„Pio atya a barátom volt” – egy idős ferences emlékei
Guglielmo Lauriola, a San Franciscó-i Szeplőtelen Fogantatás-templom nyugalmazott plébánosa gyerekkorától rendszeresen látogatta Pio atyát a dél-olaszországi San Giovanni Rotondóban. A 86 éves ferences a Catholic San Francisco című lapnak beszélt emlékeiről.
Guglielmo Lauriola a San Giovanni Rotondótól 25 km-re fekvő Monte Sant’Angelóban nőtt fel. A San Giovanni Rotondó-i kolostorból egy testvér járt apja üzletébe, hogy adományt gyűjtsön a közösségnek. A család az 1930-as évektől rendszeresen látogatta a szerzeteseket. Guglielmo maga is ferences lett, és 1968-ig, haláláig járt Pio atyához.
Melyek a legkorábbi emlékei Pio atyáról?
1932-től jártunk San Giovanni Rotondóba. Mindig nagyon örültünk, amikor elmentünk hozzá. Öt-hatéves lehettem; besurrantam a sekrestyébe, ahol gyóntatott, és meghúztam a derekán a fehér kötélövet, hogy jelezzem: megérkeztünk. Megsimogatta a fejemet. Nagyon elfoglalt volt, de mindig szakított ránk időt. Ilyeneket kérdezett: „Guglielmo, szereted a Szűzanyát?”.
Gyerekkoromban kicsit ijesztőnek találtam a stigmáit. Azt mondta, ne nézzek oda. Aggódtam, hogy nagyon fájhat neki; az arcán is látszott a fájdalom. Úgy tűnt, pénteken különösen sokat szenved. Kérdeztem, miért kell ennyit szenvednie. Azt felelte: „Ezek a sebek vezeklésül vannak a bűneimért és mások bűneiért.” Mondtam, hogy a nagybátyám orvos, és majd szerzek tőle valami gyógyszert, hátha segít. Pio atya azt mondta: „Nem, a gyógyszer nem segít.”
Emlékszem Pio atya temetésére is 1968-ban. A holtteste mellett térdeltem és imádkoztam. Láttam a kezeit és a lábait: sértetlenek voltak, mintha soha nem is lettek volna a stigmák.
Milyen emlékei vannak a miséiről?
Mély áhítat volt, főleg átváltoztatáskor. Nagyon lassan mondta ki az átváltoztatás szavait: „Hoc … est … enim … corpus … meum.” Amikor felemelte a Szentostyát, kissé reszketett a keze. Igaz, nem sokáig néztem fel. A csengetéskor lehajtottuk a fejünket.
Mit szólt Pio atya, amikor megtudta, hogy ferences akar lenni?
Nem szóltam neki rögtön, mert nem voltam biztos benne, hogy ki fogok tartani. Csak akkor mondtam meg, amikor indultam a szemináriumba. Azt mondta: „Ó nagyszerű! Imádkozni fogok érted.”
1953-ban szenteltek pappá. Amikor csak tudtam, meglátogattam, és megkérdeztem a szolgálatommal kapcsolatos dolgokról. Mikor elárultam neki, hogy misszionárius leszek Koreában – 1957-től 1964-ig voltam ott –, azt mondta: „Ne feledd: csak egy Isten van.” Akkor nem értettem, mire gondol, de később megértettem. Ha az ember misszionáriusként elmegy külföldre, ahol sok jót tesz, segít az embereken, megkísértheti a gőg, hogy ő már szent. Pio atya mindig eszembe juttatta, hogy Istennek tulajdonítsam a dicsőséget.
Többször kértem Pio atya segítségét, még életében is, és hiszem, hogy meghallotta. Egyszer kis hajón utaztam a koreai partoknál egy szigetre. Hatalmas vihar tört ki, kétséges volt, hogy túléljük-e. Pio atyát kezdtem kérlelni, hogy segítsen, és megmenekültünk. Hiszem: tudta, hogy bajban vagyok és szükségem van rá.
Ma is a tisztelőjének vallja magát?
Ó, igen. 1970 óta végzek exorcizmust a főegyházmegyében. Gyakran fohászkodom hozzá: „Pio atya, segíts, hogy erős legyen a hitem Jézusban, és segítsd ezeket az embereket, akik hozzám jönnek!” Szokott segíteni. Nagyon szeretem őt. Hálás vagyok mindazért, amit értem tett. Mindenkinek azt mondom: ha szüksége van valamire, kérje Pio atyát. Segíteni fog.
Magyar Kurír (mk
