Egy olimpiai bajnok vallomása arról, miért él külföldön
„Mindenképpen szerettem volna az otthoni viszonyokat magam mögött tudni, családommal ezért költöztünk Izlandra. Ez persze nem úgy történik, hogy az ember ül odahaza és kedden kitalálja, hogy szerdán a gejzírek mellett fog dolgozni. A neten számtalan országban lehet tornaedzői állást találni, mehettünk volna Amerikába vagy Ázsiába is, végül itt, a nyugalom szigetén kötöttünk ki.”
Csollány Szilveszter élete az olimpiai bajnoki cím megszerzése után sem alakult úgy, ahogyan ezt elgondolta. Volt, hogy csaposként dolgozott Budapesten, a Blaha Lujza tér mellett, majd mással is próbálkozott.
„Otthon olykor egy héten hat napot töltöttem távol a családtól, aminek semmi értelme nem volt. Ebből lett elegem, többek között ezért hagytam el Magyarországot. Korábban a megélhetésért minden munkát elvállaltam, de az nem volt normális, hogy én a fővárosban csapolom a sört, miközben a feleségem és két lányom Sopronban van. Akkor már sokkal inkább Izland, ahol együtt vagyunk, a napi megélhetésünk is biztosított, tudunk tervezni és jóval kevesebb stressz ér bennünket, mint Magyarországon. Én továbbra is nagyon szívesen élnék és dolgoznék odahaza, ha lenne olyan értelmes elfoglaltság, amely mellett a család biztonságosan létezni tud. Mi nem azért jöttünk el, mert utálunk otthon lenni, hanem azért, mert képtelenek voltunk normálisan megélni. Ezzel manapság az összes országot elhagyó ember így van.”
Izland a föld egyik legszebb országa, Csollány szerint az a gyerek – és családcentrikusság, amely itt jellemző, nagyon furcsa a magyar viszonyokon szocializálódott embereknek. Izlandon kilencezer igazolt tornász van - 365 ezer az összlakosság -, igaz, a legtöbbjük csak hobbiból űzi a sportágat. A bajnok korábban a Sopronhoz közeli Ausztriában is keresett munkát, de a magyar határhoz közel nem akadt lehetősége. Mehetett volna Svájcba is, de akkor már majdnem mindegy, hogy Svájc vagy Izland következik az életükben.
„Izland hátránya, hogy nagyon messze van Magyarországtól, innen nem egyszerű a hazajutás” – meséli. „A tornaklubban magyarokkal dolgozom együtt, angolul jól beszélek, azaz nyelvi nehézségeim nincsenek. Feleségemnek kellene valami munkát szereznünk, és akkor teljes lenne az idill. Ő odahaza fogászati asszisztens volt, ebben a szakmában itt nem tudott elhelyezkedni. Most dolgozunk azon, hogy legyen napi rendszeres elfoglaltsága. Közben azért sokat gondolkodtam azon, hogy törvényszerű-e mindaz, ami velem történt. Aztán rájöttem, hogy nem az én sorsom ment vakvágányra, hanem beleestem abba, amibe számos sporttársam: a versenyzést abbahagyva villámgyorsan elfelejtettek bennünket. Amíg naponta edzel, amíg tűröd a fájdalmat, amíg szállítod az eredményeket, addig veregetik a vállad, de amint ennek vége, magadra vagy utalva."
„Kikerülsz a burokból, ott állsz az élet kellős közepén, szembesülsz a valósággal. Nagyon kevés olyan versenyző akad odahaza, aki sikeresen átvészeli ezt, főleg azoknak sikerül, akiknek megvan a továbblépéshez szükséges kapcsolatrendszerük. Én ilyennel nem rendelkeztem. Nekem versenyzőként a torna száz százalékban kitöltötte az életemet. Alkalmatlan voltam arra, hogy az edzés mellett komolyan tanuljak. Vagy száz százalékosan csinálom a dolgokat, vagy sehogy. Én a tornát választottam."
„Visszatérve a kapcsolatrendszerre. Ennek komoly elmélyítésére még az olimpiai aranyérmem sem nyújtott elég fedezetet. Persze, ismertek, találkozhattam bárkivel, de ezek nem a mélyben gyökerező barátságok voltak. Most mondjam azt, hogy két miniszterelnök is szorongatta a kezem? Hogy beszélgettem Orbán Viktorral és Gyurcsány Ferenccel is. És? Mentem volna oda, hogy miniszterelnök úr, tessék nekem segíteni munkát keresni? Ezt annyira megalázónak éreztem, hogy soha nem tettem meg. Ígéretekkel persze tele volt a padlás, de mindezt képes voltam a helyén kezelni. Ám az életemben soha nem volt olyan, hogy cseng a telefon, és a vonal végén valaki önzetlenül azt mondja: gyere, Szilas, itt ez a munka, várunk, csináld.”
Tizenhárom évvel ezelőtt Csollány az egyik legünnepeltebb sztárja volt a magyar sportéletnek. Szerinte már 1996-ban, Atlantában neki dukált volna a gyűrű aranyérme, ám akkor még az olasz Jury Dimitri Chechi nyakába került. Atlanta előtt az olasz Bruno Grandi ült a Nemzetközi Torna Szövetség (FIG) elnöki székébe, úgy tartja, talán az sem bizonyult véletlennek, hogy a magyar versenyzőt Amerikában megelőzte honfitársa. Négy évvel később azonban az egész ország együtt sírt Siklós Erik rádió-, és Méhes Gábor tévériporterrel, amikor Csollány megnyerte Sydney-ben az olimpiát.
„Megnyugvás volt számomra az arany. Amiben hittem, amit tudtam, hogy megcsinálom, elértem. Atlanta után rádöbbentem arra, hogyan kell edzeni, hogyan kell mentálisan felkészülni. Arra is rájöttem, hogy mindezt ugyanúgy kellett volna csinálnom a korábbi években is. Az volt a szerencse, hogy minderre még a pályafutásom befejezése előtt éreztem rá, és nem annak befejezése után merengtem utólag rajta. Sosem felejtem el, amikor hazatértünk Ausztráliából. Akkor értettem meg, mit jelent olimpiai bajnoknak lenni. Vadidegen emberek sírtak nekem az utcán, hogy mekkora örömet szereztem nekik."
„Utána jött még a 2002-es debreceni világbajnokság, ahol szintén győztem. Az az egy cím hiányzott a sorból, minden más megadatott. De addigra már kiéltem magam, Athén nem jött szóba nálam. 2002 bizonyos szempontból kínszenvedés volt már. Nehezen viseltem a fájdalmat, a fogyasztásokat, az utazást, a stresszt, mindent. Debrecenben leugrottam a gyűrűről és átfutott rajtam az érzés: vége. És ez kimondhatatlanul jó tapasztalás volt akkor. Az atlantai ezüst után – amelyet hibátlan gyakorlattal nyertem – sokan veregették a vállam, hogy nem baj Szilas, majd négy év múlva. Szerinted mit éreztem ekkor? Tudták ezek az emberek, hogy mit jelent ebben a sportágban négy esztendő? Aligha.”
A tavalyi londoni olimpia két dolog miatt volt emlékezetes Csollány Szilveszternek. Egyrészt figyelhette Berki Krisztián aranyérmének megszületését, másrészt láthatta, amikor a magyar férfi kézilabda-válogatott kétszeri hosszabbításban legyőzte Izlandot.
„Mindkettő katartikus élményt okozott. A selejtező után próbáltam Berkinek üzenni, hogy semmi baj, megcsinálod. Ne feledje senki, hogy ezt megelőzően én nyertem legutóbb a magyar tornasportnak olimpiai aranyat, így igazán tudom, mit jelent az ötkarikás játékokon versenyezni. Az nem egy mezei VK-verseny. Olyan jó érzés volt látni, amikor Krisztián győzött. Kimondhatatlan. Hát még a kézilabda! Az egy hétköznap délelőtt ment, bent voltam a klubban. Az emeleten ment a tévé, egyszer ők, egyszer mi ugráltunk előtte. A végén nyertünk, a helyiek meg szinte elbújtak bánatukban. Kicsit utáltak bennünket, hogy elvertük az abszolút éremesélyesnek gondolt csapatukat, de azóta beletörődtek a megváltoztathatatlanba.”
Kevesen tudják, hogy Csollány 1992-ben a barcelonai olimpián kilencedik helyen végzett az egyéni összetettben. Mindez alátámasztja, hogy a később szerspecialistának kikiáltott tornász a másik öt szeren is ott volt a világ élvonalában.
„A gyűrűn voltam a legjobb, és ha már a nemzetközi szövetség ebbe az irányba vitte el a sportágat, éltem a lehetőséggel. Azzal, hogy a legjobb szertornászok is sanszot kaptak az olimpiákon, egyértelműen a médiumoknak kedveztek. Gondold csak el. A legjobb nyolc gladiátor küzd az arénában, telt ház, húsz-huszonötezer néző tombol. Azt ugyanakkor sosem tagadtam, hogy a fehérorosz Vitalij Scserbo jobb tornász volt nálam. Aki egy olimpián meg tudja nyerni az egyéni összetettet, az igazi király. Hat szeren a kötelező, aztán a szabadon választott, ezzel bejutni a fináléba, és ott nyerni, na, ez a torna! Scserbo volt a tökély, de az én későbbi győzelmeim értékéből az ő teljesítménye nem von le semmit. Mindazonáltal a barcelonai kilencedik helyemre is roppant büszke vagyok.”
A beszélgetés vége felé eszébe jut az otthona, hiszen feleségének megígérte, hamar hazaér. Ki kell szednie a mosógépből a ruhát, mondja.
Csollány gyakran felidézi sopronkőhidai házát is, amelynek kertjében kiülve találja meg az igazi megnyugvást. Hosszabb távú terveiről azonban kissé bizonytalanabbul beszél.
„Te tudod, mit fogsz csinálni öt év múlva?” – kérdez vissza. „Én nem nagyon. Hogy hol leszek a világon? Nem tudom. Izland jó kiindulási alap, nem akarok kétévente országot váltani. A gyermekeim érdekeit is figyelnem kell. Ha a következő tíz évben Izlandon maradnánk, lányaim tökéletesen beszélnék az izlandi, a dán, az angol és a magyar nyelv mellett még egy általuk választott nyelvet. De azt bevallom, hogy nem itt szeretném leélni az életemet."
„Más a vágy, és más a valóság. Az elmúlt évek tapasztalatai azt mondatják velem, hogy Magyarországon nem lenne egyszerű a helyzetem. Hegyekben állnának a csekkek, vakargathatnám a fejem, hogy melyiket fizessem be? A házamra felvett svájcifrank-alapú hitel törlesztését az olimpiai életjáradékból oldom meg, ezt sem szégyellem. Érdekes, hogy a magyar ember otthon sokat morog, de amint kikerül külföldre, rögtön tud alkalmazkodni a szabályokhoz."
„Amúgy tényleg jól vagyok. Várom a tavaszt, ami Izlandon nem létező fogalom, hogy menjünk kirándulni, felfedezni a vidéket. Nincs semmi bajom. Reggel felkelek, elmegyek dolgozni, nevelem a gyerekeimet. Csak idegeskedni nem kell semmin. Nem leszek gazdag ember sohasem. De nem is erre vágyom. Hanem a nyugodt, biztonságos életre. Számomra mindez bőven elég. Én most itt találtam meg a nyugalmamat. De nekem sem Izland, sem Amerika, sem más ország soha nem lesz a hazám. Az mindörökre Magyarország marad.”
(Lantos Gábor, sportgeza.hu)
