A magas kultúra hanyatlása
„A hamis szellemi termék nem hazugság, hanem valódi teljesítmény. A szellemi érték meghamisításához az elkövetőnek saját magát is meg kell tévesztenie, nem csak másokat” − írja Roger Scruton az új − szeptember óta működő − londoni AEON webmagazinban.
A magas kultúra adja a közös alapot a művelt emberek közötti vitákhoz. Törékeny vívmány, amely csak akkor maradhat fenn, ha a hagyomány és a társadalmi normák tisztelete övezi. Ellenkező esetben álkultúra veszi át a helyét. Ezt a tételt fejti ki Scruton, filozófiai és művészeti példák során keresztül.
A magas kultúra azoknak fontos − írja Scruton −, „akiket a szellemi élet érdekel”. Igaz, ezt az életet aránylag kevesen képesek teljes intenzitással megélni, gyümölcseit azonban mindannyian élvezzük, mert belőle születik a technika, a művészet, s mert a tartalmas élet elválaszthatatlan tőle. A szellemi életnek alapvető tulajdonsága, hogy az igazat, a szépet és a jót keresi: ezek azok a paraméterek, amelyek minden komoly vizsgálódás célját megszabják. Csakhogy e célok mind, egytől egyig hamisíthatók.
Ennek legegyszerűbb módja, ha az igazat kiiktatják. Ez mindennapos gyakorlat, még Marx vezette be, amikor a különféle elméleteknek nem a tartalmát tartotta vizsgálódásra érdemesnek, hanem a társadalmi funkcióját. Az ő szemében az volt az érdekes, milyen társadalmi érdek ideológiája egy-egy elmélet. Maga a jog, az igazságszolgáltatás is burzsoá ideológia volt a marxi felfogás szerint, hiszen az uralkodó osztályok hatalmát volt hivatva fenntartani. Száz évvel Marx után Michel Foucault francia gondolkodó hirdette, hogy a diskurzus tartalma, mondanivalója érdekes, nem az érvelés, és a hatalom a döntő, nem az igazság. A közbeszédet a hatalmasok diktálják, és önnön hatalmi érdekük álcázására, de egyben megszilárdítására is használják. Az amerikai Richard Rorty hasonlóképp gondolkodott: kifejezetten tagadta az objektív igazságot, úgy állította be, hogy az igazság alku tárgya, s végül is az számít, kinek az oldalán áll az ember. Ha csoportunk felszabadítása szempontjából egy elmélet hasznos, akkor az alternatívákat el lehet vetni.
Focault-t és Rortyt azonban relativizmusuk ellenére Scruton igazi tudósoknak tartja, akik megnyitották a hamisítványok előtt az utat, de maguk a magas kultúrához tartoztak. Nem úgy például Louis Althusser francia filozófust és Jacques Lacan pszichoanalitikust, akiktől semmit sem jelentő kígyómondat-szörnyetegeket idéz. (Ezeknek lefordításától a Metazin szerkesztői visszarettentek.) E bonyolultságuk miatt tudományosnak látszó, valójában tökéletesen értelmetlen posztmodern szövegek példázzák nála azt a hamis kultúrát, amelyet még a szakértő fogyasztó is áhítattal képes csodálni. Olyannyira, hogy a két szerzőt többet idézi a tudományos szakirodalom, mint Kantot és Goethét együttvéve.
Scruton hasonló jelenségeket lát a művészet terén is. A mai giccset éppen a giccstől való félelem teremtette meg, éspedig úgy, hogy a modernista művészek szakítottak a figuratív ábrázolással, illetve a tonális zenével, mert tagadták az akadémikus művészet édeskés szentimentalizmusát. Csakhogy az őket követő posztmodern már azt hiszi, hogy a tagadás maga művészet. Scrutont elborzasztja, hogy John Cage 4 perc 33 másodperces néma, egyetlen hang nélküli zongorajátéka már-már klasszikus zenének számít, továbbá, hogy elég a giccset idézőjelbe tenni, ahogy Andy Warhol tette, s máris mély művészi értéke lesz a művészeti ipar szemében. Mert úgy látja, hogy ez hasonlít az iparra, pontosabban a reklámiparra. Szakírók és szakértők, kurátorok és galériatulajdonosok hada teremt nem létező világot, akárcsak a reklámipar. Azzal a különbséggel, hogy a reklám valami másnak az eladását szolgálja, míg itt maga a reklám a termék.
Igazi konzervatívhoz méltón, Scruton végül meglehetősen pesszimista hangot üt meg: „Meglehet, az a kultúra végzete, hogy valahányszor ránk tör a veszélyes valóság iránti sóvárgás, gyorsan valamilyen Disneyland-világba sodorjon bennünket.” Márpedig a kultúra fontos − figyelmeztet. Nélküle érzelmi analfabéták vagyunk. „Az álkultúra körülbelül olyan következményekkel jár, mint a politikában a korrupció.”
(Metazin)
