Hitler, a filozófus
Hitler azt akarta, hogy a nagy német filozófusokkal egyenrangú intellektusnak tartsák. E nevetséges igény azonban nem jelenti azt, hogy irracionálisan gondolkodott volna. Annyi azért biztos, hogy elképzeléseihez hajlamos volt makacsul és erőszakosan ragaszkodni.
„Hitler nem a levegőből vette”, mármint a nagy német filozófusokra való hivatkozásait − olvassuk a Chronicle of Higher Educationben Carlin Romano kritikus és filozófiatanár két tanulmánykötetet ismertető írásában.
Romano részletesen is kifejti, hogy az angolszász egyetemek filozófia tanszékein „túlfertőtlenített” képet festenek a nagy német filozófusokról. Ezzel száll szembe Hitler filozófusai című, most megjelent könyvében Yvonne Sherratt, az oxfordi New College oktatója. Romano erős túlzásnak tartja, hogy Sherratt úgy tesz, mintha valami nagy titokról rántaná le a leplet, hiszen évtizedek óta jelennek meg művek arról, hogy Martin Heidegger és más nagy és kevésbé nagy formátumú gondolkodók a nácik lelkes híveiül szegődtek. Az is köztudomású, hogy a háború után némely jeles értelmiségiek úgy hajtották végre a kötelező nácitlanítást, hogy a háború előtti műveikből utólag törölték a nácibarát részeket. Emiatt Romano inkább kezdőknek ajánlaná a könyvet, habár hasznosnak tartja. Legértékesebb részének azt tekinti, amelyben Sherratt azt mutatja be, hogy Hitler „filozófus-vezérnek” tekintette magát, és hogy milyen „megdöbbentő módon azonosult” a nagy filozófusokkal. Olvasta, vagy legalábbis átlapozta Kant, Hegel, Fichte, Nietzsche, Schopenhauer műveit, és azt képzelte, hogy Mein Kampfjával velük kerül egy sorba. Mint köztudomású, Hitler igen vulgárisan értelmezte a nagyok gondolatait, és a Mein Kampfot ma kevesen mernék filozófiai műnek nevezni, de Sherrat akkurátusan felvonultatja a nagy német szerzők antiszemita megjegyzéseit, Nietzsche esetében pedig az erős, érzelemmentes Übermensch fogalmát, amelyekből Hitler csakugyan meríthetett némi intellektuális bátorítást a maga szörnyű gondolataihoz. A német filozófiai hagyományból le lehetett szűrni olyasmit, hogy az állam fontosabb az egyénnél, és hogy az idegen elemek zavaró tényezők benne. Hitler ezen az alapon hitte, hogy a nagy filozófusok művének folytatója: „Hogy egy filozófiát győzelemre vigyünk, harci mozgalommá kell változtatnunk.” Erről az ambícióról sokan gondolják, hogy az őrültséggel határos, de Sherratt szerint Hitler racionálisan gondolkodott. Csak épp az akaratot (a szokásos leegyszerűsítéssel Schopenhauerre hivatkozva) előbbre valónak tartotta a rációnál. Ennek feleltek meg közismert irracionális kirohanásai és döntései a háború utolsó szakaszában. Amikor szakértőinek ellenkezésével dacolva szemlátomást értelmetlenül ragaszkodott abszurd elhatározásaihoz, lehet, hogy azt gondolta, filozófus módjára jár el? − kérdezi Romano.
Laurence Rees, aki hosszú éveken át a BBC történelem-sorozatának igazgatója volt, úgy látja, hogy Hitler makacssága és kirohanásai annak az eszköztárnak voltak részei, amellyel hatása alá kerítette az embereket. Hitler karizmája című könyvében azt írja, hogy Hitler, jóllehet saját elmondása szerint egész életét mások meggyőzésével töltötte, valójában képtelen volt valódi vitára. Romano megjegyzi, hogy ezek szerint meggyőzésen nem is észérveket, hanem akaratérvényesítést kell érteni Hitler esetében. Rees szerint mindenesetre a tekintélyelvű karizmatikus vezető alakjának lényegéhez tartozik, hogy tévedhetetlennek lássák. Ebbe nem illeszthető bele a gyakori önbírálat vagy meghátrálás. A dühkitörés gyakran a tehetetlenség jele, de Hitler dühkitöréseit környezete a zsenialitás megnyilvánulásaként értelmezte. Így alakulhatott benne ki, hogy konfliktushelyzetekből hisztérikusnak látszó rohamokkal vágja ki magát. Rees nyomán Romano megállapítja ugyanakkor, hogy ha kellett, Hitler nagyon is féken tudta tartani magát...
(Metazin)
