Fordulat – az Egyház és Ország újjáépülése

Bevezető

Amikor egy erős hatalom megszűnik, mindazok, akik annak alávetve éltek, elkezdik a helyüket keresni, újra megfogalmazni, hogy kik ők és miért vannak a világon. Ez sohasem könnyű sem személyesen, sem közösségileg. Még inkább így van ez, amikor egész népek és nemzetek szabadulnak fel egy erős hatalom elnyomása alól. Mindaz, ami eddig rejtve volt - jó és rossz egyaránt - előtör, hogy megtalálja a maga helyét.

Isten a történelem ura. Ő előre tudja, mikor jön el a szabadulás pillanata és fel akarja készíteniaz embereket erre a zavaros időszakra, hogy az Ő tervei szerint, szeretetben és békességben építsék újjá életüket. Ismeri szívünk sötét indulatait és ismeri evilág fejedelmének gonosz szándékait is. Szeretné meghiúsítani azokat, hogy a kegyelem és békesség országa épülhessen - először a szívekben, aztán az emberek közötti kapcsolatokban és a közösségekben, majd a népek között. Terve azonban - épp a mi ellenállásunk miatt - legtöbbször csak részben sikerül. Azt jelentené mindez, hogy Isten nem mindenható? Korántsem. Az Ő terve végül mindig megvalósul, de nem mindegy, hogy milyen áron és milyen körülmények között. Isten elénk tárja a választási lehetőségeket, de miénk a választás joga egyéni és közösségi szinten egyaránt. Így hiába tudta Zakariás, hogy fia születik, akinek a neve János lett, mivel nem hitt az angyalnak, nem tudott részt venni a gyermekvárás örömében. Megnémult és egészen addig szenvedett, amíg meg nem vallotta mindenki előtt: “János a neve”. Számtalan példát olvashatunk arról is, amikor az Úr előre figyelmeztette a népet a prófétákon keresztül hogy ne induljanak el a rossz irányba, mert annak szolgaság és halál lesz a vége. Ha hallgattak rá, megmenekültek. Ha nem - beteljesedett rajtuk, amit Isten előre megmondott nekik.Korunkban ugyanez történik meg újra és újra - gyakran ugyanolyan szomorú végeredménnyel.

Isten látta, mi készül Ruandában. Elküldte Kibehóba Máriát, Jézus anyját, hogy megbékélésre és kiengesztelődésre hívja az embereket. Csodákat tett és jeleket adott - de az emberek inkább a gonoszt választották. Néhány évvel később a hutu és tuszi néptörzsek közötti ellentét népirtásba csúcsosodott ki, több, mint egymillió áldozattal. Most a katolikus egyház szervezi a kiengesztelődés bizottságait, hogy annak keretében az ott élők képesek legyenek feldolgozni a szörnyű eseményeket - hiszen nincs olyan család, akinek ne lennének szeretteik az áldozatok között -, és megbékélni egymással. De milyen jó lett volna, ha a megbékéltetés munkája a népirtás előtt történik meg!

Isten tudta előre, hogy a Jelenések könyve vörös sárkánya hatalmának megroppanása után az addig mesterségesen egybefűzött népek itt Európában is szétválnak, a maguk útját keresve. Elküldte Máriát, a Békesség anyját Medjugorjéba a kiengesztelődés üzenetével. Jeleket és csodákat tett, hogy az emberek higgyenek a megbékélés lehetőségében és fontosságában. Voltak is, akik hittek, de többen, akik nem. A délszláv háború évei emberek százezreit űzte el házából, tette hajléktalanná és nyomorulttá. sokan veszítették el szüleiket, gyermekeiket erőszakos cselekedetek következtében. És bár a kiengesztelődésre és megbékélésre szóló üzenet még mindig hangzik, a viszálynak még most sincs vége, sőt új és új területekre terjed ki. (Éppen most újra a Vajdaságra is.)

Isten tudta előre, hogy a közép-európai térség országainak uniós csatlakozásával egyedülálló lehetőség kínálkozik a Kárpát-medence népeinek kiengesztelődésére és megbékélésére - de azt is látta, hogy mindez rettentő viszályba és háborúba is torkollhat. Elküldte Máriát Szőkefalvára, hogy meghirdesse a kiengesztelődés és megbékélés szükségességét. Abba a faluba, ahol románok és magyarok, ortodoxok és katolikusok, unitriusok és reformátusok élnek együtt. Egy vak asszony román nyelvű szavait fordítják magyarra és ezrek hallgatják.

Első nyilvános üzenetében (1999.) ezt mondta: „Drága gyermekeim! Köszönöm, hogy elfogadtátok hívásomat ezen a leányomon keresztül. A mai napon kérem tőletek, hogy szívetek legyen nyitva Isten előtt, és imádkozzatok a szívetekkel. Közeledik az ádvent, legyetek irgalmasok, áradjon belőletek a szeretet, mert a nehéz idők közel vannak, imádkozzatok, imádkozzatok, imádkozzatok. (...) Aki megtartja az Én üzeneteimet, az ne féljen a nehéz időktől, mert nem fog elveszni, mert én betakarom a Védő Palástommal.” (Ekkor kérte azt s, hogy a Szőkefalvi Római Katolikus templom imaközpont legyen - ez megvalósult.)

2003-ban ez az üzenet hangzott el: „Drága gyermekeim, kérlek, könyörgök hozzátok, hogy imádkozzatok a békéért. Nagy veszélyben van a béke. Segítsetek Engem és Szent Fiamat, a böjtötökkel, imáitokkal és áldozatvállalásaitokkal. Nagy figyelmeztetések várnak rátok. Ne féljetek, Én veletek vagyok és mindnyájótokat betakarlak védőpalástommal. De tartsátok meg üzeneteimet. Drága gyermekeim, keressétek az Én Szent Fiamat az Oltáriszentségben. Eljött az idő, amikor éjjel-nappal kell imádkozni. Jöjjetek drága gyermekeim e helyre ahol sok kegyelmet kaptok. Ne féljetek semmitől, mert a sátán nem tud ártani, ha föl vagytok fegyverkezve az imádság fegyverével.”

Tavaly év végén, az adventi időszakban Mária szólt hozzánk: „Drága gyermekeim, már többször kértem, hogy imádkozzatok. Most is kérem tőletek, hogy imádkozzatok. Imádkozzatok az Én szándékomra. Kérem, és az én Szent Fiam is kéri tőletek, hogy imádkozzatok, virrasszatok, gyakoroljátok a szeretetet. Szeressétek egymást drága gyermekeim! Eljöttem hozzátok, hogy elvezesselek titeket az én Szent Fiamhoz, de ezt csak szeretettel lehet. Drága gyermekeim, az adventi időben minél jobban gyakoroljátok a szeretetet, a megbocsátást, és szeressétek ellenségeiteket. Szeressetek és bocsássatok meg!”

Mindannyian érezhetjük, hogyan nő a gyűlölet és a viszály hazánkban és a Kárpát-medencében is a pártok, nemzedékek és nemzetiségek között, és hogyan éled fel a gyanakvás a nemzetek között. Vajon meghallja-e a magyar nemzet a kiengesztelődés hangját? És meghallhatja-e egyáltalán, ha nincs, aki hirdesse neki? És ki hirdethetné más, mint az Egyház, Jézus Krisztus teste, mely egyedül képes Isten világosságát és békességét hatékonyan közvetíteni az embereknek?

De vajon készen áll-e az Egyház, hogy küldetését, a kiengesztelődés szolgálatát betöltse? Van-e Istentől kapott látása, stratégiája arra, hogyan győzzön a sötétség erőivel szemben? Nem vagyunk-e még most is túlságosan a szokásainkba kényelmesedve? Nem teltünk-e el gőggel tudásunk és jólétünk miatt? Érzékenyek vagyunk-e még Isten szavára, amely azonnali életmentő munkára hív minket?

A küzdelem színterei

“Végül: erősödjetek meg az Úrban, az ő mindenható erejéből. Öltsétek föl az Isten fegyverzetét, hogy a sátán cselvetéseinek ellenállhassatok. Nem annyira a vér és a test ellen kell küzdenünk, hanem a fejedelemségek és hatalmasságok, ennek a sötét világnak kormányzói és az égi magasságoknak gonosz szellemei ellen. Ezért öltsétek fel az Isten fegyverzetét, hogy a gonosz napon ellenállhassatok, és mindent legyőzve megtarthassátok állásaitokat.” (Ef. 6, 10-13)

A Pál apostol által említett gonosz hatalmasságok egy részét hatásuk alapján könnyen azonosíthatjuk: az öngyilkosság, az önpusztítás, a gyilkosság és abortusz szellemei, a viszály és gyűlölet légiói sötétítik el az eget felettünk. Minden bűn hamis istene templomot emeltethetett már magának hazánkban. (Budapest némely utcájában több a sexshop, mint az élelmiszerbolt.) És ahogy minden területnek vannak védő angyalai, úgy vannk gonosz démonok is, amelyek uralmuk alatt tartanak területeket, helységeket vagy éppen bizonyos szolgáltatásokat (kórházakat, mozikat, iskolákat és bankokat, stb.) Az általuk gerjesztett bűn behatol a személyiségbe, az emberek közötti kapcsolatokba, normálissá és elfogadottá teszi az elfogadhatatlan dolgokat is. Olyan struktúrákat segít kialakítani, amely arctalanná és magától éretődővé teszi a gonoszságot. Így válik a politika világa a helyes megoldások keresése helyett az egymás elleni lejárató kampányok terepévé. Így válik természetessé az újságos standokon az erőszakos és pornográf kiadványok sokasága. Így válik szabadságjoggá a magzatgyilkosság és így válik a gazdaság motorjává a szegények még szegényebbé tétele és függőségekbe taszítása.

Csak az Istentől jövő világosság fényében láthatjuk meg igazán a helyzet súlyosságát. Különben könnyen hamis biztonságba ringatjuk magunkat. Hiszen nincs háború - mondhatjuk. (Jugoszláviában sem volt a ‘80-as években. De amikor Medjugorjában Szűz Mária megmutatta a látnokoknak a jövőt, ami vár a népre, ha nem hallgatnak az üzenetekre, azok sírtak a rémülettől.) Most háború van, az emberi szívekért. És aki győz, annak az akarata érvényesül. Ha Isten győz, akkor békesség és felvirágzás köszönt a Kárpát-medencére. Akkor olyanná válik, mint egy nagy kehely, és idejárnak a népek, hogy igyanak a szeretet és békesség “élő vizéből”. Isten azt akarja, hogy hazánk és az egész Kárpát-medence a Szeretet földje legyen! Ezért kell küzdenünk minden eszközzel, ami a rendelkezésünkre áll...

A harc három szinten folyik. Első a személyiség. Küzd az óember az újemberrel, a lélek a kísértésekkel. Ezért vissza kell térnünk Istenhez, hogy Szentlelke erejével ellene álhassunk a bűnnek. “Isteni ereje az Isten szerinti jámbor élethez mindent megadott nekünk: megismertük azt, aki saját dicsőségével és erejével meghívott minket. Értékes és nagy ígéreteket kaptunk, hogy általuk részeseivé legyetek az isteni természetnek, és megmeneküljetek a romlottságtól, amely a világban uralkodik a bűnös kívánság következtében.” (2Pét 1.3-4) Ezért újra és újra hirdetni kell az evangéliumot, “alkalmas és alkalmatlan időben” egyaránt. Folyamatosan igényelni Isten gyógyító és szabadító erejét az Egyház szolgálatai által, hogy a kibontakozó kegyelmi élet ellen tudjon álni a kísértéseknek. (Ezt gyakoroljuk mi is a missziós utakon, evangelizációkon és gyógyító miséken, valamint a lelki napokon keresztül...)

A második szint a közösségi struktúrák megtisztítása. Az igazság meghirdetése és az igazság melletti bátor kiállás megtöri a rossz társadalmi struktúrákban rejtőző gonosz erejét. A józan helytállás visz-szaszorítja a megromlott szándékokat. Így jobb törvények, helyesebb társadalmi rend és igazságosabb világ építhető. A keresztény embereknek az a keresztjük, hogy krisztusi módon éljenek egy hitetlen világban. Életmódjuk, igazságuk mindenképpen összeütközéshez vezet. Bátor kiállásuk erőt ad a bátortalanoknak és bizonytalanoknak. Így egy igazságosabb és testvériesebb világ épít-hető. Ahogy Péter apostol biztat e megpróbáltatásokkal teli építékezésre: “Józanok legyetek és vigyázzatok. Ellenségetek, a sátán, ordító oroszlán módjára ott kószál mindenütt, és keresi, kit nyeljen el. Erősen álljatok neki ellen a hitben, hisz tudjátok, hogy testvéreiteket is ezek a szenvedések sújtják a világban.” (1Pét. 5, 8-9) A “testvéreinket sújtó szenvedések” egyik oka az a gonosz társadalmi struktúra, amely elszemélyteleníti az embert és kiszolgáltatja a hazug törvényeknek. De “álljunk ellene a gonosznak, és megfut előlünk”.

A küzdelem harmadik szintje a nyílt imaharc a gonosz ellen. A “leve-gőégben lakozó gonosz fejedelemségek és hatalmasságok” elleni küzdelem elengedhetetlenül fontos a győzelemhez. Amíg egy-egy terület fölötti sátáni hatalom nem törik meg, szinte úgy érezzük, mintha homokban futnánk. Minden nehezen megy és az eredmények könnyen semmivé válnak. De ha megtörik a gonosz hatalma és Isten angyalai és szentjei uralmat vesznek a terület fölött, a kegyelem áradása szinte tapinthatóvá válik. Ezért mérhetetlenül fontos, hogy folyamatos imádsággal szolgáljunk az egész ország felé. Imádkozzunk a politikai, gazdasági, kulturális élet vezetőiért - pártállásra való tekintet nélkül -, hogy helyes döntéseket tudjanak hozni. Következetesen harcoljunk a körülöttünk megnyilvánuló szellemi hatalmak ellen szóban és tettben, imában és bátor kiállásban. Harcoljunk a gyűlölet ellen a kiengesztelődés szolgálatával. A vi-szály és széthúzás szellemei ellen az összetartó szeretet tüzével. Törjön meg a gonosz lélek minden kísértő sugallata a szívünkön, mert ha itt Jézus erejével győzelmet aratunk, ezt a győzelmet hatékonyan tudjuk közvetíteni minden teremtmény felé.

Bizony, ahol Isten győz, ott még a szélviharok is lecsendesülnek, a szélsőséges időjárás megszűnik, a férgek eltűnnek, a termés megnő. Nincs több földrengés, szökőár, mert mindezeknek nem pusztán természetes, hanem természetfeletti oka is van. Ezért állítja a Szentírás, hogy “maga a természet sóvárogva várja Isten fiainak megnyilvánulását” (Róm 8.19). Ezt tanúsítja az egyháztörténelem is a szentek csodáival, de maga Jézus Krisztus is így cselekedett, amikor le-csillapította a tengert. Ha ellanyhult a könyörgő és áldó ima a földért, a termésért, mindig megkezdődtek a bajok, s az áldások helyett az átkok világa köszöntött be: “a föld csak tövist és gazt terem.” Ezért van ma annyi tragédia és csapás körülöttünk.

Ki hordozza Isten áldását, ha nem mi, keresztények? Ki tud áttörni az átkok fellegén, ha nem mi, akik képesek vagyunk áldást mondani mindenre?

Isten ajándéka az Egyház (a történelemben)

Isten szeretete kiárad ránk a Szentlélek által.. Az egész világ - de főleg mi, keresztények - egy tűzkeresztségen esünk át. A Szeretet tüze, a Szentlélek tüze megkeresztel minket. Ezzel a keresztséggel kell bemennünk egy másik tűzkeresztségbe, ez pedig a gonosz lélek tüzével szembeni harc. Szükséges, hogy a gonosz lélek tüzét a Szeretet tüzével kioltsuk és megsemmisítsük. Mindez Istentől van, aki ezt így akarja.

Kezdetben az ember a Szeretet teljességében élt a Paradicsomban - teljes bizalomban és sorsközösségben Istennel. Nem is értjük igazán, hogy ez milyen nagy kegyelem volt, a Szentírás is csak az elveszítését képes érzékeltetni. „Hallottam lépteidet a kertben, s féltem, mert meztelen vagyok, tehát elrejtőztem.” (Ter. 3, 10) Miért a bűnbeesés pillanatában döbbent rá erre? Többek között azért, mert egészen addig nem önmagát figyelte, nem önmagával volt elfoglalva, hanem azzal, akit szeretett. Amikor valaki szeretve van, akkor arra függeszti a tekintetét, akit szeret. Tudja, megéli hogy elfogadott állapotban van. Nem kell félnie, hogy elutasítják: nem szeretnek, mert meztelen vagyok, mert nő a hasam, mert valamit nem csinálok jól – így semmiképpen sem kerülhetek a színe elé.

Aki nem fél, az jelen van. Ott vagyok valakinek a jelenlétében, aki engem tökéletesen szeret. Aki már reggel mosolyogva - és nem számonkérően - néz rám… egyszerűen szeretve vagyok.

Páduai Szent Antalt a kis Jézussal ábrázolják, mert annyira vágyott Isten gyengéd, átölelő szeretetére, hogy – a legenda szerint – a megelevenedő gyermek Jézus valóságosan átölelte őt. A kisbaba teljesen elfogadó, átölelő, fenntartás nélküli szeretetével. A Paradicsomban az első emberpár ettől a Szeretettől kapott tanácsot, ez óvta és tanította…

Nekünk sokszor akkor kell rájönni, hogy túl sokat ettünk, amikor már fel vagyunk puffadva. A Paradicsomban a Szeretet rezdüléseiből minden nyilvánvalóvá vált - egészen a bűnbeesésig. Akkor az első emberpár önmagára nézett - azután elbújtak. “„Hallottam lépteidet a kertben, s féltem, mert meztelen vagyok, tehát elrejtőztem.”

“Ki mondta neked, hogy meztelen vagy? Ki mondta, hogy magaddal foglalkozzál és ne Rám figyelj?”

Ádám és Éva önmagával kezd foglalkozni, rádöbben saját hiányaira de rájön arra is, hogy neki tulajdonképpen határtalan étvágya van az egész földre és minden létező birtoklására is. Mindent magának akarna. Kezdődik a viszály. Először Ádám első veszekedése Évával. aztán Káin első gyilkossága… mindmáig megállíthatatlan ez a folyamat.

Istené volt a Föld és az első emberpárnak adta, hogy művelje és örizze azt. A bűnbeeséstől kezdve a gonosz lélek lehetőséget rabolt az embertől az uralkodásra.

Nem is értjük meg, hogy mekkora ajándék nekünk az Egyház, ha nem látjuk, hogy milyen volt az élet a Szentlélek nélkül, milyen volt az élet az Egyház nélkül. Számunkra természetes dolgok, értékek, igazságok a bűnbeesés óta egyáltalán nem „természetesek” hanem kegyelmi ajándékok! Ha megnézzük a történelemkönyveket és a különböző kultúrákról szóló leírásokat, akkor döbbenetes dolgokat olvashatunk bennük. Az élet természetes velejárója volt, hogy embereket lehet, sőt kell áldozni az isteneknek. Hogy az embernek a saját gyerekét is lehet, sőt fel kell áldoznia adott esetben, hogy a termés, vagy egy háború kimenetele jó legyen. Az Ószövetség megörökít egy eseményt, amikor az izraeliták megtámadnak egy várost és annak királya végül, hogy megóvja a városát, a saját fiát a városfal tetején nyilvánosan megöli. Tehát az ember még a saját vérét is megölheti, sőt meg kell, hogy ölje, hogy az istenek kegyét kiesdje. De miféle istenek ezek? Gonosz lelkek, amelyek azon a területen uralkodtak, és rávették az embereket erre a szörnyűségre.

Helyes és jó dolog volt, hogy ha az emberek a saját lányukat odavetették valamelyik istenségnek, azért, hogy ott prostituálódjon? Hogy nyíltan felkínálja magát, mint pl. a görög kultúrában? Helyes és jó dolog volt emberáldozatot hozni? Helyes és jó dolog volt, hogy az emberek még elvileg sem egyenlőek, hogy vannak okosabbak és szebbek, gazdagabbak és szegényebbek, sőt rabszolgák? Ez mind elfogadott és jó dolog volt. Az emberek úgy gondolták, hogy ennek így kell lennie.

Senki nem gondolkozott másképp. A Biblia nyomán csak a zsidó kultúra és a keresztény civilizáció volt az - a maga összes bűnével, következetlenségével, időnkénti esztelen és gyilkos tanaival együtt -, amelyik kimondta: Isten előtt mindannyian egyenlők vagyunk és Ő számon kéri rajtunk igazságtalan tetteinket. A szegényt megcsalni égbekiáltó bűn, a prostitúció minden körülmények között elfogadhatatlan, szintúgy a bosszú és a gyilkosságok, csalások és lopások...

Akárhol tértek meg, lettek kereszténnyé az emberek, mindenütt a gonoszság rémítő tetteit látták maguk körül. (Ami persze nem menti fel a keresztény népek felelősségét az általuk elkövetett gonoszságokért.) Amikor a spanyolok az azték kultúrát meglátták és azt, hogy ott húszezer embernek vágják ki a szívét egy-egy “ünnepi istentisztelet” alatt, azt gondolván, hogy ez az isteneknek kedves – sőt egyenesen ez tartja fenn a Nap útját az égen -, jogosan tartották elborzasztó és istentelen civilizációnak azt. Isten megítélte az azték népet néhány száz spanyol emberen keresztül - akik egyébként szintén bűnös emberek voltak. (Szomorú tény, hogy a fehér ember Jézus örömhíre mellett a maga kapzsiságát és hatalomvágyát is meghirdette. Másképp is történhetett volna…) Isten megítélte a hamis isteneket és letaszította őket trónjukról. Afrikában mind a mai napig a népességnek körülbelül a fele animista, ami azt jelenti, hogy különböző gonosz szellemeket imád. Hihetetlenül leterhelt életük van, ahol állandóan ajándékokat kell bemutatniuk azért, hogy a különböző kis isteneket kiengeszteljék. Nem tudtak olyan életformákat kialakítani, ami egy rendezett és kegyetlenségektől mentes életet tesz lehetővé. Nem voltak képesek sem a gyógyításban, sem a kultúra-kialakításban egy szinten túl eljutni, a hamis istenek és a babonás kultuszok fogságában. Ettől persze még ennek az életnek is megvolt a maga szépsége. Hiszen ott is emberek éltek és az Isten valamilyen módon ott is az emberekkel volt. Szólt hozzájuk a lelkiismeretükön keresztül és szerette volna őket felszabadítani a gonosz lélek hatalmas nyomása alól.

Az Özönvíz után Isten először egy ici-pici kaput nyitott. Ezt a kaput egyetlen emberen keresztül nyitotta, mert az Isten mindig az embereken keresztül nyit kaput. Ő nem kőoltáron keresztül nyitott kaput és nem véres áldozatot várva, hanem egy emberen keresztül, akit Ábrámnak hívtak. Azt mondta: én valami egészen újat akarok adni. Én meg akarom értetni az emberekkel, hogy van egy egészen másfajta élet, ami nem adok-kapok üzleti viszonyon alapul, ami nem hatalmon alapul, ami nem azon alapul, hogy kinek van több pénze, vagy kinek van több ereje - hanem szereteten alapul.

Ábrámból Ábrahám lesz és Száraiból Sára. Ábrahámot megragadta Isten szeretete. Átjárta és befolyásolta tetteit. Kiment a földjéről, és ámbár rengeteg állata és egyéb vagyona volt és sok asszonyt vehetett volna magának. Neki nem kellett senki más, csak egyetlen egy asszony - mert szerette. Amikor Sára öreg lett és úgy látszott, hogy nem lehet soha többé gyereke, akkor sem akart más asszonyt. Sára volt az, aki rábeszélte, hogy vegye magához a szolgálót, hogy legalább attól egy gyereke. Mert szerette Ábrahámot és még erre az áldozatra is hajlandó volt. Ábrahám viszont vonakodott, mert a szeretetben választotta magának Sárát. A kiválasztás itt a szeretet kizárólagos gesztusa, hasonlatos Istenhez, aki szintén kiválaszt egy embert, hogy egészen odaadja, kinyilatkoztassa magát neki - és rajta keresztül a többi embernek is.

Isten egészen kiválasztja az embert és egészen odaadja magát az embernek a szeretetben. Ábrahámon, ezen az egyetlen egy emberen keresztül Isten újra belépett az emberi történelembe. Nem csak sugallatokkal, nem csak hatásokkal. Tettével azt mondta: én újra fel akarom építeni, meg akarom újítani ezt a földet. Ki akarom váltani a gonosz uralma alól, hogy amit az első emberpár elveszített, az újra megkerüljön.

Tudjuk jól, hogy az Isten évszázadokon keresztül építkezett. A zsidó nép keletkezése, kifejlődése, a törvény szerint való élete hosszú időn keresztül - mindez rengeteg küzdelemmel járt együtt, de Isten akaratának megértését hozta el az embereknek. Egy olyan országot, amit megint csak akkor értünk, ha azzal hasonlítjuk össze, hogy milyen sötétség volt előtte. Amikor azt mondja Mózes, hogy „szemet szemért, fogat fogért”, az azt jelenti: csak ami kárt okoztak neked, csak azt kérheted számon. Nem rombolhatsz le egy falut, egyetlen házért, nem ölhetsz meg 10 embert egyetlen emberért. Nincs bosszúhadjárat, nincs vérbosszú. Amikor azt mondja, hogy áldozz állatot, akkor ezzel azt is mondja: nem áldozhatsz embert. Nem ölheted meg senkidet, akid van.

Isten fényt hoz a sötétségbe azon a szinten, ahogy azt az emberek akkor megértik. De azt is láthatjuk, hogy egy szinten túl ez nem fejlődik tovább. Mert hiába mutatja meg a törvény, hogy mi lenne a helyes út, van egy pillanat, ahonnan nem tud az ember továbblépni. Nem tudja átugrani azt a szakadékot, ami az Isten és az ember között van, nem képes a törvényt megélni úgy, hogy azon keresztül az Isten lelke szabadon áradhasson.

Ez mindannyiunk gyengesége. Ha a magyar nép kapta volna annak idején a mózesi törvényt, akkor a magyar nép bukott volna el benne. Nincs kivétel, minden egyes emberre igaz: a romlott természete miatt egy szinten túl nem tud az Istenhez közeledni. Ezért Isten maga közeledik felénk.

Isten beteljesítette a tervét – hogy újra békességben és kiengesztelődve együtt élhessen gyermekeivel - megint egyetlen emberen, Jézus Krisztuson keresztül, aki tökéletesen Isten és tökéletesen ember. Jézus megmutatta, hogy létezik és lehetséges egy Istennel tökéletesen egyesült élet. Ez az odaadó szeretet élete Isten felé és az odaadó szeretet élete az emberek felé.

Jézus egészen odaadta magát a Szeretetnek és hajlandó volt még a halált is vállalni, hogy egy kapu nyíljon az Atya felé az embereknek. És Isten kegyelme ezen a kapun, Jézus Krisztuson keresztül kiáradt az egész világra.

Egyetlen kapu elég volt az Istennek, hogy a Föld összes emberét elérhesse. Ez „a remény pedig nem csal meg, mert a nekünk ajándékozott Szentlélekkel kiáradt szívünkbe az Isten szeretete” (Róm. 5, 5). azért, hogy megújítsa ezt az egész világot. Az első keresztény közösségek már világosan megmutatták, hogy létezik egy olyan élet, ami nem a világ szándékai szerint épül fel, hanem Isten akarata szerint. Ahol nem elvetettségben élek, hanem megtapasztalhatom, hogy az Isten szeret engem és én is tökéletesen szerethetek egy másik embert, szerethetek egy egész közösséget. Egészen odaadhatom magam nekik...

Isten folyamatosan munkálkodott és lassan a maga képére és hasonlatosságára kezdte formálni az emberi közösségeket, társadalmakat is. Az európai történelmen és a keresztény civilizációkon megfigyelhető Istennek ez a hatalmas átalakító munkája, áldása és kegyelme. Ő helyezte bele az Egyházon keresztül az európai kultúrákba azokat a kincseket, amelyekkel az egész világ számára példát mutatott. Ő tanította nekünk, hogy az emberek egyenlőek, hogy testvérként kell hogy szeressék egymást, mert minden ember szabadnak születik, önálló és nagyon értékes személyiség. Hogy lehetséges személyes kapcsolat Istennel, mert Ő kiváltott a bűnök alól. Hogy örök életünk van és csak rajtunk áll, hogy ezt hol töltjük el…. Az európai kultúrákon keresztül az Isten az üzenetét képes volt eljuttatni a Földlegkülönbözőbb és a legtávolabbi pontjaira is.

Ez persze ment kanyarok, sötétebb időszakok nélkül. Hiszen a társadalmakat bűnös emberek alkotják és a gonosz lélek is szünet nélkül munkálkodik. Amikor az Isten adott egy áldást egy népnek, hogy ezen keresztül használja őt, a gonosz lélek is odaadta a maga átkát, hogy pusztítsa ezt az áldást. De ettől még az Isten kegyelmei kibontakoztak.

Most olyan világban élünk - bármilyen rossz is ez a világ -, ahol nem lehet csak úgy odamenni és megölni embereket, ahol nem lehet csak úgy elvinni valakit rabszolgának, és ez mind azért van, mert az Isten kegyelme által és az Egyház közvetítésével a népek és nemzetek egy tisztább és helyesebb értékrendet sajátítottak el. Ne gondoljuk, hogy ez olyan egyszerű, vagy magától értetődő dolog. Csak a keresztény Európában fordulhatott először elő az, hogy – egy hosszú és küzdelmes folyamat eredményeként - az asszonyok szabadon tanulhatnak, dolgozhatnak és a férfiakkal egyenlő jogokat élvezhetnek. Soha előtte, semmilyen “fejlett” civilizációban ez nem fordulhatott elő. A muzulmán és a keleti világban a szeretet és az ebből fakadó bizalom nem vált „társadalmi mércévé”. Ha pedig nincs bizalom férfi és asszony között, akkor a férfi - mivel ő az erősebb -, úgy akarja biztosítani a társa fölött a jogait, hogy bezárja. Lefátyolozza, körülmetéli - mint még most is évente több százezer lányt a muzulmán országokban -, azért, hogy ilyen módon tegye biztossá annak hűségét. Hiszen ha nem élvezi a testi kapcsolatot, akkor úgysem fog más férfihez menni. Nagy butaság ez, és mégis szokásos gyakorlat.

Ha nincs szeretet és bizalom, akkor az ember kényszeríteni és magához láncolni akarja azokat, akiket a maga számára fontosnak tart. Egyedül az európai civilizációban oldódtak fel bizonyos mértékig ezek a hatalmas kényszerítő kötések, amelyeket a gonosz lélek rátett az emberekre.

Azután eljött a XX. század, amelyik alaposan megroppantotta azt az erkölcsi rendet, amelyet az előző évszázadok felépítettek. Ez az évszázad az, ahol a gonosz lélek újra megpróbált mindent elsöpörni, ami Istentől van. És csak azért nem sikerült neki, mert van Egyház.

Az Egyház őrzi a kincseket, mert a világ nem őrizte. Mindig voltak emberek, akiknél ott volt Isten ihletése, akik ki merték mondani: ezt vagy azt nem lehet megtenni. Akik egy olyan erkölcsi súlyt voltak képesek felmutatni, amitől lehetetlenné vált, hogy el lehessen követni olyan bűnöket, amiket ezelőtt ezer évvel el lehetett. Sőt, még az eretnekségek is abból fakadnak, hogy az Egyház által megőrzött kincseket megpróbálják függetleníteni attól. A szabadság, egyenlőség, testvériség, nagyon szép jelszó, de Isten kinyilatkoztatása nélkül nem léteznének és eredeti környezetükből kiragadva pont a leggonoszabb célok igazolásává is válhattak.

Az aktuális korszellem olykor kiemel valamit az Egyház kincsestárából, azután azt az Isten helyére helyezve megpróbálja az embereket manipulálni. Így a szabadság Isten nélkül szabadosság, a gazdagok élvezete és unalma, a tömegek manipulálása. Az egyik legfontosabb érték válik hihetetlenül romboló hatásúvá. Tudjuk, hogy a szabadság nevében követik el. a legvadabb paráznaságoatk, gyilkosságokat, szószegéseket. Hasonló utat járt be az egyenlőség és testvériség, vagy a szolidaritás eszméje, amit a kommunista ideológia próbált Istentől elvonatkoztatva a középpontba helyezni. Tudjuk, hogy valójában semmi nem valósult meg belőle, de elég fontos gondolat volt ahhoz, hogy ezt megragadva a Jelenések könyvének vörös sárkánya elhitesse vele az embereket és egy időre uralja vele a Föld országainak harmadát. „Most egy másik jel tűnt fel az égen: egy nagy vörös sárkány, hét feje volt és tíz szarva, s mindegyik fején korona. Farkával lesöpörte az ég csillagainak egyharmadát, és a földre szórta.” (Jel 12. 3-4) Isten azonban gondoskodott a megmenekülésünkről. Szintén a Jelenések könyve írja le a nagy harcot, amelyet az Asszony folytat a gyermekeivel a sárkány ellen. Ez az asszony a gyermekeivel az Egyház és mi katolikusok tudjuk, hogy a Szűzanya. Ő harcba száll gyermekeivel, velünk, a gonosz lélek ellen.

1917-ben, mielőtt Oroszország elbukott, azt mondta Fatimában a Szűzanya: ajánljátok fel Szeplőtelen Szívemnek Oroszországot és akkor megtér, ha nem ajánljátok fel, akkor elbukik és elterjeszti a világon a tévtanait - de végül az én Szeplőtelen Szívem győzni fog.

Nem ajánlották fel, 70 éven keresztül nem ajánlották fel, és a vörös sárkány az egész világot elbutította és valóban, a világ harmadában uralmon volt...

Hasonló téveszmék az összes utópiák, még a “keresztény” utópiák is, amit nekünk próbálnak eladni. A “kollektív biztonság” az embernek azt a vágyát próbálja középpontba helyezni, hogy békességben élhessen és azt mondja, ezért még egy diktatúrát is el lehet viselni, ezért bármit el lehet viselni. Ebben a zűrzavaros világban könnyen fel tudnak értékelődni azok a gondolatok, amelyek azt sugallják, hogy inkább fogadjunk el egy bármilyen rossz rendszert, de biztonságban legyünk.

Van egy másik nagyon szép gondolat: az emberek jók, tehát elég csak jót kell cselekedni és akkor minden rendben lesz. Nem vetnek számot sem az eredendő bűnnel, sem Isten kegyelmével, hanem emberi erőből akarnak valamit létrehozni, ami törvényszerűen tönkremegy. Mert már a 2 éves kisgyerek is képes arra, hogy rosszat cselekedjen. És ahogy nő, úgy próbálkozik. Kíváncsi a rossz dolgokra is. Még tetszik is neki. Szükség van tehát a fegyelmezésre is, hogy a jó bontakozzon ki benne és ne a rossz. Aki úgy akar nevelni, hogy a rossz visszaszorításával nem foglalkozik, nem segíti elő a jó kibontakozását sem.

Isten ajándékul adta az Egyházat a világnak, ajándékul, hogy őrizze a kincseskamrát. Mutassa meg a világnak a kincseskamrát a középponttal, Jézus Krisztussal, a szentekkel és angyalokkal, a helyes és igaz tanításokkal együtt. Amikor a világ megpróbálja szétszedni az Egyházat, amikor megpróbálja megosztani, akkor mindezt azért teszi, mert tudja, hogy az Egyház az, amelyik őrzi Krisztus igazságát. Ha egyszer az Egyház összeomlana - ami nem fog megtörténni – akkor minden a kezébe kerülhetne.

Isten tervében benne van az Egyház összes megroppanása és összes megújulása. Isten tervében benne van minden egyes eretnekségre az adott válasz. Isten tervében benne van az, hogy amikor találkozunk a különböző nézetekkel és különböző butaságokkal, Ő hogyan fog minket megoltalmazni. Mert mindannyian találkozunk életünk során rengeteg butasággal, de az Isten mindegyiktől meg tud minket óvni.

Nincs semmi más dolgunk, mint belekapaszkodni az Egyházba. Mert az Egyház minden templomában jelen van Krisztus a kegyelmeivel.

A kegyelmeket, amiket az Isten ad, azon a közösségen keresztül adja és azért adja, hogy erősítse az egész egyházat. A papokkal együtt, a püspökökkel együtt, a pápával együtt, a legutolsó, legszegényebb emberrel együtt. De mindezt nem azért adja, hogy mi nagyon büszkék legyünk, mert az Egyházhoz tartozunk - főleg mi katolikusok akik az egész Egyház szívét képviseljük, a közepét, hiszen innen árad minden kegyelem az Oltáriszentségből, a miséből, a hitigazságok rendszeréből és még sorolhatnám -, tehát nem azért, hogy önmagunkat nézzük, mert akkor abba a hibába esünk, mint az első emberpár. Önigazulttá válunk. Nem azért vannak az Egyház kincsei, hogy én azokat bámuljam, esetleg kritizáljam, hanem azért, hogy mint az Egyház tagja, megjelenítsem és szétosszam az egész világnak Istennek ezt a kincsestárát és gyönyörűségét.

Amikor kimegyünk az utcára, akkor úgy kell „Eljárnunk”, mint a kincstartó. (Mindjárt a harmadik ember a király után, nagy kulcscsomóval és bejárással mindenhová...) Ott van az „oldalunkon” az összes kulcs Jézus Szívéhez. Amikor látunk valakit, aki szükséget szenved lelki, vagy anyagi értelemben, akkor kiválasztjuk a megfelelő kulcsot, bemegyünk a megfelelő kapun és odaadjuk neki a szükséges kincset. Ha azt látjuk, hogy valakinek gyógyulásra van szüksége, akkor bemegyünk a kincseskamrába és azt mondjuk: Istenem, a Te gyógyító kegyelmedet kérem erre az emberre. És biztosak lehetünk benne, hogy Isten, aki maga is legalább annyira akarja ennek az embernek a gyógyulását és szabadulását, válaszolni fog a kérésünkre.

Ha szegénnyel találkozunk, aki szükséget szenved anyagilag, akkor megint Őhozzá megyünk: ez az ember szükséget szenved, adnom kell. Lehet, hogy először a mi pénztárcánkból kell - mert az Isten kincséhez a mi pénztárcánkon keresztül vezet az út -, de a mi pénztárcánk mögött ott van az egész Egyház és Krisztus összes kincse és ebben benne van Krisztus “pénztárcája” is. (Én nem tudom ugyan, hogy ez mekkora pénztárca, de biztos, hogy sokkal nagyobb, mint amire bármelyikünk gondolhat. Megtapasztalhattuk ezt már többször. Minden helyes és jó indításhoz, amelynek elvégzéséhez hozzáfogtunk közösségeinkben - Isten biztosította a megfelelő anyagi eszközöket is. Amikor úgy érezzük, hogy valakit nyugtalanít a jövője, vagy valaki fél, nem tudja mi történik vele, akkor is megkereshetjük, Istennek melyik kincse oldja meg az ő problémáját.

Isten mindannyiunk szívébe berakott jó néhány kulcsot! Mindezt azért, mert Ő küldött minket ebbe a világba. Hiszen itt vagyunk! Házasságban vagy egyedül, de mint Isten küldötte, mint Isten zászlaja, mint Isten fénye. Ezen a sötétségbe merült földön az a dolgunk, fellobbantuk a lángot, hogy egy pici világosság gyulladjon. Vigyünk világosságot az emberek közé! Gyógyulást és megújulást - és akkor Isten kincses kamrája megint ki tud nyílni valakinek a szíve előtt... Hála legyen Istennek, ez a kincses kamra soha nem fogy ki. Bármennyit lehet belőle használni, sőt tudjuk, hogy minél többet használunk belőle, annál többet lehet belőle gyűjteni. „Akinek van, annak még adnak, hogy bőségesen legyen neki, de akinek nincs, attól még azt is elveszik, amije van.” (Mt 13.12)

Legyetek bátrak a kérésben. Ne legyetek olyanok, mint az, aki nem mer hozzányúlni a kirakott ajándékokhoz. Hiszen nyitva van a kapu előttünk. Az Egyház tagja vagy. Nem kell kívülről bekopogtatnod, benne vagy a kincses kamrában és nincs más dolgod, mint hogy gyönyörködjél mindabban, ami ott van, utána fogd és vidd ki a többieknek. Isten azt mondja, hogy “két marokkal fogd meg, légy szíves! Nekem annyi van! Nekem nincs arra szükségem, hogy én nézegessem bent az elzárt helyen, hanem arra van szükségem, hogy vidd ki, és ékesíts fel mindenkit. Hadd lássam az ő szépségüket és örömüket!”

A szentek a mennyországban ragyognak, mint az ékkövek. Hűség, bátorság, állhatatosság – kincsek, amelyeket megőriztek az örök életre. A mennyország tele van felékszerezett emberrel! De nem csak ott, hanem már itt is itt vannak az “ékszerek”. Hiszen ott az látható, amit itt megkaptál, megőriztél, kibontakoztattál... Itt van a hűség, a bátorság, az állhatatosság, az imádság. Fel vagyunk ékszerezve. Mindezt a kincses kamrából kaptuk azért, hogy megmutassuk egy hűtlen világnak, hogy lehet hűségesnek lenni, megmutassuk egy bátortalan világnak, hogy lehet bátran küzdeni, hogy lehet imádkozni...

Az Egyházon belül megújulás kezdődött és egyre több ember megy be a kincses kamrába, hogy kivegye a magáét (pl. a különböző lelkiségi mozgalmakban). Ebből is látszik, hogy az Isten nagyon komoly megújítására törekszik a világnak. Isten az Egyházon keresztül újítja meg az egész világot. Mi vagyunk a kovász, mi vagyunk a föld sója, a világ világossága, bármennyire hihetetlenül hangzik. (Talán csak olyan pici, mint egy sószem, de reméljük erős íze is van.) Ez a dolgunk. És az Isten meg akarja újítani az Egyházat. Ez azt is jelenti, hogy az Isten meg akarja újítani az egész világot - azt akarja, hogy visszatérjen hozzá. Fantasztikus korban élünk, amikor lehetőségünk van Isten legnagyobb csodáiban részt venni. Ahogy a Szeretetláng Lelkinaplóban is olvashatjuk: megújul az egész Föld színe! És ilyen csoda nem volt, mióta az Ige testté lett!

Én mélységesen hiszek ebben és abban is, hogy ez a megújulás a családunkon is, az országunkon is, remélhetőleg az egész világon is meg fog látszani.

A megújulás és újjáépítés lépései (a Nagy Jubileum)

Mi a Nagy Jubileum? A dolgok visszatérése az Isten által alkotott eredeti rendbe. Nem pusztán egy ünnepség, egy pillanat, de még csak nem is egy év, hanem az Istenhez való visszatérés folyamata. Ezért a 2000. évi Nagy Jubileum sem egy év, még csak nem is négy – ha beleszámoljuk az előkészületi éveket is -, hanem a út a Beteljesedésig, amelynek tartama tőlünk is függ.

A zsidó nép történelmében az 50 évenkénti Jubileum azt jelentette, hogy el kellett engedni a rabszolgákat, a földeket vissza kellett adni az eredeti tulajdonosnak, el kellett engedni az adósságot. Mindenki szabaduljon fel minden teher alól és az élet térjen vissza az Isten által adott eredeti mederbe.

II. János Pál pápa az egész Egyházzal együtt meghirdette a Nagy Jubileumot – az előkészítő éveket és a 2000. év programjait – hogy felhívja az egész világ figyelmét: most kell elengedni a terheket, adósságokat, most kell mindennek visszatérni a maga eredeti rendjébe. És mi történt? Hallgattak-e a népek Isten hívó szavára? Azt látjuk, hogy a társadalmi és gazdasági egyenlőtlenségek, a széthúzás és gyűlölködés még tovább nőnek… Miért van ez?

Nem mondhatjuk, hogy az Egyház nem kezdte el a munkát. A pápa bűnbánatot tartott az Egyház és az emberek bűnei miatt. A három előkészületi év és a Jubileum alatt a Jóisten minden kegyelmet odaadott azért, hogy ez a megújulás megtörténhessen. Ha nagyon vizsgálódunk a szívünkben, mindannyian találunk jeleket, amik arra mutatnak, hogy valami történik. De miért nem az történik, amit mindannyian várunk? Miért nem tudott sem az Egyház, sem a világ beteljesedni a Nagy Jubileum által kínált élettel?

Isten nem először kínálja fel a megbocsátás és újjáépítés kegyelmeit az embereknek. Szíven ütő, ahogy reagálnak rá. Szembesüljünk azzal, mit mond az Úr az az emberek reakciójáról Izajás könyvében (5. fejezet 18. verstől): “Jaj azoknak, akik a hamisság köteleivel vonszolják a bűnt, mint a szekér kötelékével a vétket. Akik így szólnak: siessen az Úr, siettesse művét, hadd lássuk! Közeledjék és jöjjön el Izrael Szentjének terve, hadd ismerjük meg! Jaj azoknak, akik a rosszat jónak mondják és a jót rossznak, és akik a sötétséget világossággá teszik és a világosságot sötétséggé, és akik a keserűt édessé teszik és az édest keserűvé! Jaj azoknak, akik bölcsek a maguk szemében és önmaguk előtt okosak.” Ez az ige engem erősen megrázott. Sokan vagyunk önmagunk előtt okosak, akik futkározunk és azt mondjuk: jaj, lássuk meg már az Úr tervét, mutassa meg már az Ő akaratát! Előttünk van, mégsem vesszük észre, mert csak azt fogadnnák el, ami egybeesik a mi elképzeléseinkkel. Ezért meg kell tennünk valamit. Amíg ezt nem tesszünk meg, mindig hajlamosak leszünk arra, hogy a keserűt édesnek és a savanyút sósnak mondjuk. És ha mi, keresztények, akik imádkozunk, ezt tesszük, akkor mit várjunk a világ fiaitól, akik még nem is keresik az Úr akaratát? Hiszen ők is jót akarnak tenni és tele vannak tervekkel. Pártokat alakítanak (pártoskodnak), rengeteg késztetésnek engedelmeskednek, végül szétszaggatják még azt a keveset is, ami megmaradt. Ahelyett, hogy összefércelnék, még jobban szétszakítják, közben kevélyen azt mondják: hadd lássuk akkor! De nem látják meg…

Arra van szükségünk, hogy meglássunk valamit és ez a valami pedig nem más, mint az üres sír. Amikor az apostolok kimentek, meglátták az üres sírt. Semmi nem úgy volt, ahogy ők gondolták, semmi nem úgy működött, mint ahogy ők azt elképzelték. “Bementek a sírboltba. Jobb kéz felől egy ifjút láttak ülni, hosszú fehér ruhába öltözve és megrémültek.” (Márk 16, 5) Nekünk be kell mennünk a sírboltba, mert oda van eltemetve az összes vágyunk, az összes reményünk. Így temették el az apostolok is minden reményüket Jézussal együtt. De még harmadnap is azt remélték, hogy a sírban megtalálják legalább a testet, legalább egy kis részt abból, amit ők elképzeltek. Legalább egy emléket! Egy kis ruhafoszlányt!

Nem volt ott semmi abból, amire számítottak – de ott egy ifjú, egy angyal. Megrémültek, mert egészen másra számítottak, mint a valóság: “Mit keresitek az élőt a holtak között?”

Be kell mennünk életünk sírboltjaiba. Arra van szükségünk, hogy kiüresítsük önmagunkat, hogy az angyalok megmutathassák nekünk, hogy kijelenthessék a szívünkbe, hogy mit kell tennünk. Hogy egyre jobban és jobban ráépüljünk az Isten akaratára. Hogy a Terv valóban kibontakozzon, hogy a Nagy Jubileum valóban az élet minden területére elhasson.

Meg kell rémülnünk. Nagyon kellemetlen ez, de mégis: meg kell rémülnünk, mert ha nem rémülünk meg, akkor még mindig önmagunkat igazoljuk, míg ha megrémülünk, akkor hajlandók leszünk bűnbánatot tartani és képessé válunk arra, hogy elfogadjuk Isten kezéből a megújulást úgy, ahogyan azt Jézus akarja adni. Amikor megrémülünk, akkor hajlandók vagyunk áldozatot vállalni. Amíg nem vagyunk rémültek, addig azt mondjuk: menjünk csak, majd lesz valahogy. De amikor megrémülünk, akkor azt mondjuk: jaj, Uram, bármit megteszek, csak ez így ne menjen tovább! Mondd, mit kell tenni, mert így nem élhetek tovább!

Én nem azt kívánom, hogy riogassuk egymást, hanem azt, hogy a szívünkből megrendüljünk és azt mondjuk az Úrnak: Legyen meg a Te akaratod!

Izrael egyik nagy újjáépítője volt Nehémiás. Ő is így imádkozott Nehemiás, mert egészen megrendült a szívében. Meghallotta ugyanis, hogy élnek még Jeruzsálemben a lerombolt falak között – élnek még az Egyházban emberek, bármilyen romos állapotban van is -, még mindig élnek ott emberek. Főember volt, gazdag, aki számtalan módon megnyugtathatta volna magát. De ő megrendült a szívében ezért leült, hogy imádkozzon. Az ő imájának és munkájának a következménye Jeruzsálem újjáépülése volt. Így számol be erről a Biblia: “Amikor e szavakat hallottam, leültem, sírtam, keseregtem jó néhány napig. Böjtöltem és így könyörögtem a Menny Istene előtt: Uram! Te a Mennynek erős, nagy és félelmetes Istene, aki kitartasz a szövetség mellett és irgalommal vagy azok iránt, akik szeretnek Téged és követik parancsaidat! Kérlek, figyeljen fel füled és nyíljék meg szemed, hogy meghalld szolgád könyörgését! Éjjel-nappal esengek most előtted szolgáidért, Izrael fiaiért és vallomást teszek Izrael fiainak bűneiről, amelyeket Ellened elkövettek és atyám házával együtt én is elkövettem. Hívság vezetett minket félre és nem tartottuk meg törvényedet, szertartásaidat és parancsaidat, amelyeket Mózesnek, szolgádnak adtál. Emlékezzél szavadra, amelyekkel meghagytad Mózesnek, a Te szolgádnak: Ha vétkeztek, szétszórlak titeket a népek közé, de ha megtértek Hozzám, megtartjátok és teljesítitek parancsaimat, egybegyűjtelek titeket, ha mindjárt az ég szélére kerültetek is. Visszahozlak titeket arra a helyre, amelyet nevem számára lakóhelyül választottam. Hiszen szolgáid ők és néped. Te Teremtetted meg őket, te mentetted meg őket, nagy hatalmaddal és erős kezeddel. Kérlek, Uram, legyen füled figyelmes szolgád imádságára és szolgáid könyörgésére, akik nevedet félni kívánják! Most pedig adj szerencsét szolgádnak és engedd, hogy irgalmat találjon annál a férfinél. Én ugyanis a király pohárnoka voltam.”

Nehémiás imádkozott és cselekedett. A bűnbánat és reménység imájára megrendült az Ég és a Föld, és lehetőség nyílott arra, hogy visszatérjen a választott nép ősei földjére. Tudunk-e mi így imádkozni? Tud-e a magyar nép így imádkozni? Azt gondolom, talán senki nem tud a magyar népnél jobban imádkozni. Hiszen nekünk még a Himnuszunk is azt mondja: Isten, áldd meg a magyart jó kedvvel, bőséggel! Nyújts feléje védőkart! Megszenvedte már e nép a múltat és jövendőt! Elsoroljuk bűneinket és elismerjük, hogy vétkeztünk. Ez a nemzet szinte predesztinálva van arra, hogy megújulhasson.

Milyen módokon megy végbe a megújulás? Mit cselekszik az ellenség, amikor látja, hogy a Nagy Jubileum kegyelmei itt vannak? Példaként áll előttünk Nehémiás története. Ő ugyanis megszerzi a királytól az engedélyt és elindul, hogy újjáépítse Jeruzsálem körül a falat és felépítse a várost. Ami az engedélyt és határozatot illeti, azt már mi is megszereztük a Mennyei Királytól: ez a Nagy Jubileum. Ezt annál biztosabban nem tudhatjuk, mint ahogy az Egyház meghirdette, márpedig az egyház Krisztus teste és ha meghirdette, hogy itt a Nagy Jubileum, akkor az azt jelenti, hogy pecsétes papírunk és határozatunk van arról, hogy újjáépíthetjük a falakat. Egyházunk és hazánk újjáépülhet. Minden kegyelem és minden, ami szükséges, adva van.

Amikor Nehemiás elkezdte a munkát, a környező népek először gúnyolódni kezdtek. Azt mondták: ez egy gyámoltalan nép! Ezek semmire sem képesek! Ezek akarják felépíteni a falakat? Hiszen még a juhokat sem tudják pásztorolni! Ma is így gúnyolódnak, mert a legelső dolog mindig az, hogy bátortalanná, kicsinyhitűvé akar tenni az ellenség, szorongással, megszólással. A szomszédasszony a jó tanácsával: inkább maradj otthon, abból úgysem lesz semmi. A gonosz lélek ki akarja lopni a szívünkből rögtön az elején a tervet, illetve az annak megvalósításához szükséges erőt. Ahogy Jézus mondja a magvetőről szóló példázatban: jönnek az „égi madarak” rögtön kicsipegetik a magot. Ha sikerül kilopni a szívünkből a jó magot, amelyet Jézus belévetett – nincs termés.

Milyen reménytelen munkát vállalt Nehémiás! Hatalmasak az ellenségei. Hadsereggel rendelkeznek, kiépült városokkal, kultúrával, istenekkel... Hamis kultúrával és hamis istenekkel, ezért azt mondja Nehémiás: mi csak dolgozzunk. A feladattal törődik, nekiáll felépíteni a falakat, amelyek teljesen leromlott állapotban vannak. Néhány helyen a földig legyalulva és nincsenek meg a kapuk. Ráadásul az ott élő szegény és elveszett nép mindenféle bálványozással van összekeveredve. Szinte reménytelen a helyzet. Ha „józan ésszel” nézné, azt mondaná: inkább visszamegyek a király pohárnokának, ez egy veszett fejsze nyele, ezzel nem érdemes foglalkozni, valami újat kell kezdeni, hátha abból lesz majd valami. (Ezt mondják a hamis tanítók ma is.) De Nehémiás nem így beszél. A szívében ott van Isten világos hívása arra, hogy építse újjá Jeruzsálemet. Ezért hozzáfog azzal, amit ott talál. Azokkal, akik vállalkoznak rá.

Amikor látja az ellenség, hogy a gúnyolódással nem megy semmire, fenyegetni kezdi őket. Ellenségeskedést szít. Azt mondja: hadsereget gyűjtök és ellened megyek. És tényleg „fegyverkezni” kezd. Azt mondja: bizony, karddal foglak téged szétzavarni. És mennek a karddal, hogy megakasszák a munkát. De Nehemiás nem ijed meg - bár arra megy ki a játék, hogy megijedjen, abbahagyja az építkezést. Úgy határoz, hogy a fenyegetettség miatt csak a fele nép fog építeni, a másik fele pedig őrködik. Éjjel-nappal őrséget állítanak és mindig őrzik az építkezőket, így nem tudják meglepni és megtámadni őket, mert mindig védelem alatt állnak és biztonságban dolgozhatnak. Tehát Nehémiás megteszi azokat a szükséges intézkedéseket, amitől a munka zavartalanul mehet.

Most sincs ez másképp! Akár szellemi, akár anyagi értelemben, ha elkezdünk Isten ügyében dolgozni, akkor harmadik nap már valami támadás ér. Jön a gonosz lélek, valamilyen szellemi fejedelemség. Egyszercsak a „való világban” kiderítik rólad, hogy te micsoda „szemenszedett” gazember vagy. Jönnek a támadások. De ha a közösség imádságban és szeretetben bebiztosítja a munkáját, ha az Egyház bebiztosítja a munkáját, akkor az ellenségnek semmilyen hatalma nincsen. Mert az imádság és az Úr akaratában való helytállás a legnagyobb biztosíték. Amikor imádsággal van megalapozva a munka, akkor az angyalok és a szentek körülállják azt úgy, hogy nem tud hozzáférni az ellenség. (Ezt többször megtapasztaltam a saját életemben is.)

Nehémiás példáján is látjuk, hogy nem képesek hozzáférni az építkezőkhöz. Ezért egyre idegesebbek. Eddig ők uralták ezt a földet, most meg jön ez a sehonnai ember és ezt a sok lígő-lógó gyámoltalan embert egyszercsak erős néppé, félelmetes néppé kovácsolja. Olyan néppé, amelyet nem lehet megfélemlíteni.

Új taktikával próbálkoznak. Ha nem megy kívülről, akkor megpróbálnak belülről széthúzást támasztani közöttük. És az emberek zúgolódni kezdenek (részben jogosan): elfogyott az ennivalónk, a mi testvérünk meg uzsorakamatra adja nekünk az ennivalót! Én dolgozok, a másik meg élősködik rajtam! És nagy széthúzás keletkezik. Nehemiás most siránkozhatna: jaj, testvérek, nem szabad! Mi egyek vagyunk! Értsétek meg! De ő nem győzködi őket. Ő nem toporog egy helyben, hogy talán így kellene, úgy kellene. Tudja, hogy mi az Úr akarata. Nagyon keménynek tűnhet esetleg amit mond, de mégis ez az egyetlen járható út. Elrendeli ugyamis, hogy mindenkinek meg kell osztania a javait a többiekkel, válogatás nélkül. Tudjuk, mint mondtak erre, mert ma is ezt mondják: ez az enyém volt, mert én loptam magamnak! Szabadság van! Meg gazdasági fellendülés van, ami eltűnik, ha a gazdagok nem gazdagodhatnak tovább a szegények rovására! Meg személyiségi jogok is vannak!

Isten igéje, a szeretet és igazságosság igéje azonban szembeszáll a hamis kijelentésekkel. Nem embertelenül, nem erőszakosan, nem megfosztva. Ezeknek az embereknek a szívét senki nem bántotta. Ezeket az embereket senki nem alázta meg. Nem loptak tőlük. Csak azt mondták: ha közöttünk élsz, osztozz velünk ebben az életben! Segítsd a másikat azzal, amid van. Hiszen ő a testvéred! Nehémiás az Isten igéjével, mint egy két élű karddal, megszüntette az ellenségeskedést. Rendet tett.

Óriási feladat, hogy rendet tartsunk! Istenben, szeretetben, rendezett körülmények között éljünk. Egy evangelizátornő könyvében olvastam, hogy olykor, amikor tanított az igehirdetés és imádság közben gyógyulások történtek, felálltak egyes emberek és „prófétálni” kezdtek: most ezt vagy azt mondja az Úr, és el kezdtek zajongani. Ő pedig odaküldte a rendezőket, hogy hallgattassák el őket és tartsák fenn a rendet. Vádolták, hogy milyen kemény, nem engedi a Szentlelket munkálkodni. Erre azt válaszolta nekik: én nem gondolom, hogy a Szentlélek feleselne önmagával. Márpedig ha engem vezet a Szentlélek ebben a szolgálatban és itt a teremben, akkor az az asszony, aki ott felállt, hogy hangosan kiabáljon, valószínűleg nem a Szentlélek sugallatára tette. Hasonló helyzetben kellett rendet tennie Pál apostolnak is Korintusban. Mert Isten rendezett módon végzi a maga dolgát és mindennek megadja a maga idejét és helyét. Ez természetesen nem diktatúra, hanem a Szeretetben megélt szabadság, amely minden jó szabad kibontakozását biztosítja, ugyanakkor védelmet nyújt a gonosz ellen.

Amikor sem a külső támadással, sem a belső széthúzással nem érnek célt, amikor nem tudják megfosztani az építőket az anyagoktól, akkor a gonosz lélek megpróbál valamilyen cselt vetni. Nehemiásnak is megpróbáltak rejtett módon csapdát állítani. Üzentek érte: gyere el, tárgyaljunk egymással. Megpróbálják húzni az időt, hiszen már állnak a falak, és az utolsó, három embernyi magas kapukat teszik be. Ha azt beteszik és a fal elkészül, akkor Jeruzsálem védve van. Ezért valamilyen módon „kapun belül” akarnak kerülni. Hamis barátságot ajánlanak: mégis csak itt élünk egymás mellett, hát nekünk beszélgetnünk kell. Leírja a Szentírás, hogy azt tervezték, ha kijön Nehemiás közéjük, akkor ott tartják, elkapják, megzsarolják, valamilyen módon befolyást gyakorolnak rá. Valljuk be őszintén, mi is szoktunk ilyen ajánlatot kapni: Beszéljük meg végre a dolgokat! Jönnek az okos emberek az okos érveikkel, jönnek a szép emberek a maguk szépségével, a kedves lányok a maguk mosolyával. Egy biztos: tudva vagy tudatlanul, de ott áll a dolog mögött a gonosz lélek, hogy megakadályozza a teljes mű felépülését. És valljuk be, a mi szívünkben is ott a vágy, hogy szeressenek és elfogadjanak minket….

Nehemiást azonban jobban érdekelte Isten szeretete, mint az emberektől jövő, az Úr akarata, mint az emberei érvek. Nem cserélte fel az Istentől jövő elfogadottságot emberi dícséretekre. Hatszor üzentek neki: gyere már Nehemiás, gyere már! A helytartó hívatta, a fontos és megbecsült emberek hívatták: gyere Nehemiás! Ő visszaüzent: nem megyek. Mindig csak annyit válaszolt vissza: nem megyek.

Olykor, ha cselt vetnek, nincs más megoldás. Nem lehet leállni párbeszédre az ördöggel. Nem lehet beszélgetni arról, hogy van jó gyilkosság, meg nem jó, és ha már két gyereked van, akkor a harmadikat el lehet vetetni. Ami bűn, az bűn, ami meg nem bűn, az nem bűn. Ez lehet nagyon kellemetlen, lehet nagyon fájdalmas, mégis ki kell tartanunk. Az ilyen „szenvedélyes állapot” akkor merülhet fel, ha a gonosz lélek komolyan veszélyeztetve látja a pozícióját, ha úgy érzi, hogy most már valóban nagy baj van. Ilyenkor megpróbálhatja elcsalni munkád erejét a családban, a munkahelyen, az egyházi szolgálatban, bárhol. Ki akarja lopni az erőt, az életet. Ha sikerül neki, látszatra még mindig működhet a dolog. Sőt, talán bizonyos dolgok még jobban is működnek – hiszen veszélytelenné váltak -, de már az újjáteremtő erő hiányzik.

Ezt nem engedi Nehemiás, és nagyon helyesen tesszük, ha mi sem engedjük. Ha olyan helyzetbe kerülünk, amikor választanunk kell, hogy megalkuszunk vagy pedig Isten igéjénél maradunk, akkor bármilyen fájdalmas, ott kell maradnunk az Isten igéjénél. Világossá kell tennünk: én ezen az állásponton vagyok, nekem az Isten ezt mutatta, én ebből nem tudok engedni. Nem azért, mert fafejű vagyok – bár legyek inkább fafejű, buta ember Isten országában, mint okos partner a Sátán birodalmában. Ez nagyon kellemetlen tud lenni, de hát ez az igazság. (Természetesen nem a helyes intés vagy az engedelmesség ellen beszélek itt.)

Végül felépült a fal és Jeruzsálem újra védelem alá került. Legyünk annyira bátrak, hogy azt mondjuk magunknak, hogy körülöttünk is van fal. Hiszen itt van az Egyház, itt vannak a szentségek, itt van a Szentlélek, itt vannak az ajándékok és a karizmák. Senki minket meg nem akadályoz abban, hogy ennek a védelmébe menjünk. Áll még a fal, védelem alatt vagyunk. Ha akarunk, harcolhatunk. Ha akarunk, a Nagy Jubileumnak, a Nagy Elengedésnek komoly emberei lehetünk és Isten nagy tetteket vihet végbe a szolgálatunkban.

A fal áll. A következő rész az, amit Nehemiás ezután tesz. Népszámlálást tart és felolvassa a Törvényt. Mi is tarthatunk népszámlálást. Mennnyien állunk Isten munkájában a saját közösségünkben, mennyien az egyházközségben, a különböző lelkiségi mozgalmakban, az Egyházban… Összevetve a teljes lakossággal - nem túl biztató jó arány. De amikor Nehemiás megszámolta a népet, ő is ezt tapasztalta. Az egyik törzsből voltak 480-an, a másik törzsből kicsit többen, mire a tizenkét törzsnek a végére ért, kiderült, hogy ez még mindig sokkal kevesebb, mint az ellenség ereje. De nem azért számolta meg, hogy elbúsoljon, hanem mert realista volt. Ennyien vagyunk, ez a tény. Akkor azt nézzük meg, hogy ki mihez ért, ki mit tud csinálni – és kezdjük el

Mindenki értett valamihez így szépen elosztották a munkát. Ha kevesen voltak, úgy osztották szét. Egy biztos: senki nem maradt munka nélkül és mindenkinek megvolt a maga helye. Ez így van most is az Isten országában. Mindenkinek megvan a maga munkája. Nem vagyunk valami sokan. Isten azt mondja: ennyien vagytok? Akkor ennyivel kezdjük el a munkát! Sőt, talán még örülhetünk is, hogy kevesen vagyunk. Emlékezzünk Gedeon harcára. Sokan indultak harcolni, de az Úr folyamatosan rostálta őket. A végén kevesen, nagyon kevesen maradtak, csak azok, akik végig kitartottak hűségben. Azt mondta az Úr: mindezt azért tettem, hogy nehogy azt hidd, hogy a te erődből győztél - hanem az én kegyelmemből.

Gedeon győzött. Mi sem dicsekedhetünk azzal, hogy a magunk erejéből le fogjuk győzni a gonosz hatalmát és megtörjük azokat az átkokat, amelyek itt vannak a világ fölött. De Istennel együtt! Egyszer Nagy Szent Teréztől kérdezték, amikor éppen egy rendházat alapított: mennyi pénzed van? Azt mondta, egy tallér. Egy tallér! És egy tallérral indulsz rendházat alapítani? Azt válaszolta: Teréz és egy tallér, az semmi. Teréz, egy tallér, meg az Isten? Az minden! Nagy Szent Teréz 17 női és 19 férfi kolostort alapított avval az egy tallérral… (És még mindig megmaradt a fél pénze, azaz az általa képviselt megújulás még mindig hat az Egyházban...)

Tehát nem illúziókban élünk, hanem a valóságban, de a valóság felül fogja múlni a legvérmesebb reményeinket is.

A másik nagyon fontos dolog, amit Nehemiás tesz, hogy felolvassa a Törvényt. Mit mond az Isten, hogyan kell élnünk. Amikor ezt a nép meghallja, sírni kezd. Sírnak és zokognak, és azt kiáltják: mindannyian vétkeztünk. Emlékezzünk: úgy kezdődik a „helyreállító munka”, hogy Nehemiás bűnbánatot tart az egész nép helyett és utána elindul. Most kész a mű és az egész nép bűnbánatot tart! Micsoda győzelme Istennek!

Nehemiás azonban szereti és megérti őket, ezért nem áll eléjük öntelten: most aztán sírhattok, zokoghattok! Sőt, azt mondja: ne sírjatok, hisz ez az ünnepnek az ideje. Ünnepeljetek és verjétek meg a dobokat és fújjátok meg a harsonákat! Ünnepeljetek, mert ez a mi szabadításunknak és szabadulásunknak az ünnepe.

Mi is bűnbánatot tartunk, mert ez a megújulás kezdete. De mivel benne is élünk a megújulásban, az Isten országában, ezért ünnepelünk is! Verjük össze a tenyerünket és ujjongjunk és örvendezzünk, mert valóban itt a Nagy Jubileum. Isten munkája elkezdődött, és bizony, addig tart, amíg az Isten be nem végzi azt!

Fordulat

Egy elszalasztott lehetőség

Isten a ‘90-es években egy nagy lehetőséget kínált fel az Egyháznak a megerősödésre és visszatérésre a megújulási mozgalmakon keresztül. Az volt a célja, hogy a Szentlélekkel és élettel betöltekezett emberek, közösségek átjárják az Egyház egész életét, megtöltsék a kiürülő plébániákat és egyházközségeket, pótolják és kiegészítsék a hiányt szenvedő szolgálatokat, segítsék a papokat.

Emlékszem, hogy a megújulási mozgalmakhoz tartozó fiatalok milyen vágyakozva keresték a kapcsolatot az egyházközségekkel és az egyházi vezetőkkel. Mennyire vágytak rá, hogy szolgáljanak, tanúságot tehessenek Jézus szeretetéről, hogy közösségben lehessenek papjaikkal, elöljáróikkal.

Sajnos, ma már csak “eljátszhatunk a gondolattal”, mi történt volna, ha akkor a vezetők segítő kezet nyújtanak. Letelepítik a közösségeket, meg-nyitják a plébániákat. Életutat kínálnak fiatal pároknak - például lelkipásztori kisegítői állásokat ajánlanak fel nekik, beiskolázzák őket és lakhelyet adnak az üres plébániai épületekben -, bátorítják őket és igénylik segítségüket, felújítják a diakónusi szolgálatot... Nem ez történt. Eltelt egy évtized, papjaink átlagéletkora tovább nőtt, az üres egyházközségek száma szaporodott - lassan több az a hely, ahol nincs állandó szolgálat, mint ahol van - miközben a megújulási hullám, mint sivatagba futó víz, elszivárgott. Az egykor lelkes közösségi tagok kénytelenek voltak az egyházi szolgálaton kívüli életutat választani maguknak. Talán továbbra is buzgók, talán még mindig nem “vasárnapi keresztények” - de családjuk, munkahelyük, megélhetésük, kapcsolatrendszerük egyre kevesebb időt enged nekik az Egyház szolgálatára. A lehetőség azonban ma is fennáll, talán még jobban, mint előtte. A katolikus főiskolákon már végeznek a teológiai képzettségű, hitoktatói, lelkipásztori kisegítői végzettséggel rendelkező fiatalok. Most keresik a helyüket, megélhetésüket… Figyelmeztessen minket azoknak a száma, akiket “elveszítettünk”: a katolikus egyházon kívüli kis közösségekben, gyülekezetekben találtak helyet és feladatot maguknak. (Bizony, e kis gyülekezetek növekedésének hátterét még mindig a tőlünk kiábrándult és ott helyet, feladatot és törődést találó emberek adják.)

Hát nem képtelenség, hogy miközben “bűn terhe mellett kötelező” az Úr napjának megszentelése és a vasárnapi miselátogatás, van olyan egyházközség, ahol vasárnapokon át nincs szentmise/igeliturgia! Vagy ha van, egy „repülő pap” tart „repülő misét”, hogy időben átérjen még a következő helyre is – s lesz a lelkek pásztorából egy szolgáltatás nyújtója, heti fél órában? Ki a felelős a lelkekért? És hogyan lehet számon kérni olyan bűnöket, amelyeket egyházi segítséggel sikerült elkövetni? És meddig tartható még fenn ez az állapot, és minek kell még bekövetkeznie ahhoz, hogy rádöbbenjünk: Egyházunk haldoklik, s ha összeomlik, vele roskad egész nemzetünk! Mert ki adhat életet, ha nem Krisztus teste, ahol Ő a fő? Honnan jöhet az igazság, ha nem az Igazságtól, magától Istentől? Ha megszűnik a prédikáció, ha megszűnik az áldozat, megszűnik az élet is...

Hol vannak azok a papok, akik úgy emelik fel Jézust az Oltáriszentségben, hogy hangosan kiáltják: Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és terheket hordoztok...! Akik nem csak tudják, de hiszik is: Jézus Krisztus ugyanaz tegnap, ma és mindörökké! Ő ma is gyógyít, szabadít, megújít! A szentmise nem szokás, hanem az életrendezés, a gyógyulás és megújulás legnagyobb kegyelmi lehetősége! Hol vannak azok a papok, akik hiszik és hirdetik, hogy náluk van az oldás és kötés hatalma! Akik hangosan kiáltva kínálják fel a lehetőséget az embereknek: Jézus nevében feloldozlak bűneid alól! Leveszem rólad a terheket! Örvendezz és ujjongj, mert szeret a Megváltód! Hol vannak a “veszélyes keresztények”, akik egész életükkel ellene mondanak evilág fejedelmének, értékrendjének, a reklámevangéliumnak - akik merik veszélyeztetni a démonok hatalmát, sőt Isten erejével legyőzik azokat? Hiszen “a világ mindmáig sóvárogva várja Isten gyermekeinek megjelenését”. Sóvárogva várjuk Krisztus testének megújulását, mert ebből indul ki a (kegyelni) élet...

A visszatérés ideje

“Lássátok ti önteltek, csodálkozzatok és semmisüljetek meg,

mert napjaitokban egy művet valósítok meg,

olyan művet, amelyet el sem hinnétek,

ha valaki mondaná nektek.”

(ApCsel 13.41)

1990-ben letelt a 70 éves rabság, azóta a visszatérés idejét éljük. A magyar nemzet újra lehetőséget kapott arra, hogy megélje és kiteljesítse hivatását a Kárpát-medencében és Európában. Ez a visszatérés hasonlít a zsidó nép Babilonból való visszatéréséhez. Őket sem várták tárt karokkal - minket sem várnak azzal. Őket is ellenséges, tőlük tartó, pogány népek vették körül és ugyanígy vagyunk ezzel mi is. És milyen kevesen voltak! A zsidó nép visszatérésének nagy művét a népszámlálás tanúsága szerint ötvenezernél kevesebb ember hajtotta végre! Azt nem tudjuk, a magyar nemzet visszatéréséért Istenhez és eredeti hivatásához hányan álltak már be a munkába - hiszen a szívek vizsgálója az Úr -, de nem lehetnek illúzióink. Reményünk az: ha kevesen vagyunk is, de Isten munkájában állunk!

Amikor Ezsdrás kihirdeti a hazatérést, három napig vár a nép összegyűlésére az Aháva folyónál. “Szemügyre vettem a népet és a papokat, de nem találtam Lévi fiai közül egyetlen egyet sem.” (Ezsdr. 8, 15.) Ekkor embereket küld vissza, hogy hívjanak levitákat a szolgálatra - azok vissza is térnek 18 emberrel. Nem sok. Nálunk is vannak papok, akik megértik törekvéseinket. Nem sok. Ezsdrás - aki az Írás embere volt, törvénytudó - ezt mégis elégnek ítélte az elinduláshoz...

A mostani időszakot hasonlíthatjuk az ugyancsak bibliai negyven év leteltének idejéhez is. Ugyanígy telt le 1945-49 óta negyven év, és kezdődött meg az új idő 1985-89-ben. (A gorbacsovi széteséssel. Így vált igazzá, amit 1917-ben mondott a Szűzanya Oroszország hetvenéves rabságáról és utána a szabadulásról - “Szeplőtelen Szívem végül győzni fog...”)

Kétszeresen, sőt háromszorosan igaz tehát nemzetünkre Isten kegyelmi idejének kezdete és kegyelmi bőségének kiáradása. Nem szabad tehát visszariadnunk a nehézségektől, a meg nem értéstől, a próbatételektől, hanem szilárdan meg kell állnunk abban a küldetésben, amit az Úrtól kaptunk, hiszen mindig Jézusé a győzelem!

A megmaradt nép most is elkeveredett, pogány szokásokat felvett, Istenétől eltávolodott emberek tömege. És ahogy Ezsdrást és Nehémiást is akadályozták a Templom felépítésében - nekünk sem fognak segíteni. (Sőt, elérték az építkezés felfüggesztését is - és mi vajon hányszor estünk már kísértésbe...) Mégis - ez a visszatérés ideje. Eltelt az első tíz év, és most boldogan mondhatnánk, hogy teljes jogúan visszatérünk a keresztény népek családjába - milyen szomorú, hogy a keresztény nemzetek Európája helyett pogányságot és birodalmi álmokat kell találnunk! Istennek azonban úgy tetszett, hogy rajtunk keresztül (is) készítse elő Európa megújulását. Nézzünk tehát a bibliai példára - a Babilonból való visszatérésre - és erősítsük meg szívünket. Szinte szóról szóra ugyanolyan helyzetben vagyunk, mint Nehémiás és Ezsdrás nemzedéke. Ezért ha elfogadjuk Isten hívását, ugyanazok a csodák fognak bekövetkezni rajtunk is, mint rajtuk. Végezetül: Épül Babilon, a nagy birodalom. A hamis istenek prófétái minden “utcasarkon” ott hirdetik tanaikat. Az egész világ - de nem minden ember! - a sötétség uralma alatt van. Olyan állapotban került a Föld, mint egykor a Római Birodalom idején. Ezért hát Isten is ugyanolyan módon s erővel lép fel, mint az apostoli korban. Mert “ahol megnövekszik a sötétség, még jobban túlárad a kegyelem”. Jézus most is azt kiáltja: “Jöjj, kövess engem!” Mert “elmúlik a világ, és annak minden dicsősége, de aki Istenben marad, megmarad örökké.” Isten művei pedig időt állóak, erősek és mind megvalósulnak a maguk idején. Ez itt a mi időnk, ez a visszatérés és megújulás ideje!

Összeomlás és megújulás

Az antikrisztus lelke működik a világban, és minden korban megtalálja azokat az embereket, akiket felhasználhat céljai megvalósítására. Céljai pedig változatlanok: egy népeket, nemzeteket és minden embert leuraló birodalom létrehozása, a folyamatos háborúság - viszály és gyűlölet - fenntartása, önmaga megistenítése és végül minden teremtmény elpusztítása. Ezeknek a céloknak a megvalósulását láthatjuk a történelemben a vérrel és vassal megszülető nagy birodalmak esetében, és ennek lesz végső “megtestesülése” az antikrisztusi világbirodalom Krisztus második visszajövetele előtt.

Azonban egyetlen “ezeréves birodalom” sem maradt fenn, sőt, egyre kevesebb ideig maradnak fenn, hiszen “a választottak kedvéért megrövidülnek azok a napok” (Máté 24, 22).

A XX. század pedig kifejezetten a nagy nemzetek feletti gyarmatbirodalmak, s a keletkező diktatúrák összeomlását hozta. Ez azonban még nem a vég, hiszen a sátánnak most minden eddiginél tökéletesebb eszközök állnak rendelkezésére ahhoz, hogy az emberek életét kontrollálja, befolyásolja. A technikai eszközök segítségével egy eddig még sohasem volt mértékű kontrollt valósít meg a gazdasági, tudományos, kulturális és lelki életben. És láthatóan egyre nagyobb tömegek tartják ezt a “természetes életformának”. De ne legyenek kétségeink: minél teljesebb uralmat valósít meg a sátán az emberek felett, annál kevesebb élet marad bennük és közöttük, ami összetartaná őket. A gonosz lélek minden művének vége a bukás, mert nincs benne semmi az embereket összetartó életből, szeretetből. Láthatjuk: minél erősebben próbálkozik, annál hamarabb esik szét, hiszen az élet, és minden szeretet, ami az életet összetartja, Istenből fakad, és csak Ő tarthatja fenn.

Az összeomlás azonban csak egy, a földi életet alakító nagy folyamatok közül. Ennél sokkal erősebb Isten Lelke, amelyik folyamatosan az élet fenntartását és megújulását munkálja. Ezért amikor az összeomlás jeleit látjuk - és ez most van -, akkor fogadjuk meg Jézus tanácsát, és “emeljük fel szemeinket, mert közel van a megváltásunk”.

Isten arra hív minket, hogy vegyünk részt az emberek életét, közösségeit megújító nagy munkájában. És mi hallgatunk az Ő szavára, amellyel a megtérést és megújulást hirdeti. Ezért készek vagyunk átvizsgálni életünket, és egészen Jézus Krisztus uralma alá helyezni minden vágyunkat, tervünket, egész életünket. Ez azonban kevés. Fel kell ismernünk Istentől kapott egyéni hivatásunkat, közösségeink hivatását és nemzetünk hivatását, hogy Isten terve tökéletesen megvalósulhasson - mert ebből fakad minden élet.

A magyar nemzet hivatása

Minden nemzet időt, helyet és lehetőséget kapott az Úrtól, hogy megvalósíthassa küldetését a földön. Így írtam erről egykor, a Mérővessző című kötetben:

“Magyarország előtt – mint minden nép előtt – két lehetőség áll: vagy a világ szerint próbál cselekedni és egy újkori Babilon a felépítésében segédkezik, ami törvényszerűen összeomlik miként az első Bábel, és utána minden birodalom, amelyik emberi módon, Istent kihagyva akarta naggyá tenni önmagát. A másik út az Isten Országának, a Szeretet Földjének építése közöttünk. A magyar nemzet hivatásának középpontja ez: Isten legszebb nevének a Szeretetnek a megjelenítése és megélése közöttünk és minden nép között - az egész élet átformálása a Szeretet akarata szerint, itt a Kárpát-medencében. (...)

Nem “pusztulatot”, hanem a Szeretet Földjét akarunk építeni. Ehhez természetesen szükséges feltétel önmagunk odaszánása Istennek és Istenben önmagunk odaszánása a saját népünknek. Ez kiengesztelődés Istennel, kiengesztelődés az emberekkel és kiengesztelődés minden teremtménnyel. Ebben a kiengesztelődésben az Isten képes újjáalkotni minket. Képes új terveket adni, képes lehetőségeket kínálni, képes megáldani a szolgálatokat, megáldani a közösségeket, megáldani az épületeket, megáldani a gazdasági folyamatokat. Hiszem és bízom, hogy Isten egy ilyen megújulást készít most Magyarországon. Hiszem, hogy Neki nem az a célja, hogy eltörölje ezt a népet, hanem az a célja, hogy felemelje. És ha mi bűnbánattal odaállunk az Isten elé és elismerjük a hibáinkat, akkor igaz Ő, aki jótáll önmagáért, és beteljesíti mindazt, ami jót ezzel a néppel eltervezett. Adja Isten, hogy így legyen.

Pál apostol írja Timóteusnak: “Éppen ezért figyelmeztetlek, szítsd fel magadban Isten kegyelmét, amely kézrátételem által benned van.Hiszen Isten nem a félénkség lelkét adta nekünk, hanem az erőét, a szeretetét és a józanságét.” (2Tim. 1. 6-7) Fel kell szítanunk magunkban és egész népünkben azokat a kegyelmeket, amelyeket Isten “kézfeltétele” már odaadott népünknek.

Isten jótáll a maga ígéreteiért. “Ha rendeleteim szerint jártok, parancsaimat megtartjátok és megteszitek: megadom nektek az esőket a maga idejében, megtermi a föld a maga termését, és megtelnek a fák gyümölccsel. A gabona cséplése eléri a szüretet, a szüret eléri a vetést. Jóllakásig fogjátok enni kenyereteket és rettegés nélkül laktok földeteken. Békességet adok földeteken, alhattok, mert nem lesz, aki fölriasszon, kiirtom az ártalmas vadat, s kard nem járja földeteket. Megkergetitek ellenségeitek és ők elhullanak előttetek. (...) Rátok tekintek és megszaporítalak titeket; megsokasodtok és megerősítem szövetségemet veletek. (...) s összetöröm azt a láncot, amely a nyakatokban volt, hogy felegyenesedve járjatok.” (Lev. 26. 3-13.)

Európa állapota hasonló az ezer évvel ezelőttihez. Nincs szilárd erkölcsi értékrend, amely egybefűzné a nemzeteket és az egy nemzetben élő népeket. Új népvándorlás hullámai érik el és maga sem tudja, hogyan védekezzen. A pogány eszmék meghatározzák a hétköznapokat: mindenütt erkölcstelenség, viszály és háborúskodás az emberek között.

A magyar nemzet jelenleg keresztre van feszítve. A politikai határain túl élő kisebbségei által békére van kiszögezve, hogy újra megérthesse békesség-szerző hivatását és integráló szerepét. (Aki üt, a sajátját üti – nem lehet erőszakkal letépni a húst a szögről!) De még mindig nekünk fáj a kárpátaljai vagy román árvíz, még mindig mi küldünk segélyeket a határainkon túl éhezőknek – még mindig a szívünkben van a Kárpát-medence...

Meggyőződésem, hogy Isten újra áldássá akarja tenni a magyar nemzetet Európa számára. Ehhez szükséges, hogy a bennünk rejlő tehetségek újra áldássá lehessenek.

A szellemi érzékenység, látás és intuíció, amely átokként gőgös “kultúrfölénybe” torkollott, valamint megnyílást jelentett az ördögi eszmék elfogadására, áldásként visszafordulást jelent az Isten által inspirált kultúra és törvények felé.

A bűn ismerete, amely átokként “bűnös nép” állandó vádját jelentette, valamint levertséget, kishitűséget hozott, áldásként az igaz és hamis megkülönböztetését, Isten előtt alázatos lelkületet és tiszta életet hoz magával.

A szeretetteli befogadókészség és rugalmasság átokként önmaga ellentétébe, idegengyűlöletbe fordul, illetve a saját identitás feladását erősíti. Áldásként gazdagítja a kultúrát, rugalmassá és alkalmazkodóképessé teszi a népet, a nélkül, hogy elveszítené önazonosságát.

A magyar nemzet hivatása ma is az, hogy békességszerző és békesség-hordozó legyen, példájául egész Európának. Kiválasztott arra, hogy újra ellenálljon a bűnnek és harcoljon annak terjedése ellen – bárki vagy bármi hordozza is azt. Egy összeomló és acsarkodó közegben kell a bizalom útját járnia. Ha megteszi, Isten “nagy lelkeket”, prófétákat és apostolokat, művészeket és tudósokat támaszt belőle, hogy életükkel megtermékenyítsék és megsegítsék a világot. Olyan rendezett államforma, virágzó közösségi – gazdasági és kulturális - élet alakul ki, amely mintaként szolgál a világ többi népének is. Magyarország valóban a Szeretet földje lesz - ha hallgat az Úr szavára...

Mennyei Atyánk, aki hatalmas és erős Isten vagy, és mégis kitartasz a velünk, gyarló emberekkel kötött szövetséged mellett, irgalmaddal borítsd be népünket. Hozzád kiáltunk most Magyarország megújulásáért az angyalokkal és szentekkel együtt! Kérünk, szabadíts meg minket a gonosz lelkek minden cselvetésétől! Bocsáss meg nekünk minden káromlást, paráznaságot és gyilkosságot, bo-csásd meg a szegények és elesettek elnyomását és megvetését, ne ródd fel többé bűneinket! Küldd el Szent Lelkedet, amelyet Fiad, Jézus Krisztus megígért nekünk, hogy általa megértsük terveidet és megvalósítsuk azokat. Add meg a helyes bűnbánat és megújulás kegyelmét, adj erőt és bátorságot a bűntől való elforduláshoz és a jó megtevéséhez! Hadd ámuljanak a népek, látván nagy kegyelmeidet, amelyeket kiárasztasz reánk!

Tebenned bízunk, Uram, és a Te irgalmadban, amellyel felénk fordulsz. Köszönjük, hogy meghallgattad imáinkat. Ámen.”

Készüljetek!

Nem lehet kétséges előttünk, hogy ebben a sötét korszakban valóban “az egész teremtett világ sóvárogva várja Isten gyermekeinek megjelenését.” (Róma 8, 19) És bármennyire furcsa is, mi vagyunk azok, akikre ez a világ vár - már ha valóban Istennek Jézus Krisztus vére által megváltott és közösségébe fogadott gyermekei vagyunk.

Azok vagyunk, de olyanok, mint a béna kezű ember. “Ismét betért a zsinagógába. Volt ott egy béna kezű ember. Figyelték, vajon meggyógyítja-e szombaton, hogy vádat emelhessenek ellene. Felszólította a béna kezű embert: „Állj középre!” (Márk 3, 1-3) Nem vagyunk se szépek, se okosak - bénácskák vagyunk, (hibázunk a missziókban is épp eleget), és mégis, Jézus szólít minket, mert rajtunk akarja megmutatni hatalmát és erejét. A kérdés az: most, amikor az összeomlás és a megújulás időszakába lépünk, kiállunk e bénaságunk tudatában is, engedjük-e, hogy Isten dicsősége megnyilvánuljon rajtunk? Vagy azt mondjuk, hogy “ciki” kiállni középre, hogy most épp nem alkalmas az idő, megszólnak minket, és ellenkezik a szokásainkkal...

Amikor beleállunk Isten munkájába, két veszély leselkedik ránk. Az egyik, hogy szorongásainkat, félelmeinket, fájdalmainkat, saját elképzeléseinket magunk előtt tartva elzárkózunk az Atya által felkínált kegyelmi lehetőségtől. Ezt megtette az Egyház többször is. Így nem hallgatott a Szűzanya Fatimában elhangzott kérésére: ajánljántok fel Szeplőtelen Szívemnek Oroszországot. Ha megteszitek, megmenekül. Ha nem, elterjeszti tévtanait az egész világon. A pápa késlekedett, aztán jött a Nagy Októberi Szocialista Rémálom... (Aztán II. János Pál pápa megtette, és jött a glasznoszty...) Ugyanígy, amikor Natália nővéren keresztül azt üzente 1940-ben a magyar egyháznak: osszátok szét a vagyonotokat a szegények között, mert ha nem teszitek meg, jönnek az idegenek, és elveszik tőletek még azt is, ami megmaradna. Tudjuk mi történt. Milyen más lett volna a magyar történelem, ha nem a kommunisták hirdetnek földosztást 1945-ben, hanem az Egyház 1941-ben... És sorolhatnám tovább. Vigyázzunk, hogy a mai, még súlyosabb időkben nehogy úgy járjunk, mint Bálám, aki tudta ugyan, hogy mit üzen neki az Úr, de nyereségvágyból, saját elképzelését követve mégis az ellenkezőjét tette!

A másik nagy veszély az, hogy Isten kegyelmi adományait, amelyeket Ő szolgálatra ad nekünk, sajátunkénak tekintve, visszaélünk Jézus nevével és hatalmával. Ez történik most is, amikor a Szentírásra hivatkozva követel a férj magának engedelmességet a feleségétől olyan módon, ahogyan azt nem tehetné, modván, hogy “az asszony engedelmeskedjék férjének, akárcsak az Úrnak, mert a férfi feje az asszonynak, ahogy Krisztus feje az Egyháznak: testének ő a megváltója. Amint tehát az Egyház alá van vetve Krisztusnak, az asszony is mindenben férjének.” (Ef. 5, 22-24) Csakhogy az is oda van írva: “Férfiak, szeressétek feleségeteket, ahogy Krisztus is szerette az Egyházat, és feláldozta magát érte,” (Ef 5, 25) Ezek a férfiak nem meghalni, hanem hatalmaskodni akarnak. Pedig Pál apostol az egész szövegrészt ezzel kezdi: “Legyetek egymásnak alárendeltjei Krisztus iránti tiszteletből.” (Ef 5.21)

Ugyanígy használják fel Isten nevét a politikában és a pénzügyekben is. Van olyan gyülekezet, ahol folyamatosan tanítanak arról, hogyan mennek át a démonok tárgyakkal egyik helyről a másikra, és szinte minden démonizált lehet - kivéve a gyűjtőkosarakba betett pénzt. Az valahogy sohase démonizált... Vigyázzunk tehát, mert az ország, a hatalom és a dicsőség az Istené, ahogy azt a Miatyánkban imádkozzuk. Mi inkább tartsuk szem előtt, hogy akkor mondta Jézus, hogy “most dicsőült meg az Emberfia”, amikor az utolsó vacsorán elengedte Júdást, ámbár megakadályozhatta volna, hogy az elárulja őt. Tartsuk azt is szem előtt, amit Pál ír, hogy “ugyanazt a lelkületet ápoljátok magatokban, amely Krisztus Jézusban volt. Ő Isten formájában volt, és az Istennel való egyenlőséget nem tartotta olyan dolognak, amelyhez föltétlenül ragaszkodnia kell, hanem kiüresítette magát, szolgai alakot öltött, és hasonló lett az emberekhez. Külsejét tekintve olyan lett, mint egy ember. Megalázta magát és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig.” (Fil 2. 5-8) Továbbá “annak ellenére, hogy ő volt a Fiú, a szenvedésből tanult engedelmességet.” (Zsid 5.8)

A pénz, a hatalom, a dicsőség kísértése elől nem menekülhetünk el - de ellenállhatunk neki, s akkor az ördög elfut előlünk. Ápoljuk tehát azt a lelkületet, amely Krisztus szentjeiben volt. E lelkületre jellemző az egyszerűség. Keresztelő Szent János sáskát és mézet evett kint a pusztában, Jézus meg azt, amit éppen elé raktak. Válogatás nélkül, akár lakodalmi lakoma volt, akár száraz kenyér. Egyszerűen beszéltek, egyszerű módon éltek, semmi bonyolultság nem takarta el bennük az Atya egyszerűségét.

“Mindenkinek mindenévé lettem” - írja Pál apostol. Péter apostol és a többiek bár nagy csodákat tettek, mégis ismeretlenek maradtak a világ nagyjai előtt. Nem keresték a hírnevet és a dicsőséget, hanem csak az Atya akaratát. Mivel mindent Istennek gyűjtött, semmi sem akadá-lyozta meg bennük Isten szolgáló szeretetének kiáradását. Megharcolták szívükben és körülményeikben egyaránt, hogy szabadok legyenek. Szabaddá lettek minden belső és külső elvárástól, minden “idegen munkától”, önigazolástól. Isten szeretetét és az Ő emberszerető jóságát állították egész életük központjába. Minden tettük, minden vágyuk ebből fakadt. Valóban Isten küldöttei voltak. Ahogy Assisi Szent Ferencről jegyzi meg az egykori krónikaíró: mintha Krisztus lenne közöttünk!

És végül: készen álltak a vértanúságra az ítélet idején.

Ha mi úgy érezzük, hogy minderre még nem állunk készen, jusson eszünkbe a béna kezű ember történetének folytatása: “Erre keményszívűségükön elszomorodva haragosan végignézett rajtuk, majd az emberhez fordult: „Nyújtsd ki a kezed!” Az kinyújtotta, és meggyógyult a keze.” (Mk 3.5) Ha a mi szívünk nem kemény, ha mindig készen állunk a bűnbánatra és a megújulásra, akkor lesz elég bátorságunk, hogy Jézus nevében kinyújtsuk a kezünket. És akkor majd meghallhatjuk az Ő szavát is: Jöjj be Urad örömébe...

Az átalakító hitről

Az Egyház - értve ez alatt a felekezetek összességét -, sajátságos módon szenved a hit hiányától. Természetesen hisszük, hogy Jézus Krisztus az Isten Fia, Megváltó, ismerjük és ha kell felmondjuk legalább a legfontosabb hitigazságokat, van tudásunk, van valamilyen vallásgyakorlatunk - kinek-kinek szokása és hagyományai szerint, legyen az évezredes vagy ötéves... Amiről én beszélek, az inkább az a fajta hit, amely a Biblia szerint a “nem látott dolgok valóságának” a bizonyossága. Hadd illusztráljam ezt egy történettel. És bár az eset katolikus környezetben történt, de jellemzőnek vélem az egész Egyházra, függetlenül attól, hogy “történelmi” felekezet, kisegyház vagy gyülekezet.

Még a katolikus karizmatikus megújulás “virágkorában” történt. Már megjelentek és olvashatók voltak azok a (katolikus és nem katolikus) keresztény könyvek, amelyekben nagyszerű leírások voltak olvashatók Jézus mai csodáiról. Mindannyian lelkesedtünk és reménykedtünk, hogy ezek közöttünk is nyilvánvalóvá válnak. Az országos találkozókon az első sorokban ott ültek a tolószékekben a betegek, és...

Hát igen. Nem gyógyultak meg. Helyesebben: a program szervezői, a megújulás “elöljárói” nem mentek oda, hogy imában, kijelentésben szolgáljanak feléjük. Talán azt szerették/szerettük volna, ha “csak úgy” megtörténnek a dolgok, anélkül, hogy a szolgálóknak a hit “rizikóját” vállalniuk kellene. Talán a félelem attól, hogy nem történik semmi, megakadályozta azt, hogy egyáltalán történhessen valami.

Pedig ki állhatna jót Jézus szavaiért? Csakis Ő. De amíg a Jézusba vetett bizalom helyett a saját személyiségünket dédelgetjük, “kockázat-elemzéseket” végezve arról, hogy mit lehet és mit nem abból, amit Jézus kijelentett nekünk... (Egyszer aztán Marsch atya volt az előadó, és tanítás után, ima közben mondta sorban a kijelentéseket a gyógyulásokról. Szóltak, hogy aki úgy érzi meggyógyult, jöjjön ki. Elindult a “néniáradat”, akiket aztán válogatás nélkül a mikrofon mögé engedtek, ami szépen be is fullasztotta az egész szolgálatot. Ezzel hosszú időre lekerült a napirendről a dolog, és csak az ezredforduló után kezdett újraéledni...)

Szent Jakab apostol írja: “Akarod-e tudni, balga ember, hogy a hit tettek nélkül mennyire meddő?” (Jak 2.20) Már tudjuk, meglátszik rajtunk. Mintha csak Názáretben lennénk. Jézus “nem is tehetett ott csodát, csupán néhány beteget gyógyított meg, kézrátétellel. Maga is csodálkozott hitetlenségükön.” (Mk 6.5-6) Igen, mi vagyunk Jézus házanépe.. Igen, időnként most is meggyógyul néhány beteg. Igen, időnként, egy-egy ritka pillanatban mintha a krisztusi tanítás áttörné a sötétség falait. Igen, mintha fel-feltűnne valami... Ennyi telik Istentől? Aligha. Akkor viszont kozkázassuk meg azt a merész feltevést, hogy kereszténységünk hitetlen - “hit nélkül pedig nem lehet senki sem kedves, aki ugyanis az Istenhez járul, hinnie kell, hogy Ő van és megjutalmazza azt, aki Őt keresi.” (Zsid 11.6) - és vizsgáljuk meg tetteinket, vajon azok alátámasztják vagy cáfolják előfeltevésünket. Mert a tettek árulkodnak, és megmutatják, hogy halott-e a hitünk - akkor is, ha valaki a hitről nevezi el gyülekezetét, és akkor is, ha kétezer éves múltt tudhat magáénak - “mert ahogy lélek nélkül halott a test, a hit is halott tettek nélkül.” (Jak 2.26)

A hitetlenség világa

- A politika csapdája. A politika világát ma (úgy tűnik, minden oldalon) a hatalom gátlástalan akarása jellemzi. Nem új dolog ez, a XX. század pedig félelmetes példákat mutatott arra, hogyan lesznek képesek emberek, csoportok a hatalom akarásától hajtva egész nemzeteket maguk alá nyomni, szinte elemésztve őket. Ez azonban a gonosz lélektől van. Istennek ugyanis nem kell akarnia a hatalmat - neki van, sőt minden hatalom Tőle adatik. A gonosz léleknek ellenben - bár minden hatalmat magának szeretne - Jézus győzelme óta nincs hatalma, csak az, amit megszerez, összelop, az emberektől megrabol magának. Amikor tehát a politika világát ennyire átjárja a hata-lom akarása - amely a sátán inspirációja -, a krisztusi embereknek emlékeztetniük kellene a politikai szereplőket Isten tanítására, azaz megpróbálni áthatni a politika világát Krisztus tanításával és üzenetével. “Az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon másoknak, és odaadja az életét, váltságul sokakért.”(Mt 20.28) A kiengesztelődés és megbékélés, a bűnbánat és megújulás helyett azonban a minden eddiginél nagyobb megosztottság ideje jött el. A keresztények pedig - ki-ki ízlése szerint - valamely politikai alakzat mellé álltak, azonosulva azok céljaival, cserébe befolyást, karriert és védelmet remélve. (Avagy hogyan lehetséges, hogy a keresztény oktatási intézmények nem a radikális keresztény önátadás, hanem a politikai radikalizmus bölcsőivé váltak?) Újra eljött hát az idő, amikor az ördög védi az egyházat... Miért alakulhatott ez így?

- A társadalmi jelenlét hiánya. Valljuk be őszintén, az elmúlt évtizedben nem sikerült a társadalmi élet egyik területén sem - kultúra, művészet, oktatás, egészségügy -, tartós jelenlétet elérni. A művészeti életben vagy meg sem születhettek, vagy ismeretlenek maradtak azok az Istentől ihletett alkotások, kezdeményezések, amelyek megragadták volna az emberek képzeletét, amelyek katartikus élményt nyújtottak volna nekik. A kulturális életet jobb esetben a semmit mondás, rosszabb esetben a kifejezetten gonosz programok uralják. Történtek ugyan halvány kísérletek arra, hogy beemeljenek a közbeszédbe valamely keresztény igazságot - pl. az abortusz témájában -, de ezek a kísérletek befulladtak. Érvelhetnénk még azzal, hogy létrejöttek azok az egyházi intézmények az oktatásban, egészségügyben, kultúrában, amelyek hordozzák a keresztény értékeket. És biztos van is ebben igazság. Én mégis úgy látom, hogy az Egyház csak bizonyos szolgáltatásain keresztül lehet jelen - temetés, esketés, oktatás, stb. -, a közösség életében és csakis addig, amíg az a “magánélet” kereteit nem lépi túl. Mindezt magyarázhatjuk egy hitetlen társadalom elnyomó közönyével is, mégis felvetődik a kérdés: hová tűnt az Egyház vértanúságot is vállaló bátorsága?

- Hamis választási lehetőségek. Úgy tűnik, a társadalom hamis választási lehetőségek keretei közé van szorítva. Jobboldali vagy baloldali? Konzervatív vagy liberális? (A konzervatív hibája az, hogy a vélt vagy valóságos hitigazságok védelmében elavult emberi struktúrákat, szokásokat védelmez, míg a liberális a világgal való szót értés reményében elfeledkezik a hitigazságok komolyságáról.) Holott számunkra csak egy válasz adható: hithű (ortodox) és korszerű. Jézus jelenlétével eltörölt minden hamis alternatívát. Ő szerette a farizeusokat is és a félpogány galileaiakat is. Ő bement gazdaghoz és szegényhez egyaránt. Érintkezett tisztával és bűnössel. De mindenütt az Atya igazságát hirdette meg. Úgy szerette őket, hogy meghalt értük, de éppen szeretetétől vezetve kimondta a legkeményebb igazságokat is, hogy mindenki szembesülhessen valóságos állapotával. Nem lett népszerű ettől, végül keresztre is feszítették. Nem nagy karrier a sikerre vágyóknak, de az egyetlen valóságos választás, ami életet adhat az embereknek.

Belépés a hit világába

Egyházi életünkről ez a kép tárul elénk. Tetteink elárulják hitünk gyengeségét. Ilyen állapotban versenyre kelhetünk-e a ValóVilággal?

Nem lehetséges-e, hogy mindaz, amit mi hitnek gondolunk, inkább csak tudás, vélemény, struktúra, megszokott gyakorlat? Vajon nem nekünk szól Jézus kérdése: “Csak az a kérdés, hogy amikor az Emberfia eljön, talál-e hitet a földön?” (Lukács 18, 8) Valóban életünk középpontja Jézus, és az Ő tanításától függ minden döntésünk? Valóban “érte mindent szemétnek tartunk”? Valóban megértettük már, hogy “elmúlik a világ és annak minden dicsősége”? Nem lehetséges, hogy azért haldoklunk mert nem Jézus éltető tanítását követjük, nem a Tőle kapott vízió alapján cselekszünk, nem az Ő hitében járva állunk ki, bízva abban, hogy Ő valóban “jelekkel és csodákkal kíséri” mindezt? Hiszen akkor már nem a mi gondolatainkért kell “jót állnia”, hanem a saját szavaiért, amit nekünk is mondott. Azt pedig kétség kívül megteszi.

A belépés a hit világába azt jelenti, hogy mindent, amit Tőle kaptunk - tehetségeinket, képességeinket, pozíciónkat, közösségünket, stb. - Jézus rendelkezésére bocsátjuk. Ő pedig bennünk él, együttműködik velünk, sőt Ő maga inspirál minket arra, hogy mit cselekedjünk. Hiszen Ő mondta: “Emberfia, őrnek állítottalak Izrael háza mellé, hogy halld számból szavaimat és közvetítsd intelmeimet.” (Ez 33.7) Ma is halljuk Jézus szavait, amelyek a szeretetről és a kiengesztelődésről szólnak. Ma is halljuk buzdítását, amely a bűnbánatra szólít fel minket. Ma is látjuk azt a víziót, amelyet Ő rajzolt elénk Isten országáról, a Szeretet földjéről. Ki akadá-lyozhat meg minket abban, hogy mindezt valósággá tegyük? Valljuk be: csak saját magunk...

Szeretet sötétség idején

Hazánkban látható volt egy jégkrémgyártó cég reklámja. Egyik terméküket a hét főbűnnel hirdették. Fiatal lányok kacér ruhákban, csábító pózokban, kezükben a jégkrémmel, és közben sóhajtozzák: Irigység! Falánkság! Bujaság! Lustaság!... Limitált széria! Ha tudnák, ez utóbbiban milyen igazuk van - valóban, a bűn ideje meghatározott, és minden nappal közelebb a vége...

A hét főbűn és Magyarország kapcsolatáról így ír Erzsébet asszony A Szeretetláng Lelkinaplóban: “Egy nagy fekete korongot láttam, körülötte szürkésen gomolygó felhőkkel. A korong oldalán különös kinézésű férfiakat láttam. Egészen soványak, majdnem testnélküliek voltak, szürkés ruha volt rajtuk. Arcukat nem láttam, csak tarkójukat. Hirtelen megéreztem, hogy ördögök, mégpedig a főgonoszok. Mikor a korongra pillantottam, éppen akkor lettek készen valami vasszerű lemezzel. Elfedték az imént még kristálytisztán látható korongot. Amikor a vaslemezzel elfedték, jól megvizsgálták, és nagy, vigyorgó önteltséggel megállapították, hogy jó munkát végeztek. A jobboldali fehér felhőkből, éreztem, hogy valaki nézi őket. Nem tudom, hogy ki volt az. Csak éreztem, hogy nem rosszindulattal van. Lábánál három férfit láttam. Nem tudom, hogy kik voltak, de úgy éreztem, a gonosz ellenfelei lehettek, mert ahogy nézték a fekete korongot, azon tanakodtak, hogy miképpen lehetne eltávolítani. Közben a baloldali személyek közül az, aki a legközelebb állt a jobboldali személyekhez, közel hajolt, és így szólt szörnyű kárörvendően, mint aki egészen biztos a dolgában: Ezt aztán vizsgálgathatjátok. Ezt jól megcsináltuk! - és még azt is mondták: Sok bajotok lesz vele!

Álmomban én is jól szemügyre vettem a korongot, és nem tudom, hogy a jobboldali személyek is észrevették-e, de ahogy én elgondolkodva nézegettem, miként lehetne a korongot a sötétségtől megszabadítani, észrevettem, hogy a szélénél kis hajszálnyi rés van. Miután ezt észrevettem, nagy megkönnyebbülés vett erőt rajtam. Elhatároztam, hogy szólok a többieknek, nincs minden elveszve. Csak fogjunk hozzá a fekete lap eltávolításához, mert úgy érzem, sikerülni fog. (...)”

Jézus magyarázata: “Tudod-e, mi az a fekete korong? Az a Magyarok Nagyasszonya országa. (...) tudod-e, mit jelent a korongon a sűrű feketeség? Ez a hét főbűn. Ez a korong hét lemezből van összerakva, és úgy van elfedve egyenként, de mégis úgy látszik, mintha eggyé lenne olvasztva. A legfelső a bujaság. Ez igen vékony és erős, de hajlítható lemez, melyet el kell onnan hajlítani. Azt sok áldozatos imádság teszi hajlíthatóvá. Utána következik a másik, ez a jóra való restség. Ezt nem lehet elhajlítani. Ez olyan fekete fémből van, mely törik, és csak apró szilánkokra törve, rettentő nagy fáradtsággal lehet egy-egy porszemnyit lekoptatni belőle. De félni nem kell. Én veletek leszek a nagy munkánál. De vigyázzatok, mert a gonosz sem marad tétlenül és csak a szünet nélküli törekvés az, amely lekoptatja a jóra való restséget, a kemény korongot.”

A Szent Szűz könyörögve hozzátette: “Tekintsetek rám már és vegyétek igénybe közbenjárásomat, közbenjáró segitségemet Én akarok és tudok is segíteni csak már látnám a jóindulatú és szorgalmas elindulástokat. Ne hallogassátok! Igen sok időt elvesztegettek. A gonosz sokkal több eredménnyel és szorgalommal dolgozik mint ti. Úgy fáj ez Nekem.” (1962. május 16.)

Milyen korban élünk, ahol a nyilvánvaló emberi bűnök pozitív üzenetként, termékek eladását segítendő jelenhetnek meg? Mivé lesznek az iskolák nevelési erőfeszítései, hová tűnt a társadalom természetes - minden kultúrkörben jelen lévő - erkölcsi érzéke?

Az európai társadalmak - a valamikori keresztény nemzetek - még mindig szeretnék világító fáklyának tudni magukat, a tudomány és kultúra letéteményeseinek, és egy igazságos rend őrzőinek. Jézus azonban jogosan kérdezné tőlünk: “Ha tehát a világosság, amely benned van, sötétség, mekkora lesz maga a sötétség?” (Máté 6. 23)

A bűnök felismerésének képessége, a bűntudat valami rossz, a személyiséget romboló, a szabad kibontakozást gátló mumussá vált, igazolást találva magának a múlt bűneiben. Hiszen nem tagadhatjuk, hogy sokszor használtak vélt vagy valós erkölcsi törvényeket arra, hogy azzal képmutató módon valami rosszat igazoljanak. Így volt ez minden korban, mert az emberi szív romlott, és még a jót is rosszra magyarázza. Jézus nem véletlenül veti hallgatói szemére: “Mózes azt mondta: „Tiszteld apádat és anyádat” és: „Aki gyalázza apját és anyját, az halállal lakoljon.” Ti viszont ezt mondjátok: Ha valaki azt mondja apjának vagy anyjának, hogy Korbán, azaz áldozati ajándék az, amivel segíthetnélek, már nem engeditek meg neki, hogy valamit is tegyen apjáért vagy anyjáért. Isten szavát érvénytelenítitek hagyományotokkal, amellyel azt átadjátok. És sok ehhez hasonlót tesztek.” (Mk 7.10-13)

Jézus a szeretet szabadságát hozta el az embereknek, a személyiség felszabadulását a bűnök és a gonosz lélek uralma alól. Korunk viszont a bűnök szabadságát hirdeti és a “felszabadulást” az erkölcsi törvények, és azok tanácsolója, Isten uralma alól. Mivel pedig “senki sem szolgálhat egyszerre két úrnak”, újra beigazolódik az, amit Szent János apostol írt: “Tudjuk, hogy mi az Istentől vagyunk, és hogy az egész világ a gonosz hatalmában van”. (1János 5, 19) Ha pedig így van, mit kell tennünk nekünk, akiket Jézus kimentett evilág gonoszsága alól, hogy az Egyház a világ “élő lelkiismeretévé” válhasson?

Olvassuk, hogy Jézus leült a templomnál, vagy az Olajfák hegyén a templommal szemben, és figyelte mi történik. Látta azt a sok embert, aki mind a fölöslegéből adott, és látta a szegény asszonyt, aki mindenét odaadta. Látta a csodálatos épületet, és sírt, mert rommá lesz minden. Látta a bűnök és szokások rabjait, látta az önelégült, vallási szokásokban elöl járó, de kemény szívű hitetleneket, és látta az Istenre éhező szívű embereket is.

Jézus most is itt van, és figyeli a templomot: minket, akik a Szentlélek temp-lomai vagyunk, az Egyházat, amely az Ő teste - de figyeli a kőből rakott kis kápolnáinkat és székesegyházainkat is, plébániánkat, közösségeinket. Vajon mit lát? Látja-e a szeretet izzását szívünkben, vagy csak mi hisszük azt - saját szívünket, lelkiismeretünket becsapva -, hogy már lángolunk a szeretettől, míg Ő csak pislákoló parazsat tapasztal?

Tudjuk jól, hogy ki kellene állnunk az isteni igazságok mellett, az egyházban és a világban egyaránt. Tudjuk azt is, hogy nem tesszük. Tudjuk, hogy erőtlenek vagyunk, akik visszariadnak az erősebb szótól és az odaadóbb szeretettől. Tudjuk, hogy félünk életünket odaadni számítgatás nélkül. Az “eke szarvára” tesszük a kezünket, és mégis visszatekintgetünk. Isten igazságait a magunk szokásaival keverjük. (Hányszor megtagadtuk Isten ingyenes bűnbocsánatát, mert aki gyónni jött nem volt katolikus, vagy rendezetlen házasságban élt... stb.) Mindent meg tudunk magyarázni, de az ítéletkor az emberi magyarázatok mind semmivé lesznek Isten igazsága előtt.

Aquinói Szent Tamás nyomán haladva három dolog szükséges az üdvösséghez: a hinnivalók ismerete (és betöltése), amit a Hitvallás tanít, a kívánnivalók ismerete (és betöltése), amelyet az Úr imája, a Miatyánk tartalmaz és a tennivalók ismerete (és betöltése), amelyet a személyek közötti kapcsolatoban a Tízparancsolat, az egyéni lelki életben pedig a “nyolc boldogság” mutat meg. Fel merünk kiáltani: én meg akarom élni a boldogságok lelkületét, mert világítani akarok a sötétségben?!

Sötétség idején nem tehetünk mást, mint hogy magunk leszünk gyertyalánggá, amelyet a polcra raknak, hogy világítson. Lángolhatunk és szerethetünk a hitünk által, ahogy a hitvallás adja és azt megéljük. Így leszünk hegyen épült várossá, amelynek alapja a Kőszikla, az elvetett kő, amely Szegletkővé lett, Jézus Krisztus. Nincs ezen kívül más Örömhír! Lehet öröm az új lakás, a jó autó, a barátok, lehet öröm az egészség - de Öröm, csak egy van, Jézus a szívünkben a Szentlélek által. És az öröm, békesség, türelem, jóság - azaz a Szentlélek gyümölcsei - nem lesznek nyilvánvalóvá életünkben, csak ha Jézust követjük, aki mindenben azt cselekedte, amit az Atyánál látott. Atyánk, legyen meg a Te akaratod! És az Atyánál látott cselekedeteket sem cselekedhetjük másként, csak úgy, ahogy azt Jézus tette, tanítja az Igében. Mert a tanítványok is égi tüzet akartak lehívni a szamaritánus falura, amely nem fogadta be a Mestert. De az csak a pusztítás tüze lett volna. Mi sem “hívhatjuk le a tüzet” azokra, akik nekünk nem tetszenek - mert nem arra a pártra szavaztak, nem azt az életmódot folytatják, nem azt a közösséget választották -, hiszen az az ítélkezés égető fájdalma lenne. Jézus figyelmeztetése világos: “Nem tudjátok, milyen lélek lakik bennetek”.

Ha jézusi életet élünk, akkor Isten és a világ is elvégzi az ítéletet - helyettünk. Kettéválik - mint Mózes előtt az Út - a környezetünk: azokra a kik szeretnek és azokra akik nem. Azokra akik elfogadnak és azokra akik nem. Azokra akik segítenek és azokra akik nem. Akik hiszik, hogy Istent szeretjük és Őt követjük, és azokra, akik az egész egyházat óvnák tőlünk...

Világosság és a sötétség a kis gyertyaláng körül, akik mi vagyunk.

Ez a szeretet határozott, de nem erőszakos. Bátor, de nem vakmerő. Szelíd és alázatos, de nem tutyimutyi. Mindent elvisel, de semmit sem fogad el a sötétség kínálatából. Kiáll az igazság mellett, akár abortuszról, akár kap-zsiságról és a szegények bérének megvonásáról van szó. Képes kikapcsolni a tévét és képes odaadni a kéregetőnek a pénzét. Képes a szeretetre és egyre inkább képtelen a gyűlöletre. Egyre többet imádkozik és egyre határozottabban cselekszik. Csöndes, és mégis hallani a szavát. Tehetetlen, és mégis minden lehetséges neki... Bárcsak ilyenek lennénk!

Prófétai egyház

“Te meg, emberfia, jövendölj Izrael hegyeiről és mondd:

Izrael hegyei, halljátok az Úr szavát!

Ezt mondja az Úr, az Isten: Mivel az ellenség így beszélt felőletek:

„Haha, lám, az ősi magaslatok a mieink lettek”,

azért hát jövendölj. Így beszélj: Ezt mondja az Úr, az Isten: Mivel elpusztultatok, körös-körül mindenki eltaposott benneteket, és a többi nép birtokává lettetek, az emberek a nyelvükre vettek és gyaláznak benneteket,

azért, Izrael hegyei, halljátok az Úrnak, az Istennek a szavát!

Ezt üzeni az Úr, az Isten a hegyeknek és a halmoknak, a szakadékoknak

és a völgyeknek, a pusztuló romoknak és a kihalt városoknak,

amelyeket kifosztottak és csúfoltak a szomszéd népek.

Ezt mondja az Úr, az Isten: Valóban, izzó féltékenységemben a többi népek és egész Edom ellen beszéltem, mivel elfoglalták országomat;

káröröm volt a szívükben és megvetés a lelkükben,

amiért elpusztították és kifosztották.

Jövendölj Izrael földjéről, és mondd a hegyeknek és a halmoknak,

a szakadékoknak és a völgyeknek: Ezt mondja az Úr, az Isten:

Nézzétek, féltékenységemben és haragomban beszéltem,

mivel el kell tűrnötök a népek gyalázkodásait.

Ezért hát ezt mondja az Úr, az Isten: Fölemelem kezemet, s igazán mondom:

a népeknek, amelyek körülöttetek vannak, viselniük kell majd gyalázatukat.

Ti meg, Izrael hegyei, sarjasszatok ágakat és teremjetek gyümölcsöt népemnek, Izraelnek, mert hamarosan visszatér!

Mert nézzétek, hozzátok megyek, felétek fordulok,

azért megművelnek és bevetnek benneteket.

Megsokasítom rajtatok az embereket és Izrael egész házát.

A városokat lakják majd, s a romokat újra fölépítik.

Megszaporítok rajtatok embert és állatot, hogy sokasodjanak

és legyenek termékenyek.

Lakottá teszlek benneteket, mint azelőtt voltatok, és jót teszek veletek,

többet, mint azelőtt, és megtudjátok, hogy én vagyok az Úr. (Ez 36. 1-11)

Ezekiel próféciája akkor hangzik el, amikor az egész nép reménytelenségben él. Ellenséges elnyomás, sötétség és rabság veszi körül őket - úgy, miként ma is az embereket. Mit mondhatunk ma, amikor a természeti katasztrófák és a bűnök szemünk láttára sokasodnak, a hamis istenek (pénz-mammon, okkult szellemek, stb.) egymással összefogva szabadon uralmuk alá hajthatják az embereket? Mondhatjuk-e, hogy “ahol azonban elhatalmasodott a bűn, túláradt a kegyelem” (Róma 5. 20)? Vajon mi az Egyház prófétai küldetése ma?

A próféta szerepe Isten igazságainak meghirdetése az adott történelmi körülmények között. A prófétai egyház küldetése Isten igazságainak meghirdetése és képviselete, megtartása és kinyilvánítása (megjelenítése) az adott körülmények között. Az igazság és igazságosság, a béke és a szeretet világának fenntartása a hamisság és sötétség közepette. A remény fenntartása a reménytelenségben.

II. János pál pápa már könyvének címével is utal arra, hogy soha ne adjuk fel a reményt. Nem véletlenül említem őt, mert élete és munkája jól példázza az egyház prófétai küldetésének megvalósítását. Ő valóban egy próféta a XX. századból. Klaus Hemmerle, aacheni püspök ezt a megállapítást tette, amikor Karol Wojtyla – akkor még nem főpásztor - egy könyvét olvasta: ,,Megindító ezt a könyvet olvasni, és elgondolkozni azon, hogy a második évezred utolsó negyedszázadában mit tartott fontosnak egy európai püspök a római püspökkel közölni. Az ugyanis, hogy Krisztus és egyháza valamint annak látható feje, mindig az ellentmondást kiváltó jel volt, ma is az és továbbra is az marad. A pápa ne aggódjék a sokfelől érkező támadás és vádaskodás miatt, mert ez a dolgok rendje. Aggasztó lenne, ha nem támadnák. A harmadik évezredbe lépő Egyház, egy új ádvent, azaz úrjövet időszakában él, amelyben a szomszédos félreértelmezések, rágalmazások, ferdítések felerősödnek, de ettől nem szabad meginogni, mert ezt az agg Simeon már előre jelezte. "

Hemmerle püspök szerint az a csodálatos ebben, hogy amikor az író a pápának ezt ilyen világosan kifejtette, még nem tudta, hogy saját magának (is) mondja. „Mert ő az aki átviszi a harmadik évezredbe az Egyházat. De nem is fél, sőt kezdet óta arra buzdít mindenkit, hogy ne féljen. Nem fél a kiváltott ellentmondásoktól akkor sem, ha azok saját egyházában támadnak fel. Számít rájuk és számol velük.”

Ünnepélyes beiktatásán, 1978. október 22-én így szólt a frissen megválasztott pápa: ,,Ne féljetek!" Tárjátok szélesre a kapukat Krisztusnak! Nyissátok meg üdvözítő hatalma előtt az államok határait, a gazdasági és politikai rendszereket, a kultúra és a fejlődés területeit!'' "Ne féljetek!", mert van remény az üdvözülésre, csak át kell lépnünk a remény küszöbét!" ,,Krisztus vikáriusa" azon munkálkodik, s ezt cselekedeteivel bizonyította is, hagy a ,,jó hír" mindannyiunkhoz eljusson az evangélium hirdetése által.”

II. János Pál pápa első enciklikáját az ember Megváltójáról (Redemptor hominis) az 1978. október 16.-án történt pápává választása után néhány hónappal jelentette meg. Ez azt jelenti, hogy valójában már addig is magában hordozta a tartalmát. A pápa maga írja: ,,Tulajdonképpen csak ,,át kellett másolnom" az emlékezetemből és a tapasztalatomból azt, amiben pápaságom küszöbén éltem.” „,Az enciklika egyrészt követi azoknak az iskoláknak a hagyományát, amiből a pápa kikerült, másrészt azt a lelkipásztori hangvételt, amelyre hivatkozik. A megváltás misztériuma úgy jelenik meg mint az ember és minden emberi megújítása, ahogyan a zsinat elfogadta, s ahogyan a Gaudium et Spes c. konstitúcióban megfogalmazódik. Az enciklika nagy örömhimnusz akar lenni azért a tényért, hogy az embert Krisztus megváltotta: megváltotta a lelkében és a testében.”

André Frossard, a francia konvertita így vélekedett a pápáról amikor először találkozott vele: ,,a kereszténység életében valami új kezdődött. Ismételten felkelt abból a sírból, amelyet a világ már végérvényesen lepe-csételtnek hitt. Ez a pápa a keresztény megújulás pápája lesz, az eltűnő remény megerősödve tér vele vissza közénk. Nem lesz sem tradicionalista pápa, - mint ahogyan azt majd később belénk akarják sulykolni -, sem pedig tradicionális pápa, hanem a tradíció folytatójaként munkálkodó pápa. A legelső tanítványok sorából való, aki ugyanolyan pogány világban tűnik fel kezében a feszülettel, mint akkor ők. A mai pogány világ és dekadens társadalom is, hanyatlásában ugyanúgy csak önmagát isteníti, mint az akkori."

Nézzünk most végig néhány alapvető mozzanatot, amelyet nekünk is magunkévá kell tennünk II. János Pál tanításából, országunk érdekében.

A történelembe vetett Egyház és Ország

II. János Pál pápa világossá tette, hogy az Egyház az adott történelmi körülmények között él és mozog, időről időre bűnöket és hibákat elkövetve. Önvizsgálatot kezdeményezett, meghirdette a bűnbánatot és kiengesztelődést, ami minden megújulás alapja. Tudjuk, hogy méár több mint száz esetben végzett nyilvános bűnbánat-tartást az Egyház vétkei miatt. Hatalmas lelki erőre volt szüksége ehhez, hiszen állandó ellenállásba ütközött. De “a világosság világít a sötétségben” (János 1. 5.) Ahogy ő felvállalta a “kiengesztelődés szolgálatát” (2Kor. 5, 18), úgy kell nekünk is megtennünk, annál is inkább, mert a magyar nemzetnek életszükséglet a kiengesztelődés és kiegyezés.

Nekünk már a Vereckei-hágónál is vérszerződést, szövetséget (!) kellett kötnünk, különben Árpád népe a hét törzzsel hétfelé szakadt volna. Mindannyian tudjuk azt is, hogyan lett majdnem viszály maertaléka Szent István halála után az ország. Ugyanígy, IV. Béla, minzt fiatal király, mindenkit maga alá akart gyűrni. Még a székeket is kivitette a tanácsteremből, hogy ott csak ő ülhet, de az országos méltóságok, főurak már nem. A bekövetkező tatárjárás mérhetetlen veszteségei döbbentették rá, hogy egyedül és erőtlenül maradt. Ezután gyökeresen megváltoztatta gondolkodásmódját, kiengesztelődött a “nemzettel” - ami alatt akkor a szabad magyar nemesek osztálya volt értendő. Csak így válhatott “második honalapítóvá.

Ellenpéldaként kézenfekvő a mohácsi vész utáni ország. Még tíz évig nem történik semmi, a török nem mutatkozik. De a magyar urak az összefogás és a védművek megerősítése helyett a széthúzást és acsarkodást választották. A török újra bejött és 150 évig itt is maradt. A három részre szakadt országban Erdély realista politikája tartja fenn a reményt. A csodálatos vallásbéke és nemzetiségi béke időszaka ez. Innen kerül, s lesz az egyik legnagyobb lengyel királlyá Báthory István fejedelem.

És folytathatjuk a sort. Az 1848-as szabadságharc leverése utáni diktatúrát a ‘67-es kiegyezés zárta le. Ekkor következett be az ország fellendülése, amely az első világháború korára újra a mérvadó országok közé emelte hazánkat. (S lett a szabadságharc leverőjéből “Ferenc Jóska”, mindenki királya.) Sőt, bármilyen kellemetlenül hangzik, az ‘56-os forradalom utáni kádári konszolidáció is azt mutatta, hogy valamilyen - még ha torz és időleges -, kiegyezésre mindenképpen szükség van, máskülönben a “nyugodt” állapotokat fenntartani nem lehet. Így lettünk mi a “legvidámabb barakk”, az “élhető szocializmus” világa.

Ma már túl vagyunk a diktatúra alóli szabadulás örömén, túl a lázadás mámorán, amely “megbuktatta” az első kormányt - de a sötétség és viszály csak még na-gyobb lett. A nemzeti gyűlölködés és a hamis szabadság bűneivel megfertőzött nemzetnek kiengesztelődésre, kiegyezésre van szüksége. Ehhez önvizsgálatra, a bűnök elismerésére és megvallására van szükség,, ezen túl pedig egy új kiegyezésre, új szövetségkötésre! Ki segíthetne ebben, ha nem a krisztusi tanítás alatt álló, “szelíd és alázatos szívű” egyház? (Értjük ennek súlyát és jelentőségét?) Hiszen Isten “nekünk adta a kiengesztelődés szolgálatát”!

A Nagy Jubileum meghirdetése és folytatása

II. János Pál pápa bátran és erőteljesen egy konkrét programot fogalmazott meg - az egész Egyházzal közösségben - prófétikus módon, az Egyház és a nemzetek számára. Ez a Nagy Jubileum, a kiengesztelődés és megújulás programja. Ami rajta állt, lélekben és igazságban elvégezte. Isten igazságainak tudatosítása - a Szentlélek, a Fiú és az Atya felvezető évével - az Egyház küldetésének felmutatása, megjelenítése a különböző programokban, liturgiákban megtörtént. Eddig példátlan módon magához ölelt minden lelkiségi irányzatot, keresztény fekezetet, sőt baráti szóval szólt minden emberhez, különbségtétel nélkül. A Nagy Jubileum azonban nem maradhatott egyszeri esemény. A pápa a világosság rózsafüzérével éppúgy folytatja a küzdelmet, mint politikai vagy hitelvi megnyilatkozásaival.

Nekünk is meg kell hirdetnünk a magyar nemzet megújulását, hivatásának megújításán keresztül. Ehhez persze újra tudatosítanunk kell küldetésünket itt a Kárpát-medencében.

Hitvédő és ökumenikus egyház

II. János Pál pápa egyházfőként eddig 10 enciklikát, számtalan levelet és buzdítást adott közre. Ezekben magyarázza az Írásokat, őrzi a tanítás tisztaságát, harcol a hamis tanítók és hamis hitek, a sátán által inspirált álegyházak ellen. Mindezt úgy, hogy közben a korunkban felmerülő problémákra kínál Jézus által ihletett és az egész Egyház által őrzött megoldásokat. Értelmezi, feleleveníti azokat. Kibújik a hamis dilemmák közül. Nem konzervatív vagy liberális, hanem értékörző és kor-szerű. Egyszerre gyógyítja az egyház és a világ sebeit. Tisztelettel fordul az elszakadt egyházak felé, de hűséges a nekünk adott kegyelmekhez. Megértő mindenkivel, de elutasító a bűnnel, a rombolással szemben.

Ha most megkérdezzük magunktól, hogy mi ezt a munkát mennyire végeztük el hazánkban, ennél szomorúbb képet kapunk. A közbeszédben, a tömegkultúrában nem vagy alig látszanak a krisztusi szempontok, értékek. Valljuk be, az Egyház marginális, gettő életet él jelenleg. Bátorság és erő híján alig képes egyáltalán “átütni” azt a “kommunikációs masszát, falat”, amellyel a világ elzárja őt az emberektől. De szinte maga is megelégszik a misék után a templomokban felolvasott közlemények erejével. Pedig Magyarország igen súlyos morális, anyagi, környezeti problémákkal küzd. Ki tudná fejből idézni, mit mond nekünk ezekről az egyházunk?

Új evangelizáció és misszió

II. János Pál pápa, működésének 25 éve alatt 100-on felüli apostoli utat tett, és tesz ma is. Volt, aki azt kérdezte tőlem, mikor tüntetik el már ezt a beteg, öreg embert a képernyőről? Hát igen. Mennyire szeretnénk minden zavaró körülményt eltüntetni életünkből! Öregeket a nyugdíjas otthonba, betegeket az elfekvőbe, koldusokat el az utcáról, és egyáltalán... Ezzelszemben ez az öreg, beteg ember szembesít minket nem csak testünk, életünk romlandó, véges voltával, hanem azzal is, hogy itt már valami több működik a természetes erőknél. Ezt az öreg, beteg embert még mindig százezrek hallgatják, ha megérkezik valahová. És töretlen kedvvel hirdeti most is az evangéliumot papi szemináriumban éppúgy, mint sportcsarnokban. Fedett és fedetlen helyeken. Húsz vagy húszezer embernek. Mert pontosan tudja: vagy az evangélium élete lesz az új élet, vagy nem lesz élet sem.

És mi vajon szívünkre vettük-e már mindezt? Megnyíltak-e plébániáink, iskoláink, egyházközségeink a missziókra? Szárnyai alá vette-e a magyar egyház azokat, akik Jézus Krisztus örömhírét akarják hirdetni? Vagy csak eltűri - jobb esetben -, s hagyja, hogy megszervezzék saját programjaikat, ott, ahol éppen tudják?

Eljön az az idő - és talán már itt is van -, amikor Isten újra nagy erővel kiárasztja Lelkét az országra. Aki nyitva tartja szíve ajtaját, ahhoz bemegy. De mi lesz azokkal - mi lesz az Egyházzal -, ha még csak akkor kezd el bíbelődni a zárakkal? “Ne gondoljátok, hogy az Isten nem tud akár a kövekből is népet állítani magának”!

Korunk szentjei

II. János Pál nagy bőségben állítja elénk az életszentség példáit. Minden életállapotból és minden élethelyzetből kiválaszt és az “oltárra emel” férfiakat és nőket, példaként. Felhívás ez az életszentségre, felhívás az angyalokkal és a szentekkel való közösségre, meghívás az Élet teljességében való együttlétre. Lelkesítő példa és betöltendő feladat - hogy mi legyünk korunk szentjei.

A prófétai szó betöltése

Hadd mutassak egy példát a prófétai szó betöltődésére. 1963. március 27-én Erzsébet asszony a következőt írta le a Szeretetláng lelkinaplóba: Jézus “közben sokat beszélt nekem a kegyelmi időről és a Szeretet lelkéről. Mely szinte olyan lesz mint az első pünkösd mely elárasztja a Szentlelkével, Szentlelkének erejével a földet, és ez a nagy csoda melyre felfigyel az egész emberíség. Ez mind a Szent Szűzanya kegyelmi hatásának kiáradása. Ebben a munkában a Szentlélek leányainak kell jelentős részt venniők végezniők. (...) Az emberiség lelkében a hitetlenség által elhomályosuló föld nagy megrázkódtatáson megy keresztül. Utána hinni fognak, és ez a megrázkódtatás a hit erejének értelme által új világot teremt. A Szent Szűz szeretetlángja által a hitbe vetett bizalom gyökeret ver a lelkekben és újra megújul a föld szine. Mert ilyen még nem volt mióta az Ige testté lett. A szenvedésekkel elárasztott föld megújhodása a szent Szűzanya közben járó hatalmának ereje által történik.”

Amire most szeretném felhívni a figyelmet. A beírás után harminc évre megjelenik Törökbálinton - Erzsébet néni halála helyén - Regina Collins nővér, aki itt karizmatikus jellegű életközösségének lelkigyakorlatos házat alapít. És Collins nővér a Szentlélek leányai szerzetesrend tagja, szerzetesként alapította, püspöki és rendi jóváhagyással az első házat, még Angliában!

Íme, beteljesedésbe ment egy prófécia, a Szentlélek leányai szerzetesrend tagjai itt Magyarországon valóban részt vesznek a megújító munkában! És ha ez így van, akkor az üzenet többi része is beteljesedőben van: “Az emberiség lelkében a hitetlenség által elhomályosuló föld nagy megrázkódtatáson megy keresztül. Utána hinni fognak, és ez a megrázkódtatás a hit erejének értelme által új világot teremt. A Szent Szűz Szeretetlángja által a hitbe vetett bizalom gyökeret ver a lelkekben és újra megújul a föld színe.”

Milyen csodálatos időket élünk! Sőt, ha elvállaljuk, hogy beteljesítjük Isten akaratát itt, akkor elmondhatjuk: csodákkal teli időket élünk! “Azok pedig elmentek és hirdették az igét mindenütt. Az Úr velük együtt munkálkodott, s a tanítást az azt kísérő csodajelekkel megerősítette.” (Márk 16. 20)

(Részlet Sípos (S) Gyula: A Szeretet titkai című könyvéből. Megrendelhető honlapunkon a Könyveink menüponton keresztül: http://www.szeretetfoldje.hu/index.php/egyeb-kiadvanyok/252-a-szeretet-titkai-2005, vagy az Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát. levélcímen. A könyv januárban akciós áron kapható!)