Ferenc pápa papi hitvallása
Szentatya pápasága els? nagycsütörtökén két szentmisét mutatott be. Délel?tt a Szent Péter-bazilikában a krizmaszentelési misét itt szentbeszédét a pápa teljes egészében a papi szolgálatnak szentelte, különös tekintettel a papnak a néppel és Istennel való kapcsolatára, továbbá kitért a papi identitástudat válságára is. Délután pedig a hagyománytól eltér?en egy római börtönben mondott misét, ahol kiskorú b?nöz?ket tartanak fogva. Itt végezte el a szolgáló szeretet gesztusát, a lábmosás szertartását is Jézus példája nyomán. (Az írás végén pedig a pápa bíboros korában tett vallomása az Egyházról.)
A Szent Péter-bazilikában fél tízkor kezdődött a krizmaszentelési szentmise, az olajok és a krizma megáldásának szertartásával, amelyeket az egyházi év során a szentségek kiszolgáltatásához használnak. A szentmise másik ünnepi mozzanata a papi ígéretek megújítása volt. Ferenc pápa ezt a szentmisét latinul, összesen mintegy 1600 pappal együtt celebrálta, számos bíboros és püspök is együtt misézett vele. A katolikus világ minden részén a püspökök ezen a délelőttön maguk köré gyűjtik papjaikat és együtt adnak hálát Istennek hivatásuk kegyelméért. Ezt tette Ferenc pápa, Róma püspöke is, az egyházmegye papjaival és az örök városban élő, tanuló papokkal, egyházmegyés és szerzetespapokkal.
„Örömmel ünneplem első krizmaszentelési szentmisémet Róma püspökeként. Szeretettel köszöntök mindenkit és főként titeket kedves papok, akik ma, úgy mint én is, szentelésetek napjára emlékeztek.” Ezekkel a szavakkal vezette be szentbeszédét Ferenc pápa, aki 44 éve szolgálja az egyházat papként, 1969-ben szentelték pappá.
Az elhangzott olvasmányok a fölkentekről szólnak. Izajás próféta, Dávid király és Urunk Jézus Krisztus, tehát mind a hárman azzal a közös jellel rendelkeznek, hogy felkenték őket, hogy ők maguk is felkenjék Isten hűséges népét. Felkenésük a szegényeknek, a börtönlakóknak, a kitaszítottaknak szól. Milyen szépen fejezi ki a 133. zsoltár, hogy mire szolgál a szent krizma: „Olyan az, mint a drága olaj a fejen, amely lecsordul a szakállra, lecsordul Áron szakállára, palástja szegélyére.” Ez a lecsorduló olaj a papi felkenés képe, amely a felkent Krisztuson keresztül eljut a föld végső határáig.
A főpap szent ruhája rendkívül gazdag jelképekben. Izrael fiainak nevét onix kőbe vésték és ezzel díszítették az efodnak nevezett vállfedőt, a mai kazula elődjét. A melléremre is felvésték Izrael 12 törzsének a nevét. Ennek az a jelentése, hogy a szolgálatát végző pap vállára emeli a gondjaira bízott népet, a neveket pedig a szívébe vési. „Amikor magunkra öltjük tehát szerény miseruhánkat jó dolog, ha azt érezzük, hogy vállunkon és szívünkben hordozzuk hűséges népünk, szentjeink és vértanúink terhét és arcát, akik ebben a mai világban is oly sokan vannak.”
Ferenc pápa figyelme ezután a konkrét tettek felé irányult. Az Áron fejét illatosító olaj szétárad a perifériára is. Az Úr Jézus világosan kimondta, hogy felkentsége a szegényeknek, a betegeknek, a szomorúaknak és a magányosoknak szól. Nem azért van az olaj, hogy minket tegyen illatossá és főként nem azért, hogy egy ampullában őrizzük, az olaj úgyis elromlana, a szívünk pedig keserűvé válna.
A jó papot onnan ismerjük meg, hogy miként keni fel népét. Ha a népet az öröm olajával keni fel, az mindjárt jól felismerhető. A templomból kilépő emberi arcokon meglátszik, ha örömhírt kaptak. Az emberek annak örülnek, ha úgy prédikáljuk az evangéliumot, hogy eljusson a hétköznapok életébe. Az emberek megköszönik, ha imádságunk érinti mindennapi életük valóságát, a bánatot és az örömet, az aggodalmat és a reményt. Amikor valaki ráérez személyünkön keresztül a felkent Krisztus illatára, akkor azt kéri tőlünk: „Atya, imádkozzon értem, mert bajban vagyok.” Akkor vagyunk igazán papok, ha kegyelmet közvetítüni Isten és az emberek között. „Ezzel azt szeretném hangsúlyozni, hogy minden kérésben, még a látszólag alkalmatlan, esetleg pusztán anyagi természetű, vagy banális kérésben is ismerjük fel a kegyelmet, a népnek azt a kívánságát, hogy kenjük fel illatos olajjal, mert tudja, hogy mi rendelkezünk azzal” – mondta Ferenc pápa a krizmaszentelési misén a Szent Péter-bazilikában.
Felismerni és érezni, amint az Úr Jézus felismerte a vérfolyásos asszony reménnyel teli szorongását, amikor az megérintette köpenye szegélyét. Az őt körülvevő emberek szorításában Jézusban testet öltött a papi ruhát viselő Áron teljes szépsége és a palástja szegélyére csorduló olaj. Ezt a rejtett szépséget csak a vérfolyásban szenvedő asszony hittel teli szeme tükrözte vissza. Még a tanítványok – a leendő papok – sem látták és értették meg azt, ami történt: „az egzisztenciális perifériában” csak a tömeg felszínességét látják, amely szinte agyonnyomta Jézust (vö Lk 8,42). Ezzel szemben az Úr érzi isteni fölkentsége erejét.
A Szentatya ezzel a buzdítással fordult a római egyházmegye papjaihoz: „Lépjünk ki tehát önmagunkból és tapasztaljuk meg fölkentségünk hatalmát és megváltó hatékonyságát. Menjünk ki a külterületekre, ahol annyi a szenvedés, a kiontott vér, a vakság, amely látni akar, ahol a rossz gazdák annyi embert fogva tartanak. Az Úr Jézussal nem úgy találkozunk, hogy önmagunkat keressük, hogy állandóan befelé nézünk. Az önsegítő kurzusok olykor hasznosak lehetnek. Ám, ha egyik kurzustól a másikig, egyik módszertől a másikig lépkedünk papi életünk során, akkor a kiválasztottság pelágiánus tanait követjük, amely kisebbíti a kegyelem hatalmát. A kegyelem olyan mértékben növekszik bennünk, amilyen mértékben hittel odaadjuk önmagunkat és az evangéliumot másoknak és adunk felkentségünkből azoknak, akiknek semmijük nincs. Az olyan pap, akik nem képes eléggé kilépni önmagából, nem ismeri fel népe legjobb tulajdonságát, azt, hogy indítást ad papi szíve legnemesebb részének. Az a pap, aki nem tud kilépni önmagából nem válik közvetítővé, hanem legfeljebb kezelővé.
Az ilyen nem közvetítő, hanem kezelő papok, tehát, akik nem tesznek kockára semmit, nem kapnak szívből eredő szerető köszönetet. Ebből fakad sokak elégedetlensége, és az, hogy végül szomorú papokká válnak. Egyszerűen csak régi vagy akár új dolgok gyűjtögetői, ahelyett, hogy a nyáj illatát hordoznák. „Azt kérem tőletek - mondta Ferenc pápa –, legyetek a juhok illatát hordozó lelkipásztorok. Igaz, hogy az úgynevezett papi identitástudat válság mindenkit fenyeget és hozzáadódik a civilizáció válságához, ám ha meg tudjuk törni a hullámokat, akkor az Úr nevében mi is a mélyre evezhetünk és kivethetjük a hálót. Csak az a háló tud halat fogni, amelyet annak nevében vetünk ki, akire rábíztuk magunkat, aki nem más, mint Jézus.
A krizmaszentelési szentmisén mondott homíliájában Ferenc pápa végül azt kérte a hívektől, hogy álljanak szeretettel papjaik mellé és imádkozzanak értük, hogy Isten szíve szerinti pásztorok legyenek.
A papokat pedig így buzdította: „Kedves papok, a Mennyei Atya újítsa meg bennünk a szentség lelkületét, amellyel felkentek bennünket, újítsa meg szívünkben úgy, hogy ez a felkenés eljusson mindenkihez, a peremre is, oda ahol a hűséges nép a leginkább várja és értékeli. A nép ismerje fel bennünk, hogy az Úr tanítványai vagyunk, hogy szívünkben hordozzuk nevüket és nem keresünk semmi más identitást. Szavainkon és cselekedeteinken keresztül jusson el hozzájuk az öröm olaja, amelyet a felkent Jézus hozott el nekünk. (Vatikáni Rádió/Magyar Kurír)
*
A konklávét megelőző bíborosi tanácskozáson Buenos Aires érseke elmondta, milyen Egyházra van szüksége ma a világnak.
„A következő pápára úgy gondolok, mint olyan emberre, aki Jézus Krisztust szemlélve, Jézus Krisztust imádva, segít az Egyháznak, hogy kilépjen önmagából a létezés peremvidékei felé, segíti az Egyházat abban, hogy termékeny édesanya legyen, aki 'az evangélium továbbadásának édes, lelkesítő örömében' él.”
A konklávét megelőző bíborosi ülés során Bergoglio bíborosnak ezek a szavai állítólag különösen nagy hatással voltak hallgatóságára. Jaime Lucas Ortega y Alamino havannai bíborosnak köszönhetően nyilvánosságra kerülhet a beszéde.
Ortega bíboros március 23-án, szombaton a Havannában celebrált szentmisén mondta el először a történetet a pápai nuncius és a papi fogadalmát megújító havannai papság jelenlétében. Az ülésen, a beszéd elhangzása után megkérdezte Bergoglio bíborostól, megvan-e írásban, amit mondott. Nem volt. Másnapra azonban leírta neki. Engedélyt kért tőle a szöveg szétosztására, és meg is kapta. Ferenc pápa megválasztása után megerősítette, hogy közzéteheti hozzászólását. Ezt követően a Palabra Nueva internetes folyóiratban közzétette a beszédet és a havannai szentmise homíliáját.
Bergoglio bíboros azzal kezdte hozzászólását, hogy megállapította: az evangelizálás adja meg az Egyház létezésének okát, értelmét. VI. Pál 1975-ben kiadott Evangelii Nuntiandi kezdetű apostoli buzdítását idézte: „Őrizzük meg azt az édes örömöt, hogy továbbadhatjuk az evangéliumot.” Beszéde négy részre tagolódott. Elsőként azt hangsúlyozta, hogy az evangelizáció apostoli buzgóságot igényel, vagyis ki kell lépni önmagunkból és elindulni a peremvidékek felé, nemcsak földrajzi értelemben, hanem a létezés peremvidékei felé, a bűn, a fájdalom, az igazságtalanság, a tudatlanság, a vallási közömbösség, mindenféle nyomorúság felé.
Ezt követően elmondta, hogy ha az Egyház nem lép ki önmagából, akkor önmaga körül forog, megbetegszik (mint Lukács evangéliumának 13. fejezetében a nyomorék asszony). Az egyházi intézményeket sújtó bajok éppen abból fakadnak, amikor önmagát tekinti vonatkoztatási pontnak – olyan ez, mint „egyfajta teológiai nárcizmus”. Hozzátette: a Jelenések könyvében Jézus az ajtóban áll és kopog. Olykor belülről kopogtat, hogy engedjük kimenni. Az öntükröző (autoreferenciális) Egyház viszont magába akarja zárni, nem engedi ki Jézust.
Beszéde harmadik részében elmondta: amikor az Egyház önmaga tükre, önmagára vonatkoztat, akkor azt hiszi, saját magától fénylik, és már nem mysterium lunae. (Szerk: az egyházatyák tanították, hogy az Egyház olyan mint a mysterium lunae, a Hold titka: nincs saját fénye, csak Krisztust tükrözi vissza.) Ily módon fennáll a Henri de Lubac jezsuita teológus által spirituális világiasságnak nevezett probléma, amelyet az Egyházra leselkedő legnagyobb veszélynek tart. Nem mást jelent ez, mint hogy egymást dicsőítjük. Kétféle Egyházról beszélt Bergoglio: az evangelizáló, önmagából kilépő; valamint a világias, önmagáért élő Egyházról.
Ezt követően mondta el, milyen pápát lát maga előtt. Természetesen nem magára gondolt, a pápaválasztó bíborosok, és rajtuk keresztül a Szentlélek azonban rá gondoltak – zárja ismertetését az Avvenirében Gianni Cardinale.
Magyar Kurír
(tzs)
