok Krisztusban, nem hazudom. Tanúskodik mellettem lelkiismeretem a Szentlélekben. 2Nagy a szomorúságom és állandó a szívem fájdalma. 3Inkább azt kívánnám, hogy magam legyek átok alatt, távol Krisztustól, testvéreimért, a test szerint népemből valókért, (Rom. 9:1-3).
Ezért az őszinte, keresztény szeretetnek belülről kell kezdődnie, a szívből, s a karitatív munkának, az irgalmasság tetteinek a szív együttérzéséből kell fakadnia. (Kol. 3:12). Azért tisztán kell látnunk, hogy ez sokkal radikálisabb, mint egy un. internalizáció. ez több annál, mint hogy a szeretet külső tetteit belső tettekké alakítjuk. S ez csak az első lépés, ez olyan internalizáció, mely az átistenülésre a divinizációra vezet, A keresztények, Szent Péter szerint azok, akik őszinte szívvel szeretnek, de hol van ez a szív? Ez az az új szív és új Lélek, melyet a keresztségben kaptunk.
Amikor így szeret egy keresztény, akkor Isten szeret általa, akkor Isten szeretetének csatornája lesz. Valami hasonló történik a vigasztalásban is, mely nem más, mint a szeretet másik megnyilvánulása. "Isten megvigasztal minket minden szorongattatásunkban, hogy mi is megvigasztaljunk másokat, azt a vigasztalást nyújtva, amit Istentől kaptunk.” (2 Kor1:4). Azzal a vigasztalással vigasztalunk, mellyel isten vigasztal, azzal a szeretettel szeretünk, mellyel Isten szeret bennünket. Nincs más szeretet. Ez a magyarázata annak, hogy a szeretet egyszerű aktusa is, olykor aránytalan hatást vált ki, sőt gyakran a szeretet rejtett jelenléte is reményt és világosságot tud gyjtani.
Az apostoli írások sohasem általánosságban, elvont módon beszéltek a szeretetről. A háttér mindig a keresztény közösségének az építése volt. Azaz a szeretet gyakorlásának ’helye’ elsősorban az egyház, még kifejezettebben az a közösség, melyben az egyesek élnek, azok az emberek, akikkel napról napra kapcsolatba kerülnek. S ennek ma is így kellene lennie, elsősorban az egyház szívében, azok között,akik közeli munkatársai a Főpásztornak.
Volt idő, amikor a karitasz, az agape fogalmát nem csak a keresztények közös étkezésére, alkalmazták, hanem az egész Egyházra.[5] Antióchiai Szent Ignác vértanú úgy köszönti Róma Egyházát, mint aki elöljár a karitászban, agapeban, és első a keresztény közösségben az egyházak között. [6] Ez nem csak a pápai primátus tényét erősíti meg, hanem annak természetét is, azaz a szeretet gyakorlását. .
Az Egyháznak sürgetően szüksége van a szeretet fellángolására, hogy gyógyuljon a töredezettsége. Egy alkalommal VI. Pál pápa mondta: Az Egyháznak szüksége van arra, hogy érezze ahogyan a szeretet átmossa emberi adottságait, mégpedig az a szeretet, mely kiáradt szívünkbe, a nekünk adatott Szentlélek által. 7] Egyedül a szeretet gyógyít. Ez az irgalmas Szamaritánus olaja. Olaj, melynek be kell fednie mindent, olaj, mely beolajozza kapcsolatainkat." S mely eljuttatja a szeretetet mindenhová, és tökéletes harmóniát teremt." (Kol. 3:14). Mindenekfelett! super omnia!! Tehát a szeretet felette áll a fegyelemnek, a tekintélynek, akkor is, ha a fegyelem és a tekintély a szeretet kifejeződése lehet.
Fontos, kidolgozandó terület, az ítélkezés. Pál azt írja a rómaiaknak: "Miért ítélkezel testvéreden? Miért veted meg testvéredet? Ne ítélkezzünk egymás felett. "(Rom. 14:10.13). Jézus pedig azt mondta: "Ne ítélkezz, hogy meg ne ítéljenek.! [...] Miért látod meg a szálkát testvéred szemében, s miért nem látod a gerendát a magadéban? ?" (Mt. 7:1-3). Jézus a felebarát bűnét szálkának nevezi, s ehhez képest az ítélkezés bűnét gerendának. Ilyen súlyos az ítélkezés Isten szemében.
Az ítélkezés témája kényes és összetett, nem lehet róla csak felébe-harmadába szólni, ha nem akarunk irreálisak lenni. Hiszen hogyan élhet valaki ítélkezés nélkül? Az ítélet bennünk van, már a tekintetünkben. Lehetetlen valamit megfigyelni, hallani, megélni állásfoglalás nélkül, ítélkezés nélkül. A szülő, egy elöljáró. a gyóntató, mindenki, aki felelősséget hordoz, köteles ítéletet alkotni. Olykor, mint itt a Kúriában, éppen az a szolgálata egyeseknek, hogy ítélettel szolgálják az Egyházat, a társadalmat.
Valójában, nem magát az ítéletet, hanem az ítélkezés mérgét kell eltávolítanunk a szívünkből. Ez pedig a botránkozás, a kárhoztatás. Lukácsnál találjuk Jézus parancsát: "Ne ítélj, hogy meg ne ítéltess! –s ezt rögtön követi a magyarázat: "ne kárhoztass és téged sem kárhoztatnak el „ (Lk. 6:37). Azaz az ítélet önmagában semleges, de vagy felmentés vagy kárhoztatás lesz belőle. A negatív ítéletre vonatkozik Isten tiltása, az ítéletre, mely a bűnöst is kárhoztatja, nem csak a bűnt, mely inkább büntetni akarja, semmint korrigálni a testvért.
Az őszinte szeretet másik mércéje: "Előzzétek meg egymást a tiszteletadásban.” (Rom. 12:10). Senki ne becsülje magát a kelleténél többre, ne legyen senki magabiztos,. (Rom. 12:3). Aki túl sokra tartja magát, hasonlít ahhoz az emberhez, akit a sötétben elvakít a fény, és nem lát semmit, nem képes meglátni testvére értékeit, érdemét.
"Kisebbíteni” ez kellene, hogy a kedvenc szavunk legyen másokkal kapcsolatban, kisebbíteni másokhoz képest a magunk érdemeit, kisebbíteni mások hibáit. Nem pedig, ahogy szoktuk, kisebbíteni a magunk hibáit, és mások érdemeit, hanem éppen ellenkezőleg! Emlékezünk Aesopus meséjére, ahogyan azt
"Amikor ebbe a völgybe ér valaki, két zsákot cipel. A mellén a mások hibáit, a hátán pedig a saját hibáit. " [8]
Egyszerűen meg kell fordítanunk, a saját hibáinkat kell a szemünk előtt tartanunk, és a mások hibáit a hátunk mögé vetnünk.
Szent Jakab int:: "Ne rágalmazzátok egymást, testvérek.."(Jk, 4:11). Ma a rágalmazást átneveztük, pletykálkodásnak mondjuk, és ártalmatlannak tüntetjük fel. valójában azonban ez fertőzi meg leginkább a közösségi életet. S nem elég tartózkodni a megszólástól, azt is meg kell akadályoznunk, hogy a jelenlétünkben ilyesmi történjen, egyértelművé kell tennünk, hogy ebbe nem megyünk bele. Mennyire más egy olyan légkörű munkahely, ahol Szent Jakab intelmét komolyan veszik! "Dohányozni tilos" vagy Káromkodni tilos!: Milyen jó lenni kitenni olyan táblát is: Pletykálni tilos!
Befejezésül hallgassuk meg az Apostol kérését a filippiekhez: "akkor tegyétek teljessé örömömet azzal, hogy egyetértetek, ugyanúgy szerettek és egy lélekként ugyanarra törekesztek. 3Semmit se tegyetek vetélkedésből vagy hiú dicsőségvágyból! Inkább mindenki alázatosan a másikat tartsa magánál kiválóbbnak. 4Senki ne keresse csak a maga javát, hanem a másét is. 5Ugyanazt a lelkületet ápoljátok magatokban, amely Krisztus Jézusban volt" (Fil. 2:2-5).
NOTES
[1] Cf. S. Kierkegaard, "Gli atti dell'amore," (Works of Love) Milan, 1983, p. 163.
[2] J. Ratzinger -- Benedict XVI, Jesus of Nazareth Part II, Ignatius Press, San Francisco, 2011.
[3] St. Catherine of Siena, Dialogue 64.
[4] St. Augustine, Homilies on the First Epistle of John, 6, 2 (PL 35, 2020).
[5] Lampe, A Patristic Greek Lexicon, Oxford 1961, p. 8.
[6] St. Ignatius of Antioch, Letter to the Romans, initial greeting.
[7] Address at the General Audience of Nov. 29, 1972 (Insegnamenti di Paolo VI,Tipografia Poliglotta Vaticana, X, pp.
[8] J. de
