Szélsőjobb körkép
„Európában a szélsőjobboldali attitűdök korántsem csupán a társadalom perifériáján jelentkeznek, hanem egyre inkább fellelhetők a fősodorban is” − írja összefoglaló tanulmányában Vidhya Ramalingam, a londoni Stratégiai Párbeszéd Intézet biztonságpolitikai koordinátora az intézet honlapján.
A Friedrich Ebert (szociáldemokrata) alapítvány több éven át folytatott kutatása kimutatta, hogy a német társadalom minden rétegében, különösen az alacsony önbecsülésű emberek körében meglehetősen elterjedtek a szélsőséges nézetek. A diktatúra, a sovinizmus, az antiszemitizmus, a szociáldarwinizmus és a nácizmus iránti megértés minden korosztályban fellelhető, éspedig olyan embereknél is, akik teljesen átlagos társadalmi közegben élnek. Persze csak egy kisebbségük csatlakozik szélsőjobboldali mozgalmakhoz, amelyek egyre inkább a Nyugat-Európán kívüli bevándorlók, illetve az iszlám vallás elleni küzdelmet hirdetik.
Sok jobboldali radikális párt van, amely nem hágja át a demokrácia kereteit, sőt, a legtöbb kifejezetten elhatárolja magát az erőszakos szélsőjobboldali cselekményektől, de a szerző szerint nem állítható, hogy nincs semmilyen összefüggés e pártok működése és az erőszakos megnyilvánulások között. Legalább is van átjárás az egyikből a másikba, ugyanakkor nem biztos, hogy a parlamenti szélsőjobboldal erősödése nyomán erősödik a szélsőjobboldali erőszak. Hollandiában éppen az ellenkezője történt. A Szabadságpárt előretörésével párhuzamosan a szélsőjobboldali erőszakcselekmények száma és intenzitása nagymértékben csökkent. „Egyes szakértők szerint a sikeres radikális pártok a demokratikus rendszerbe csatornázzák be az erőszakos vagy szélsőséges mozgalmakat éltető frusztrációt”. Ugyanakkor ma sem látjuk pontosan, hogy a radikális pártok immár választott intézményekben is megjelenő nyelvezete milyen mértékben és módon hat bátorítólag az erőszakcselekmények potenciális elkövetőire.
Egy Europol-jelentésre hivatkozva Ramalingam megemlíti, hogy az erőszakcselekmények túlnyomó többsége még csak nem is a parlamenten kívüli szélsőjobboldali csoportok műve, hanem egyéni elkövetőké vagy pár fős alkalmi csoportoké. De az elkövetők múltjában rendszerint felfedezhető valamilyen kapcsolat szervezett szélsőjobboldali csoportokkal. Ezek létszáma országról országra nagy eltéréseket mutat, például Hollandiában alig 300 tagjuk van, Franciaországban körülbelül tízszer annyi, Németországban pedig 25 000, köztük 5 600 náci.
A szerző külön is ír a rasszista indítékkal elkövetett erőszakcselekményekről, s ezeket megkülönbözteti az egyéb szélsőjobboldali erőszakos támadásoktól-robbantásoktól. Egy európai uniós felmérés felsorolást közöl arról a tíz etnikai közösségről, amelyet a leginkább sújtanak rasszista erőszakos bűncselekmények. Az első helyen a csehországi romák szerepelnek, őket a finnországi, majd a dániai szomáliaiak követik. A magyarországi romákat a kilencedik helyen említik, a szlovákiai cigányok előtt. Ebben a negatív rangsorban a lengyelországi romák és az olaszországi afrikai bevándorlók is megelőzik őket.
A kutatás arra is kiterjed, hogy a szélsőjobboldalnak valóságos hátországa fejlődött ki az interneten, s ebben a társasági oldalak is nagy szerepet játszanak. Az új szélsőjobboldali szervezők között jó kommunikációs szakemberek is vannak, és a társadalomnak nincs könnyű dolga, ha meg akarja akadályozni befolyásuk terjedését. A tanulmány preventív és beavatkozó eszközök egész sorát említi, mint amelyekkel különböző országokban próbálkoznak, például terepmunkások kiküldéséről számol be, köztük volt szélsőjobbos aktivistákéról, akik megpróbálják más útra terelni a szélsőséges fiatalokat és segíteni őket abban, hogy más társaságot találjanak. Mindenesetre Ramalingam felhívja a figyelmet arra, hogy nagyobb nemzetközi együttműködésre és tapasztalatcserére lenne szükség, annál is inkább, mivel a szélsőséges csoportok is egyre tudatosabban törekszenek nemzetközi együttműködésre.
(Metain)
