Ferenc pápa kötetlen beszélgetése az olasz jezsuita iskolák diákjaival és tanáraival
Ferenc pápa az előre megírt ötoldalas beszédét lerövidítette, mert azt „túl hosszúnak és unalmasnak talált a diákok számára”, ezért csak összefoglalta. A rövidített beszéd végén P. Carlo Casalone olasz jezsuita tartományfőnök arra emlékeztette a pápát, hogy az elemi iskolás gyerekek és a gimnáziumi diákok – minthogy nem volt tervbe véve – nem készültek külön leírt kérdésekkel. Jól lesz így is? – kérdezte. A pápa mosolyogva és örömmel hagyta jóvá az új fordulatot és kezdődött a kérdés-felelet.
Kérdés: „Szentatya! Francesco Bassani vagyok a XIII. Leó Intézetből. Írtam neked egy levelet, hogy keresem a hitet, igen, hinni akarok, mert nehézségeim vannak. Néha kételyeim támadnak, de ez szerintem normális az én koromban. Minthogy te pápa vagy, akit a szívemben foglak hordani az életemben, hiszen most kamasz-koromban, felserdülésem idején találkozunk, nos, néhány szót szeretnék hallani arról, ami megtart engem ebben a növekedésemben és arra kérlek, néhány szóval adj nekem némi útbaigazítást, ami megtart engem és a többi gyereket is!”
Válasz: „Az úton-járás - a hitben is - egyfajta művészet. Ha mindig sietve haladunk, elfáradunk és nem érünk a célba. De ha megállunk és nem megyünk tovább, akkor sem jutunk a célig. Az úton-járás művészete azt jelenti, hogy a horizontra, a látóhatárra tekintünk, és arra gondolunk, hová is akarunk eljutni, vállalva az út összes fáradtságát. Az út pedig oly sokszor nehéz, nem könnyű. Én azonban hűséges akarok maradni ehhez az úthoz, ami nem könnyű, érted? Mert van sötétség, jönnek sötét napok, az eltévelyedés napjai, sőt az elesések napjai! Elesik valaki, elesik…. De gondoljatok csak mindig erre: Ne féljetek az eleséstől! (Taps) Az úton-járás művészetében nem az a fontos, hogy nem esünk el, hanem hogy nem maradunk a földön. Kelj fel azonnal, és menj tovább! (Taps). És ez szép, ez egy mindennapi munka, az utat járni emberien, emberséggel. Másfelől egyedül járni, az egy ronda dolog, ronda és unalmas! Ellenben közösségben, barátokkal, akik szeretik és segítik egymást, segítik egymást abban, hogy tényleg célba érkezzenek oda, ahová el akartak jutni, az más! Nem tudom, válaszoltam a kérdésedre? Rendben? Ne félj menni! Köszönöm.
Kérdés: Sofia Grattarola vagyok a Massimiliano Massimo Intézetből. Arra vagyok kíváncsi, hogy Ön, miként a többi gyerek, amikor iskolás volt, voltak ugye barátai? Most, hogy Ön a pápa, látja ezeket a barátokat?
Válasz: Nézd csak, én két és fél hónapja vagyok pápa, a barátaim pedig 14 óra repülőútra vannak ide, elég messze, nem? De mondok neked valamit! Hárman közülük mégis eljöttek hozzám, hogy köszöntsenek. Sokan írnak nekem közülük és én nagyon szeretem őket. Nem lehet barátok nélkül élni! (taps) Ez nagyon-nagyon fontos!
Kérdés: (Teresa éppen csak elsős kislány) Akartál pápa lenni, Francesco? Tényleg akartál pápa lenni?
Válasz: „Tudod te, mit jelent, ha valaki nem szereti magát? Ha valaki azt akarja, hogy pápa legyen, akkor nem akar jót magának, ugye? Isten nem áldja meg őt, érted? Nem, én nem akartam pápa lenni! Na, rendben van így? Gyere, gyere csak! (megölelte és megpuszilta)
Kérdés: Szentatya, Monica és Antonella, a torinói Társadalmi Intézet „Az Ég növendékei” kórusának tagjai vagyunk. Mi, akik jezsuita iskolában nevelődtünk és gyakran elmélkedtünk a szentignáci lelkiségről, arra vagyunk kíváncsiak, hogy amikor ön a szerzetességet választotta, mi indította arra, hogy éppen jezsuita legyen, és nem pedig egyházmegyés pap, vagy más szerzetes?
Válasz: Először is, sokszor megszálltam nálatok Torinóban az Intézetetekben. Jól ismerem. Ami nekem nagyon tetszett a Társaságban, az a missziós jellege, én pedig misszionárius szerettem volna lenni. Amikor filozófiát…, nem, amikor teológiát tanultam, levelet írtam Arrupe általános rendfőnökünknek, hogy küldjön engem misszióba, Japánba, vagy máshová. De ő helyesen gondolta és akkora szeretettel írta: „Önnek tüdőbetegsége volt és ez nem éppen jó a nehéz munka számára…, így maradtam Buenos Airesben. Nagyon jó volt hozzám Arrupe atya, hiszen nem azt mondta „Ön nem szent annyira, hogy misszionárius legyen!”. Jó volt, nemde szeretettel tette? Ami nekem aztán nagy erőt adott, hogy jezsuita legyek, a rendnek a missziós jellege. Elmenni messzire, kifelé, a missziókba menni, hogy ott hirdessem Jézus Krisztust, nemde? Hiszem, hogy ez a mi spiritualitásunk, kimenni, kívülre, kimenni, hogy hirdessük Jézus Krisztust és ne maradjunk bezárva a struktúráinkba, a sokszor esendő struktúrákba. Ez az, ami megérintett engem, köszönöm.
Kérdés: Caterina de Marchis vagyok a XIII. Leó Intézetből és a kérdésem. Ön, vagyis Te, miért mondtál le a pápai gazdagságáról, a luxus lakosztályról, hatalmas autókról és miért mentél inkább egy közeli kicsi lakásba..., vagy miért utazol együtt buszon a többi püspökkel? Hogyhogy lemondtál a gazdagságról?
Válasz: Hiszem, hogy mindez nemcsak a gazdagság kérdése! A személyemhez kapcsolódik, nekem szükségem van, hogy emberek között éljek. Egyedül élni, egy kicsit talán elszigetelve, nekem ez nem tenne jót. Ezt a kérdést egy professzor is feltette nekem: De ön miért nem költözik oda? Azt válaszoltam: „Hallja csak, professzor úr! Hát pszichiátriai okok miatt!”Mert nekem ilyen a személyiségem! És a lakásom, az igazán nem annyira fényűző, mégis nyugodt. Érted, én nem tudok egyedül élni! (taps) Igen, hiszem, hogy így! Napjainkban oly sokat beszélnek a szegénységről a világban és ez nem botrány. A világ szegénysége mégis egy olyan világban, ahol oly nagy a gazdagság és ahol hatalmas tartalékok vannak, hogy mindenkinek adjanak enni, nos tehát egyszerűen érthetetlen, hogy mégis sok gyermek éhezik, hogy vannak iskolázatlan gyerekek és olyan nagy a szegénység! A szegénység ma egy kiáltás! Nekünk mindnyájunknak gondolni kell arra, hogy egy kicsit szegényebbek legyünk! Ezt közülünk mindenkinek csinálnia kellene, nemde? De hogyan is tudok szegényebbé lenni egy kicsit, hogy jobban hasonlítsak Jézushoz, aki egy szegény tanító volt, nemde? Ám ez nem az én személyes erényem kérdése ez, csak éppen én nem tudok egyedül élni. Aztán ott van a kocsi kérdése…, amit te említettél! Ne legyen annyi mindenünk, ellenben legyünk egy kicsit szegényebbek!
Kérdés: Eugenio Sefarino vagyok a CEI, az Ignáci Nevelő Központból. Egy rövid kérdést szeretnék feltenni: Hogyan csinálta, amikor úgy döntött, hogy nem lesz pápa, sem plébános, ellenben jezsuita lett? Hogyan csinálta? Nem volt nehéz Önnek elhagyni, elengedni a családot, a barátokat…, nem volt ez nehéz?
Válasz: Nézd csak, mindig nehéz, mindig. Nekem nehéz volt. Nem könnyű. De vannak szép pillanatok és Jézus segít neked, és egy kis örömet is ad hozzá. Vannak persze nehéz pillanatok, amikor egyedül érzed magad, amikor kiszáradsz, benső öröm nélkül maradsz… Vannak sötét pillanatok, benső sötétség. Vannak nehézségek. De annyira szép Jézust követni, Jézus útján járni, amikor mérleget vonsz és tovább mész, nemde? Aztán jönnek szép pillanatok. De senki ne gondolja, hogy az életben nem lesznek nehézségei. Én is szeretnék egy kérdést felvetni, most! Hogyan gondoljátok, hogyan továbbmenni a nehézségek közepette? Ugye, nem könnyű. De előre kell menni, erővel és az Úrba vetett bizalommal, mert az Úrral…, mindent lehet!
Kérdés: Federica Iaccarino vagyok a nápolyi Pontano Intézetből. Egy szót kérek a mai fiatalok számára, a jövőjükről, ugyanis Olaszország most nagy nehézségben, válságban van. Segítséget szeretnék kérni, hogy javíthassunk ezen a helyzeten, segítséget, hogy előrevihessük ezeket a fiatalokat, bennünket, fiatalokat…
Válasz: Azt mondod, hogy Itália nehéz helyzetben van, igen! Válság van. De én mondom neked, nemcsak Olaszországban! Az egész világ, pillanatnyilag válságban van. És ez a krízis, a válság nem egy rossz dolog. Igaz, a válság szenvedéssel jár együtt, de főként nektek fiataloknak tudni kell a válságot olvasni, értelmezni. Mit is jelent ez a mostani krízis? Mit kell tennem ahhoz, hogy segítsek kijutni a válságból? A válság, amit most mi megélünk ebben a pillanatban, ez egy emberi válság. Mondják, hogy igen, de ez gazdasági válság is, a munka válsága is! Igen, valóban! De miért? Azért, mert a munka problémája, aztán a gazdasági válság mind a nagy emberi válság következménye. Ami ma válságban van, az az emberi személy értéke, és… ugyan elmondtam már háromszor, de most elmondom negyedszer is egy középkori rabbi történetét, körülbelül 1200-ból. Ez a rabbi akkor elmagyarázta a zsidó honfitársainak Bábel tornya történetét. Nem volt olyan könnyű megépíteni Bábel tornyát! Először téglákat kellett készíteni, nemde? Ehhez agyagot kellett keresni, aztán szalmát, a kettőt össze kellett keverni, a kemencébe hordani… , mindez nagy munka volt. És e komoly munka után egyetlen tégla is nagy értéket jelentett. Hordták is fel a magasba Bábel tornyának építéséhez. Ha egy tégla leesett, az egy tragédia volt, meg is büntették érte azt a munkást, aki elkövette az. Egy tragédia volt! De halld csak, ha egy ember leesett, nem történt semmi, ez nem jelentett semmit! Ez az a krízis, amit ma élünk, igen ez! Az emberi személy krízise, amikor csak a pénz számít, csak a pénz! És Jézus, maga az Isten a világot, az egész teremtést az Embernek adta, a férfinak és a nőnek adta, hogy előrébb mozdítsa. Nem a pénz a fontos. Ez a krízis. Az ember van válságban, mert az ember ma…, halljátok csak, mondom mert igaz, az ember ma rabszolga! És nekünk meg kell szabadítanunk magunkat ezektől a gazdasági és társadalmi struktúráktól, melyek rabszolgákká tesznek bennünket. Ez a mi feladatunk!
Kérdés: Ciaó, Francesca Vin vagyok a messinai Szent Ignác Kollégiumból. Azt akartam kérdezni, hogy vajon voltál-e már Szicíliában?
Válasz: Nem. Két dolgot mondhatok. Nem, és … még nem.
Kérdés: Ha jössz, várunk téged!
Válasz: Mondok neked valamit. Ismerek egy nagyon szép filmet Szicíliáról, Káosz a címe, így „kával”: Káosz. Pirandello négy elbeszéléséből készült a film és nagyon szép. Nos, ebben megláthattam Szicília minden szépségét. Ez az egyetlen, amit Szicíliából ismerek. De szép, nem?
Kérdés: Szentatya, Jesus Maria Martinez tanár vagyok… (taps)
Válasz: De vannak szurkolóid, nemde?
Kérdés: Spanyol nyelvet tanítok, mert spanyol vagyok, San Sebastian-ból. De tanítok hittant is, és mondhatom, hogy a tanárok nagyon szeretik önt, ez biztos. Nem beszélek senki nevében, de látván itt sok öregdiákot, sok személyiséget és magunkat, felnőtteket, tanárokat, akiket jezsuita atyák neveltek, kíváncsi vagyok a mi politikai, társadalmi megegyezésünkre, mint a jezsuita iskoláik egykori növendékei. Válaszoljon nekünk néhány szóval, mi a munkánk itt ma, Olaszországban, a világban? Hogy lehetünk jezsuita-szerűek, hogyan lehetünk evangélium-szerűek…!
Válasz: Nagyon jó! Részt venni a politikában, a keresztény ember számára ez kötelesség. Mi keresztények nem játszhatjuk Pilátus szerepét, a kézmosást, ezt nem szabad! Bele kell illeszkednünk a politikába, mert a politika a szeretet egyik legmagasabb formája, hiszen a közjót keresi. A világi keresztényeknek kötelessége a politikában dolgozni. Erre mondhatja nekem: „Igen, de nem könnyű!”. De papnak lenni sem könnyű! A politika túlságosan bepiszkolódott, és kíváncsi vagyok, miért piszkolódott be? Mert a keresztények nem illeszkedtek a politika világába az evangélium szellemével. És én, nekem mit kell tennem? Könnyű azt mondani, hogy „ez annak a vétke!” Egy kérdést teszek fel neked: De én, énnekem mit kell tennem? Mi az én kötelességem? Dolgozni a közös jóért, ez keresztény kötelesség! És nagyon sokszor a munka számára a járható út a politika. Vannak más utak, a tanárság például, ez egy másik út. De a politikai tevékenység a közjóért, ez egyike az utaknak. Világos, nemde?
Kérdés: Atyám, Giacomo vagyok. Valójában nem vagyok egyedül, hanem a diák misszionárius liga nagyszámú fiataljával. Ez egy kicsit átlós jellegű mozgalom, tehát minden kollégiumból vagyunk néhányan. Mindenekelőtt a fiúk nevében is nagyon hálás vagyok a remény üzenetéért, amit Önben megtaláltunk. Most a magunkénak érezzük azt, és ez hatalmas dolog számunkra. Szentatya, engedje meg elmondani nekem, itt ezen a helyen, hogy a reménységnek ez a fénye akkor lobbant fel számunkra, amikor mi fiatalok már éppen kezdtük ténylegesen elveszíteni a reményt. Tehát köszönöm, mert valóban megérkezett. A kérdésem pedig ez: Ön jól tudja a saját tapasztalatából, hogy mi megtanultunk együtt élni a szegénység sokféle tipológiájával, mint amilyen az anyagi szegénység. Gondolok itt a mi testvérkapcsolatunkra Kenyában. Aztán van spirituális szegénység, gondolok Romániára, és gondolok a politikai viszályok sebeire, gondolok az alkoholizmusra… Tehát, Atyám, azt kérdezem, mi fiatalok hogyan tudunk együtt élni ezzel a szegénységgel? Hogyan kell viselkednünk?
Válasz: Mindenekelőtt egy dolgot mondanék: ne engedjétek, hogy ellopják tőletek a reménységet. Kérem, ne engedjétek! Ki rabolja el a reménységet? A világ szelleme, a gazdagság, az üres-lelkűség, a gőg, a büszkeség, a dölyfösség… Ezek a dolgok rabolják el a reményt. Hol is találom azt? A szegény Jézusban. Jézusban, aki emberré lett értünk. Szegénységről kérdeztél. A szegénység arra hív bennünket, hogy reménységet vessünk, azért, hogy több reményünk legyen. Úgy érzem, ezt nehéz megérteni, de emlékszem Arrupe atyára (a hetvenes évek jezsuita generálisa volt), aki egyszer egy levelet írt a jezsuita társadalomkutató központoknak, a Társaság szociális központjainak. Ebben ő azt taglalta, hogyan kell a társadalmi problémát tanulmányozni. A végén azt mondta nekünk: „Nézzétek, nem lehet a szegénységről beszélni a szegényekkel való konkrét tapasztalat nélkül. Te beszéltél a kenyai testvérkapcsolatról: ez a szegényekkel való kapcsolat. Nem lehet beszélni szegénységről, elvont szegénységről. Ilyen nincs! A szegénység a szegény Jézus teste, éppen abban a gyermekben, aki éhes, aki beteg, azokban a társadalmi struktúrákban, melyek igazságtalanok… Menjetek, nézzétek meg Jézus testét. De ne hagyjátok, hogy a jólét és annak szelleme ellopja a reménységeteket, ami végül oda visz téged, hogy semmi sem leszel az életben… A fiataloknak magas eszményekre kell feltekinteni! Ez egy tanács. De a remény, hol találod? A szenvedő Jézus testében és az igazi szegénységben. A kettő összekapcsolódik. Köszönöm.
A beszélgetés időpontja és helyszíne: Róma, 2013. június 7. péntek délben – VI. Pál terem, Vatikán, Jézus Szentséges Szívének ünnepén.
Résztvevők: 8000 diák, tanárok, öregdiákok, köztük jeles személyiségek...
(jezsuita.hu)
