12 pont, avagy jegyzetek a vallásos művészet témaköréhez
Hogy is van ez? 12 pontban néhány furcsaság és némi tisztázási kísérlet:
Mottó: ’Teremtsünk embert képmásunkra, magunkhoz hasonlóvá.’ (…) Isten megteremtette az embert, saját képmására, az Isten képmására teremtette őt, férfinek és nőnek teremtette őket.” (Ter 1.26-27)
Sorban állnak az emberek, de mielőtt belépnének, az őrök figyelmeztetik őket, hogy öltözzenek fel rendesen – a kivillanó váll nem engedélyezett. Így aztán ruhát vesznek – mégis csak kápolnában vagyunk! -, hogy aztán ámuló szemekkel bámulják a falakra felfestett temérdek meztelen nőt és férfit.
2. Isten Jézus Krisztusban győzött a gonoszság minden ereje felett. Győzelmével lehetővé vált, hogy a Szentlélek ihlető ereje újra szabadon átjárhassa az élet minden területét: a gazdasági életet, a politikai életet, a kultúrát és művészetet – bizonyosan nem Istenen múlik, ha ezt mi itt Európában oly kevéssé tapasztaljuk. Ha volt is valamikor keresztény inkulturizáció, most annak az ellentéte zajlik. A népmesék, mondák visszanyerik egykori pogány szellemi tartalmukat. Jönnek a sámánok, a varázslók és boszorkányok – és ez bizony már nem mese, nem is nevetik ki őket, hanem ők az új tanácsadók, új pszichológusok, új gyóntatók, a lelki élet megmondói varázslatos számításaikkal és ámításaikkal. Ha régen népi hagyomány és játék volt a kisze-báb égetés és tűzugrás, ma már szellemi, kvázi-vallásos tett, beavatás egy olyan világba, ahol Jézus Krisztus nem Megváltó, hanem – jobb esetben -, bölcs tanító, rosszabb esetben figyelmen kívül hagyható bolond, követői pedig gyanús és avítt alakok. Ha ugyan nem annál is rosszabbak.
5. El kell ismernünk, hogy a keresztény kultúra – ha lehet ilyet egyáltalán mondani -, ma csak egy kis szubkultúra, a keresztény művészet pedig ebben is a gipszangyalkák tömege alá temetett rejtett áramlat. Vagy mégsem? A körmendi római katolikus templom előtt áll egy ragyogó szobor IV. Béla királyról. Egy ferdén eldőlt országalmán látható a mezitlábas „második honalapító”, amint éppen erőlködve próbálja egyenesbe állítani, helyére gördíteni a keresztet a gömbbel. Annyira jónak, elevennek találtam az alkotást, hogy a mise után a plébánosnak örömmel dicsértem – rosszabbat nem is tehettem volna. Elsötétült arccal közölte velem, hogy én vagyok az egyetlen, akinek tetszik… Eszembe jut egy hasonló szobor II. János Pál pápáról (megfeszülve, félig térdre esve halad előre, miközben ruháját egy hatalmas kőtömb fogja le), ami szintén kiverte a biztosítékot a jámbor híveknél, pedig a mű találó megfogalmazása annak a hatalmas küzdelemnek, amit a szent pápa folytatott életében. (A római pápa-szobor, ahol a test-köpenye alá lehetett beállni, hasonló botrányt kavart, végül a művésznek újat kellett készítenie, így most egy teljesen „hagyományos felfogásban készített” férfialak áll ott, II. János Pál pápa fejportréjával a vállain. Alábújni, „benne” védelmet keresni, vagy éppenséggel fotózkodni vele nem lehet. Viszont senkit se zavar, ugyanolyan könnyedén el lehet sétálni mellette, mint az összes többi hasonló klasszicista szobor mellett. Így van ez.
6. Vajon inspiráló hatású-e a keresztény hit? Jézus Krisztus tanítása megragadja-e az alkotókat? Akarnak-e még az emberek erről olvasni? Amikor a vámpírok és a varázslók amúgy is sokkal érdekesebbek? Egyáltalán, mikor beszélhetünk keresztény kultúráról? Vagy talán már annak is örülnünk kell, ha rendes emberek olyan műveket írnak, amelyekben a jó győz és a rossz elnyeri méltó jutalmát? Aminek van még valami elfogadható erkölcsi színezete? Mintha ma összekevernénk a dolgokat és a „rendes emberek” – pláne, ha még arra a pártra is szavaznak, ami „javasolt” – műveit fogadnánk el kereszténynek, függetlenül belső értékrendjüktől.
A nemzetközi hírű, keresztény templomokat is építő Makovecz Imre Rudolf Steiner követője, antropozófus volt és nem keresztény – ez meg is látszik épületein. Van itt minden: kereszt, félhold, csillagok, angyalszárnyak, ügyes keresztény manírral, ahogy ez egyébként a steineriánusoknál mindig is szokásban volt. (Ráadásul mindez funkcionálisan elhibázott terekkel és viszonylag gyorsan romló anyagokból. Emlékszem a visegrádi Erdei Művelődési Központra, ami kör alakú, a falakon a tizenkét csillagöv képével – mert hát M. I. asztrológia-hívő is volt -, egy nagy belső térrel, és körülötte függönnyel elválasztható kis terekkel. Megidézett ez mindent: a jurtát, az égboltozatot, még a víz is becsöpögött – csak épp foglalkozásokat volt nehéz benne tartani.)
Vagy nézzük úgy, hogy ezekben a művekben legalább van benne valami a kereszténységből? Egyházunk hivatalos könyvkiadója díszsorozatban jelenteti meg Kodolányi János műveit. El kell ismernünk, K. J. nagyszerű író, én is élvezettel olvasom minden könyvét. Juliánus barát, Boldog Margit - de kár, hogy a Vas fiait nem folytatta! Igaz, ez épp a pogány magyarságot felmagasztaló mű, de jobb ebben a témában azóta se született. Kodolányi nem írta tovább, mert érdeklődése már a még korábbi korok felé irányult – és jöttek a Vízözön-könyvek. Weöres Sándorral, Hamvas Bélával, Várkonyi Nándorral együtt lett a „Hagyomány” szerelmese, asztrológus (könyveit is az asztrológiai jegyek alapján építette fel, ezt külön hangsúlyozza a Kodolányi-emlékkönyv) és egy meglehetősen zavaros ideológia megfogalmazója. Most akkor ő még-már a keresztény kultúra része? És ha igen, akkor vajon milyen választ adunk a mostani újpogány vallás-robbanásra, a pártus-Jézusra és társaira?
Dosztojevszkij nem volt „rendes ember”. Kártyázott, ivott, nőzött – ha most élne, celeb, sőt sztár lehetne! Igaz, csak addig, amíg könyveit el nem olvassák. Mert azokban olyan vallási érzék fejeződik ki, az emberi élet olyan mélységes ismerete és az arra adott olyan krisztusi válasz, ami nemzedékeket vitt közelebb Krisztushoz. (Blikk címlap róla, ahogy részegen tántorog, nagy vörös betűkkel: vizet prédikál és bort iszik!)
7. Írók, írjatok remekműveket! Sztálin elvtárs kiadta a parancsot, az írók írtak, de a remekművek csak nem születtek meg. No, ha parancsra nem megy, hát közeg nélkül sem megy. Ha nincs keresztény kultúra, ha nincsenek „kismesterek”, ha nincs bátorítás, építő kritika – akkor nem tudnak megszületni a remekművek sem. Hacsak az asztalfióknak nem – bár mint tudjuk, a rendszerváltás után sem kerültek elő a nagy művek az asztalfiókból. Pedig akkoriban még volt a kultúrának rangja és közege is.
8. Érdemes végig nézni az elmúlt évek keresztény kiadói termését. Szépirodalom alig jelenik meg és ha mégis, akkor az is leginkább a régi, bevált nevektől. Alig van invenció, kísérletezés, alkotók felfedezése, pláne „futtatása”. Ha mégis, az is leginkább a kis magán-kiadóknál. Hol vannak az új romantikus könyvek? Az új kalandregények? Az új detektív történetek? Verses kötetek? A világ érdeklődni kezd a természetfeletti iránt, jönnek a varázslós könyvek, az ezotéria – és hol van rá a keresztény válasz?
Az Oxford-mozgalomból kinőtt katolikus megújulás nagy alakjai – Newman, Chesterton, Lewis – pontosan tudták és érezték, hogy azokban a műfajokban és stílusban (is) kell szólni az olvasókhoz, amelyeket azok szeretnek. Chesterton detektív-regényeket írt, Lewis a Narnia-sorozatot, barátja, Tolkien pedig a Gyűrűk urát… Valamikor, réges régen az egyik nagy katolikus kiadó megjelentette C. S. Lewis Narnnia-sorozatát, fogyott ahogy fogyott, kellett, akinek kellett. Aztán jött Harry Potter és a többiek – és erre (lehetséges keresztény válaszként, vagy csak üzletként?) mozifilmként is elkészítették a Narnia-sorozat első köteteit. Na, vajon ki adta ki újra a könyvsorozatot hazánkban? Egy kis magán kiadó… Ki kezdte el programszerűen kiadni DVD-n a keresztény filmeket? (Nem csak úgy áta-botában, hanem okos stratégiával, egymásra építve…) Hát persze, egy kis kiadó, aki talán már nem is olyan kicsi, már moziban is forgalmaz és könyvünnepet is szervez. Miért baj ez? (Dehogy baj, legalább valaki csinálja.) Azért, mert így a haszon kevésbé forgatódik vissza a keresztény kultúra építésébe – már ha a „hivatalos” keresztény műhelyeket vesszük a keresztény kultúra letéteményeseinek. Vagy ez már a múlt?
Az egész esemény-sorozat az internet szabad és szabados világában zajlik – örömhír határok nélkül?
10. Ismerem azt a nagyszerű keresztény fafaragó embert, aki évek óta különböző kereszteket és feszületeket készít és szállít a boltokba. Megy az üzlet ahogy megy, meggazdagodni nem lehet belőle. Aztán a lánya kitalálta, hogy vágjanak különböző motívumokat a kereszt száraiba. Szép, ízléses munkák, indák, virágok, viszik is őket. Mint ahogy olyan szépek és ízlésesek a feszületeink is. Izmos testű, szép arcú Krisztusok fekszenek, lógnak a szögeken, jó rájuk nézni. Ez is kultúra, ez is művészet, keresztény művészet, ki tagadhatná. De hogy mennyiben tükrözi az agyonvert, vérben úszó Megváltó szenvedését – az másik kérdés. A Holokauszt után mondta valaki, hogy talán más lett volna a történelem, ha a keresztre feszítés képein látszik –ahogy a ruháitól megfosztott Üdvözítőn látszott -, hogy ez egy zsidó ember, körül van metélve…
11. Egyszer olvastam, hogy a beszéd-gyorsaság majd duplájára nőtt az elmúlt száz évben. (Mondjuk 28 szótagról 54 szótagra percenként – vagy valami ilyesmi.) Ha ez így van, akkor a ma rétestésztaként nyúló vallásos népénekek valamikor pattogósnak és elevennek hatottak. Nem kellene begyorsulni – úgy mindenben?
Emlékszem, még néhány éve is olyan írások jelentek meg egyházunk hivatalos újságjában, amelyek a könnyűzene romboló hatásától féltették a szakrális zenét. Biztos van ebben igazság is, sok slendrián dallamot, összefércelt szöveget hallhattunk már mindannyian. De azt is el kell ismernünk, hogy a mi kis keresztény szubkultúránkban – szakrális művészetek hetével, új templomokkal, könyvekkel és mindennel együtt -, az egyetlen sikertörténet (már amennyire) a keresztény könnyűzenéé. Tele az internet a számokkal, olykor sokszázezres „kattintással”, azaz legalább ennyiszer megnyitották ezeket a felvételeket. Jön az „Ez az a nap!” fesztivál – és a Sportcsarnok megtelik fiatal és kevésbé fiatal emberekkel, akik az egész országból, de még a határon túlról is ideutaznak az együtteseket hallgatni, közösen énekelni, örülni a tanúságtételeknek – mondjam-e, hogy ezt is magánemberek szervezik, innen-onnan összeszedett pénzből? Hiszen ez természetes… (Sajnos.)
Keresztény könnyűzene: van itt régizenei együttes, népzenei feldolgozás, modern rock, rap, de még heavy metal is (számomra már befogadhatatlan módon). Ha belegondolok, hogy volt idő, amikor világi zenére íródtak a vallásos szövegek is és nem volt a zenei nyelvben éles ketté választás, akkor itt komoly visszatérésről és megújulásról kell beszélnünk. Ha pedig még azt is hozzáteszem, hogy valamikor az orgona is újdonságnak számított, amelynek ugyanúgy meg kellett küzdenie a maga helyéért és szerepéért templomainkban, mint most a „gitáros zenének”… Végre, legalább küzd valaki!
12. Keresztény kultúra? Ja, hát a jézuskák a búcsúban! Meg az egyméteres gyertya! Világítós betlehem!
Miért is ne? Rettenetes giccs, de része a kultúránknak. A kérdés az, lesz-e bátorságunk, erőnk és tehetségünk ennél valami jobbat létrehozni, s főleg, bemutatni a világnak? Áttörni a megszokás falait az „új időknek új dalaival” – vagy beletörődünk abba, hogy mi csak egy kis, a világ számára érdektelen szubkultúra vagyunk? Még vigasztaljuk is magunkat, hiszen a Szentírásban is az áll, hogy akik Isten előtt nagyok, azok a világ szemében senkik…
Meggyőződésem, hogy a Krisztusban való hit arra hív minket, hogy az Ő munkáját vigyük tovább az élet minden területén. A kultúrában is. Egy olyan értő közeget teremtve, ahol a művek „megszólalnak”, értelmezési keretet kapnak, láthatóvá válnak.
Ha nem, akkor úgy járunk, mint az egyszeri ember, aki, amikor Jézus Krisztussal együtt átnézte életét és az Üdvözítő azt merte mondani neki, hogy bizony ez még nem sziklára épült ház, ebben sok a homok, akkor így válaszolt: Uram, nem homok az, hanem habarcs! Rendes emberek keverték, politikailag korrekt oldalon – bármit jelentsen is ez a szó -, és teljes szívvel hitték, hogy ezzel ők valami isteni munkát végeznek el – de csak összehabarcsolt homok az, még ha rajta is a felirat: Vigyázat! Nyomokban Krisztust tartalmaz!
Teljes meggyőződésem, hogy Isten arra vágyik, hogy életünkön és munkánkon – alkotásainkon - keresztül megerősödjön egy krisztusi kultúra hazánkban és Európában. Egy ilyen, Krisztus-hordozó kultúra valóban összetartó erő, habarcs lenne, védelem a most nagy erővel tapasztalható összeomlással szemben. A Hit évében mi mást lehetne mondani: kalandra fel!
Sípos (S) Gyula
