Dienes Valéria vallomása megtéréséről
„Dienes Valéria (1879–1978) filozófusnőről, a XX. század nagy tanújáról sokat írtam, és már többször szóltam itt a Vatikáni Rádióban is – személyes élményeket is idézve – évfordulók, konferenciák alkalmával. Ismeretes kapcsolata Babits Mihály költővel, Henri Bergson filozófussal, akinek előadásait hallgatta Párizsban 1911 körül, majd a műveit magyarra fordította.” 2011 májusában, Eszméletcsere címmel egész napos tudományos konferenciát rendeztek arról, hogy Dienes Valéria volt Bergson eszméinek közvetítője Magyarország felé. Szó volt arról is, hogy Bergson spirituális filozófiája indította el a megtérés útján, mint annyi korabeli konvertitát. De magáról megtérése eseményéről részletesen itt még nem szóltak. „Most tehát Vali néni Belon Gellértnek, lelki atyjának elmondott (nekem személyesen is megismételt) vallomása alapján ismertetem megtérését” – írja Szabó Ferenc. (Lásd Szabó Ferenc: Dienes Valéria önmagáról. Agapé, Szeged, 2001. A Szent István Társulatnál 1983-ban megjelent Hajnalvárás-ban olvasható Dienes Valéria lelki atyjának, Gellértnek elmondott önéletrajzi vallomása.)
Dienes (Geiger) Valéria gyermekkorában vallásos volt, a kamaszlánynak már nem jelentett különösebb élményt a hit; végül az egyetemista – jórészt későbbi férje, Dienes Pál hatására – hosszú időre „megszabadult” Istentől. Eötvös Loránd tanítványa volt; Jászi Oszkár és Szabó Ervin köréhez tartozott. A Galilei-kör keretében materialista előadásokat tartott. Mindezekről beszámolt az interjúban. 1908-ban kikerült Párizsba. A Collège de France-ban Bergson előadásait kezdte hallgatni, és itt kapta az első döntő benyomásokat. Amikor Párizsból hazatért, régi barátaival közölte, hogy már nem volt materialista. A következő években személyesen is megismerkedett Bergsonnal. De a tulajdonképpeni megtérés előtt még kalandos évek következtek: 1919-ben külföldre szökteti férjét, majd két gyermekével maga is külföldre megy. Férje elhagyja. Nizzában és Párizsban él a R. Duncan-kolóniában, majd 1923-ban visszatér fiaival Magyarországra. Egy évig édesanyjánál él Pápán. De itt adjuk át a szót Vali néninek – fogalmaz Szabó Ferenc:
„Ezalatt az egy év alatt még nem voltam katolikus – írja Dienes Valéria. Úgyhogy emlékszem, a bencések még nézték a két kisgyermeket, és mesélték egymásnak: 'Nézd, ez a két kisfiú, akiket világi morál szerint nevelnek...' Ennek a tanévnek úgy a vége felé ... valamiért el kellett mennem Budapestre... És egy szép napon, amikor ki volt téve az Oltáriszentség a Ferenciek templomában, akkor én nagyon fáradt voltam és bementem abba a templomba... Ott leültem, aztán úgy gondolkoztam. És azt gondoltam – de teljesen ilyen szikáran és sivárul – milyen volna, ha én meggyónnék? Aztán kimentem, és próbáltam megint tovább járni az én utaimat. És másodszor is arra az időre kerültem, és másodszor is oda bementem. Ugyanaz nap, ugyanegy napon. És akkor: Hát milyen volna? Hát akkor megtudod, ha megpróbálod! – körülbelül ez volt az egyszerű foganatja annak. Akkor elővettem egy papirost, és elkezdtem összeírni az egész addigi életemet... És ... megfordultam, bementem abba a külön gyóntatóhelyiségbe, és beléptem a legelső gyóntatószékbe, ami szabad volt, és azt mondtam, hogy most egy életgyónást akarok végezni. És akkor elkezdtem mondani ... Kb. 3/4 óráig tarthatott ... És amikor mindent elmondtam, akkor a pap feloldozott és azt mondta, hogy másnap menjek áldozni. Mondtam neki azonban: 'De nézze, én nem egészen hiszem azt, hogy ott van a Krisztus! Odaállíthatok én ezzel a lélekkel?' Azt felelte nekem: 'Oda! Csak amikor már megy, akkor csak annyit gondoljon, hogy én szeretném elhinni, ha tudnám. Csak szeretném elhinni. S aztán menjen oda és áldozzon.' Hát én másnap reggel mentem. És odamentem evvel a gondolattal. Csak arra emlékszem, hogy amikor vettem a Krisztust, akkor visszamentem a helyemre, és ottan olyan zokogás fogott el, hogy alig tudtam magamhoz térni belőle. És akkor is még utána egész nap – még rengeteg dolgom volt, s azt mind végigcsináltam –, és akkor este, amikor hazamentem, a Domokosnénál abba a szobába, amiben egyedül alhattam, és eloltottam sötétre a lámpát, akkor egyszerre valami érzés alakult bennem, hogy ez a szoba tele van, és hogy az Valaki, akivel tele van, és hogy az itt van... Az biztos, hogy az egy olyan erős jelenlét, mint ... csak úgy zengett bennem: Isten, Isten... Tehát itt van! Nekem tehát – nagyon érdekes volt ez a gondolat! – most már beszélhetnek akármit, hogy van vagy nincs, mert én már most tapasztalom Őt. És akkor soká, soká, leírhatatlan szépségű és mélységű olyan átadottságban éltem, hogy nem is tudom, hogy ez meddig tartott, csak belement az éjszakába...”
Claudel vagy Frossard megtérésére emlékeztetnek ezek a szavak – idézi fel Szabó Ferenc. „Íme, egyszerre Valaki lettél” – vallotta Claudel megtérése után. Frossard pedig megtérése történetének ezt a címet adta: Isten létezik, találkoztam Vele. A Jelenlét megtapasztalása, a megtalált Isten hitének bizonyossága. A kegyelem ragadta meg Dienes Valériát is, mint annyi konvertitát – ismerteti a cikk jezsuita szerzője. Így folytatja: „Említhetem még a most már boldog Charles de Foucauld-t, aki szintén kétkedve térdelt le gyóntatója lábához ... Ott Huvelin abbé, itt Valériánál a ferences P. Arkangyal volt a kegyelem eszköze.”
Dienes Valéria 1924. május 10-én megismerkedett Prohászka Ottokárral, a fehérvári püspökkel, aki Bergson után a legmélyebb befolyást gyakorolta világnézeti-lelki fejlődésére. Az első megismerkedéskor éppen Bergson filozófiája volt a kapocs a filozófus asszony és a kicsit bergsonista fehérvári püspök között. Az első fehérvári találkozásról így számolt be Valéria: „A legelső, amit kérdezett tőlem az volt, hogy mondjam meg, hogy ugyanaz a Dienes Valéria vagyok-e, aki az Athenaeum folyóiratban az indukció problémájáról ír. Mert ő azt olvasta. Akkor mondtam, hogy igen, én ugyanaz vagyok. Akkor azt felelte, hogy: 'Jól van, már tudom, kivel van dolgom' (erre a szóra úgy emlékszem!), és hozzáteszem még azt, hogy 'számomra igen nagy kegyelem, hogy maga most itt van!'” Egyik székesfehérvári látogatása alkalmával életgyónást is végzett Prohászkánál. Kiváló lelki vezetőre és szellemi partnerre talált Ottokár püspökben. Kezdeti istenélménye elmélyült. Rendszeresen találkoztak Budapesten, a Horánszky utcában vagy Székefehérvárott… Ezután már Prohászkánál gyónt, mert Páter Arkangyalt áthelyezték vidékre. Lelki-szellemi kapcsolatuk, beszélgetéseik mindkettőjük számára gazdagítók voltak. Prohászka atyából „sugárzott valami”, vallotta még Belon Gellértnek. „Sokszor szó nélkül, beszéd nélkül is! Hogyha bejött a szobámba, amikor én Székefehérvárott voltam, és leült mellém a diványra és csend volt, semmi konkrétum nem jutott eszembe, de tudtam, hogy most olyan légkörben vagyok, ahol minden jól van…”
Vatikáni Rádió/Magyar Kurír
