Dr. Szegedi László: Rendhagyó kerekasztal a felvilágosodás korának hitéről

Kerekasztal beszélgetésre hívom meg a felvilágosodás nagyjai közül Descartes-t, Kantot, Hegelt, Heideggert, az egyháziak közül pedig Mazarin bíborost és Páli Szent Vincét Franciaországból, Hofbauer Szent Kelement és II. Józsefet az Osztrák Császárságból, Bosco Szent Jánost és IX. Piuszt Itáliából, Kis Szent Terézt és Foucauld Károlyt. Megkérem őket, mondják el hittel kapcsolatos gondolataikat. Meghívom még János apostolt is, mert az ő evangéliumának bevezetőjében találtam olyan megfogalmazást a hitről, ami bennem rendet teremtett:

            (akik Krisztust) „befogadták, azoknak hatalmat adott, hogy

Isten gyermekei legyenek. Azoknak, akik hisznek nevében.” (Jn1,10-12)

Térjünk is a tárgyra! János apostol, azt a mondatodat érzem a hit szempontjából lényegesnek, hogy akik Krisztust befogadták, azoknak hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek. Azoknak, akik hisznek benne. A két ige, hogy befogadni és hinni, nálad kiegészítik, magyarázzák egymást, együtt alkotják a hitet. Krisztust be kell fogadni. Az tudja befogadni, aki hisz benne. A hitével fogadja be az ember Krisztust.

János így kezdi: A Jézussal való találkozásom, azon túl, hogy életre szóló barátok lettünk, számomra a Végtelennel való találkozást jelentette. Nem tudom megfogalmazni azt a tapasztalatot, amit a vele való találkozás jelentett. Benne Élet volt, s én bekapcsolódtam ebbe az Életbe. Ez a lényeg. A hitem fejlődött. A kereszt tövében összeomlott a hitem. Húsvétkor feltámadt. Pünkösdkor mélyült. Az embernek távlata lett. A Végtelennel találkoztam benne, méghozzá emberi formában. Jézus roppant konkrét, hús-vér ember, ugyanakkor végtelen titka volt. Sokan vannak, akik valami véges emberit kiszíneznek, és végtelennek gondolnak, ami aztán tönkre teszi őket. Jézus más, őt nem én színeztem ki, hanem meghaladta mindazt, amit el tudtam képzelni. „Ami kezdettől fogva volt, amit hallottunk, amit a szemünkkel láttunk, amit szemléltünk, és amit kezünkkel tapintottunk, az élet Igéjét hirdetjük nektek. Igen, az Élet megjelent.”(1Ján 1,1-2) Jézus szavát ittam, szemem nem tudtam levenni róla, felemelt, távlatot adott, boldoggá tett. Az Istennel találkoztam benne. Sokat kérte, hogy higgyünk benne. Ha nem ő mondta volna, nem fogadtam volna el, de Ő volt az Igazság, Ő sokkal nagyobb volt, semhogy emberi hiúságból hazudott volna, sokkal szentebb, bölcsebb volt, hogy tévedett, vagy tévesztett volna. Én hittem benne, befogadtam. Ez a hit nem csupán elméleti igazságok elfogadását, hanem az Ő személyének az elfogadását, befogadását, belőle való életet jelentett. Hinni az Ő esetében annyit jelent, mint belőle élni. Hinni annyit jelent, mint találkozni a Végtelennel és elfogadni, befogadni, élni belőle. A benne való hit békét, bizonyosságot jelent. Jézusnál megpihenek, lecövekelek, kikötök, nála maradok örökre. Rajta túl a semmi, a sötétség, halál van. Benne teljes bizonyosságot leltem.

Köszönjük János, egy kicsit értem szavad. Te egyszerűen elmondtad tapasztalatodat. Ezt nem lehet bebizonyítani, te nem is akarod, tényt jelentesz ki. Akiknek szintén részük van tapasztalatodból, azok hisznek, amiben te hiszel. Akiknek nincs tapasztalatuk, azoknak fölösleges magyarázni, úgysem értik, de ha el is fogadnák érvelésed, akkor sincs részük ebben az Életben.

Most pedig felkérjük az újkori hitviták legelhíresültebb alakját, Descartes-t, hogy fejtse ki gondolatait a hitről. Ő a felvilágosodás előfutárai közé tartozik, akinek igen fontos szerepe lett az európai hit fogalmának alakulásában. Éppen Lorettóból jön, a híres Mária kegyhelyről, ahová elzarándokolt ez a huszonhét éves fiatalember.

Meglep engem, hogy ön Lorettóban járt - mondom neki - hiszen az ön nevéhez fűződik az újkor legnagyobb szellemi áramlatának, a „mindenben kételkedni kell” tételnek a feltalálása. Azt hiszem, nincs még egy ember, aki ennyire rányomta volna bélyegét a közgondolkodásra évszázadokra, mint ön.

Descartes kissé zavarba jön, aztán beszélni kezd: Korunkban nagy szellemi zűrzavar volt. Korábban roppant hevesen harcoltak szellemileg is, de nemcsak úgy, hanem fegyverekkel is protestánsok, katolikusok a hittételeikért. A mi korunkra már elvesztették vonzó voltukat, értéküket ezek a meggyőződések. A vallásháborúk vége felé jártunk, a gondolkodók értetlenül nézték a háborúkat, a vallás egyre kevésbé érdekelte az embereket. Isten helyett az ember érdekelt bennünket egyre jobban. Szilárd meggyőződés volt bennünk, hogy az igazság területén új felfedéseket tehetünk. Az igazság számunkra az autonóm ember igazságát jelentette, amit mi saját eszünkkel akartunk felfedezni. Az igazság területén nem az Isten volt az alap, biztos pont, hanem az ember. 1619-ben Érsekújvár ostroma előtt jöttem rá életem nagy felfedezésére, hogy minden tudományos bizonyosság alapja, első biztos pontja, amit nem lehet kétségbe vonni, hogy amikor gondolkodok, akkor ez a gondolkodás megcáfolhatatlan tény, gondolkodom, tehát vagyok. Az első biztos alap után mindenben kételkedni kezdtem, hogy ennek segítségével megrostáljam ismereteimet, s ami fennmarad a kételkedés rostáján, azt fogadjam el igaznak. Arra jutottam, hogy amiről világos, határozott ismeretem van, az igaz.

Mindenben kételkedni kezdtem, Isten létében is. A hívek egy része ezt szentségtörésnek tartotta. Sok helyről kitiltottak. A tudósok rendkívül lelkesedtek értem. Kemény időt éltem át, mi van, ha mégis van Isten? Magam is megijedtem magamtól. Aztán mégis bizonyosságra jutottam, hogy van Isten, s azért mentem el Lorettóba, hogy a Szűzanyának megköszönjem visszanyert hitemet. Isten létét egyébként háromféle módon is bizonyítottam később írásaimban.

Önnek annyit mondhatunk - mondom neki - hogy az ön lorettói zarándoklatát a hívők előszeretettel emlegetik, de ez nem érdekli a többi embert. Az ön gondolata, hogy mindenben kételkedni kell, egész Európát hatalmába kerítette századokon keresztül. Tudományos elv, aminek legfontosabb gyakorlati alkalmazása az istenhitben való kételkedés. Az újkori Európa népei sok mindenben kételkedtek, kételkednek, de nem mindenben, a felvilágosodásban nem. Legteljesebb, komoly kételkedés Isten léte körül alakult ki az ön tanítása nyomán. Egyébként mindenki azt tartja nyilvánvalónak, amit legtöbbre értékel. A mindenben való kételkedést Hume vette legkomolyabban, de angol lévén, nála az érzékelés áll abszolút igazságként minden felett.

Jánost kérdem, mi a véleménye Descartes-ról?

Nem akarok eszmecserét folytatni vele, mert teljesen két malomban őrölnénk. Én Jézusban találkoztam, a Végtelennel, és befogadtam. Én ezt nem is tudom, nem is akarom bizonyítani senkinek. Descartes szenvedélyesen gondolkodó elme. Roppant nagy élménye, hogy rájött az igazság felismerésének módszerére. Ezt abszolút értékként élte meg. Descartes kiugrott az Atya öléből, és magányosan, a sötétségben lebegve abban próbálta megtalálni az alapvető bizonyosságot, hogy ő gondolkodik, tehát van. A testi tapasztalás még nyilvánvalóbb, amiről ő semmit sem mondott. Gondolkodás és érzékelés szűk, rövid pillanatnyi esemény, ami tovatűnik a lét óceánjában. Én az Atya ölén nyugszom Jézussal. Én nem ugrok ki onnan. Nekem nincs szükségem arra a bizonyosságra, amire ő törekszik.

Most a felvilágosodás koronázatlan királyát, Kantot hallgatjuk. Kis, fegyelmezett ember, óriási öntudata van.

Az volt a problémám – kezdi - hogy az elméleti bölcselet és a tapasztalás két egymást cáfoló tudomány lett. Sikerült tudományos elméletet alkotnom, amelyben az érzékelés és a gondolkodás kiegészítették egymást. Átfogó elméletet állítottam a megismerés folyamatáról. Minden ismeret az érzékeléssel kezdődik, mondtam. Az érzékelt dolgokra pedig az értelem ráhúzza a fogalmakat, amelyeket az értelem alkot. Isten létét én nem tagadom, gyakorlatilag fel kell venni, hogy a tömegeket féken tarthassuk, de Isten léte nem tudományos igazság, mert Isten esetében nincsen adva valami dolog, amire rá tudom húzni az Isten fogalmát. Az okság elve csak a földi dolgokra érvényes. Csak a tudományosan igazolható tételeknek van rangjuk, szellemi értékük, sajnálom, de Isten nem tartozik a tudomány fennkölt világába.

Megköszönjük Kantnak gondolatai ismertetését. Mondom Jánosnak, érdekes, hogy ő sem tagadja Isten létét. János azt válaszolja, igazad van, de Descartes-hoz viszonyítva nagy lépéssel távolodik Istentől, zsugorodik nála az Isten. Szép kis isten, akinek nincsen helye a tudomány panteonjában. Kantnak igaza van abban, hogy Istenben nincs anyagi dolog, amire ráhúzhatjuk Isten fogalmát, de ez Isten esetében előny, mert különben bálvány lenne. A kanti tudomány-fogalom önkényesen leszűkít. Az ismeret lényege nem a fogalmakban, hanem a lét tudatos megélésében áll. Az egyén fogalmi ismerete halvány felszíne a léttapasztalásnak.

A következő meghívott Hegel. Az ő gondolatait én foglalom össze, mert gondolatai igen zavarosak. Nálánál nagyszabásúbb elméletet senkinek sem sikerült kitalálnia. Összeömlesztett filozófiát, teológiát, történelmet, politikát, társadalomelméletet, s mindezt újszerűen. Dialektikus módszere igen érdekes. Isten és teremtett világ összemosódnak, isten és világ azonosak, a világ az isten, abszolút szellemnek nevezi. Az abszolút szellem a történelemben bontakoztatja ki magát, mondja Hegel. Panteizmusnak mondjuk, amikor a világ az isten. Az abszolút szellemet azonosítja a Szentháromsággal, majd a mindenség lesz az abszolút szellem. Az abszolút szellem a történelemben fokozatosan bontakozik ki. Az eljövendő korban - hirdeti Hegel berlini előadásain, amiket öreg tábornokok is végighallgattak, pedig nem értettek belőle semmit - az abszolút szellem a német szellem géniuszában bontakozik ki. Ez lett a német felsőbbrendűségi elv tudományos alapja, s ebből következik logikusan – a felsőbbrendű németek számára - két világháború kirobbantása. Marx is Hegelből indult ki, csak ő nem a német fajban, hanem a proletariátus világforradalmában látta az emberiség abszolút jövőjét. Ő ezt a kibontakozást nem az abszolút szellemből, hanem az ősanyagból vezette le.

A felvilágosodás eszméinek Hegel a csúcsa. A nagy októberi forradalomban, a két világháborúban, majd a kommunizmus világméretű elterjedésében, és az ezeket követő nyomorban öltött testet Hegel eszméje. Most nem kérdem Jánost, számomra is nyilvánvaló, hogy miről van szó. Hegelnél nincs szükség hitre, itt hatalmas intuícióról van szó, ami szemünk előtt fokozatosan bontakozik ki, melynek a kibontakozását a német faj kibontakozásában, és a kommunizmusban szemlélhetjük.

Az utolsó világnagyság, akit megszólítunk, Heidegger. Ő már lefelé megy a felvilágosodás korában. Kompromittálta magát, náci volt, öreg korában remeteként élt. Tekintélye olyan nagy volt, hogy habár náci múltja csorbította is tekintélyét, de nem semmisítette meg. Ő az ember létélményét elemezte, nála ez volt „a” valóság. Az ember lényege – mondja - a létélménye. Ez pedig nem más, mint a szorongás. Az ember lényege, itt és most, bedobva a létbe, nem tudja, honnan, nem tudja, hová tart. Egyetlen emberhez méltó életcél, vállalni hősi pózzal a céltalan semmit.

Említem neki, hogy gyerekkoromban ezt fújták a nyilas katonák: „....röpköd a gránát, öt perc az élet és nincsen tovább”.

Most János megkérdezi, hogy Heideggerrel vége is lett a filozófiának?

Nem lett vége, mondom neki, ma is vannak filozófusok, de az élet eszméit már nem ők irányítják.

Kik irányítják az életet?

Az élet egyrészt egyre jobban egységesül világméretekben. Másodszor nagyon sok jelentős tényező befolyásolja nagymértékben a társadalmat. Csak jelzésszerűen említek néhányat.

Legjelentősebb tudatformáló tényező az elmúlt időben a televízió. Jelenleg az internet formálja kiemelten az emberiség tudatát. Ez előtt kell még említeni a pénz világát, a bankárokat, a multinacionális vállalatokat. A központi eszmék a liberalizmus, a fogyasztás, ami azt a célt szolgálja, hogy ami kis pénz van még a polgároknál, azt kiadják. A pénz koncentrációja a célja azoknak, akik a világ felett, vagyis a pénz felett hatalommal rendelkeznek. Egyre inkább az ő céljaiknak megfelelően hozzák a törvényeket. Van hatalmuk, célszerűen szerveznek, de egyre nagyobb a feszültség az egész világban. Az alapvető közösségeket, családokat, nemzeteket, vallásokat szét akarják bomlasztani, hogy senki se védekezhessen ellenük. Cél a gazdasági növekedés, ami egyre nehezebben megy, de a leggazdagabbak mesésen gazdagodnak, miközben óriási tömegek egyre jobban eladósodnak és jutnak nyomorba. A vallás helyzete a társadalomban peremre kerül. A gyengülés kettős, a hívők egyre fogynak, másrészt, ami vallásosság van még bennük, annak a minősége is gyengül a felbomló társadalomban. A világ urai a népesség sorvasztásában látják az egyik fő célt, ami az erkölcs sorvadását is felgyorsítja.

Javaslom, hogy tartsunk szünetet. János kéri, ha lehet, a szünetben nézzünk meg valami jellegzetes mai helyet, hogy lássa az életet. A kerekasztal egyházi szereplőit megkérjük, várjanak kissé. Azt javaslom, egy plaza-ba menjünk el. Hatalmas terület. Kör alakú épületkolosszus, több emelet magas. Középen óriási fogyasztó terület. Ma kihalóban az ország, egyre kevesebb a fiatal, de itt rengeteg fiatalt látunk, nem tudni, honnan jöttek ide ennyien. Elképesztő áru-választék, bőség körbe–körben minden emeleten. Hatalmas tömeg, ünnepélyesen vonulnak, nézelődnek, beszélgetnek, áhítatos szertartásossággal vesznek részt a plaza életében. Odaülünk egy asztalhoz, és próbálunk szóba elegyedni egy magányos fiatalemberrel. Bemutatkozunk. Megtudjuk róla, hogy fél éve magányosan él, előtte volt élettársa, gyerekük nincsen. Állása nincs, múlt héten elbocsájtották. Lakására kölcsönt vett fel, nyolcvan ezret kell törleszteni havonta. Nagyanyjával élt, neki jó nyugdíja volt, múlt héten meghalt. A lakást elveszik, ha nem törleszt. Van még ezer forintja, itt tölti a napot, utolsó pénzét költi el. Na, és holnap mi lesz ? - kérdem tőle. Nem tudja, nem strapálja vele magát, hogy ezen gondolkozzon, majd ráér holnap gondolkodni rajta.

János azt mondja, hogy a Jelenések könyvének a nagy Babilon bukásáról rajzolt vázlata jutott eszébe.

Közben visszaérünk a kerekasztalhoz. Kérem, hogy akik eddig még nem szóltak, különböző címeiket mellőzve valljanak hit-tudatukról, hitéletükről. János apostollal arról szeretnék elmélkedni, hogyan alakult a hívek és a hittudósok hite a felvilágosodás korában.

Franciaország az Egyház legidősebb leánya, kezdjük velük a beszélgetést!

Mazarin bíboros a Francia Király mindenható minisztere, egyházi személy, - a király neveztette ki bíborosnak, így egyházi és társadalmi szinten is jelentős személy.

Mi, egyházi személyek is a felvilágosodás gyermekei vagyunk, mondja, de természetesen nem valljuk a hitetlen nézeteket. Nekünk, francia katolikusoknak egyedülállóan fontos a Francia Király. Az abszolút királyi hatalom hívei vagyunk, mert szükség van erős államra, hogy a kellő adót be tudjuk szedni a nacionalizmus szolgálatában az állandó harcokhoz a Habsburgok ellen Német-Alföldért, az angolokkal a gyarmatokért. Rómával nem értünk egyet, gallikanizmusnak nevezzük a pápa központi hatalma elleni szellemi harcunkat.

Levegőt vesz, s mi gyorsan megköszönjük neki magvas gondolatait, s Páli Szent Vincét kérdezzük. Ők láthatóan nem kedvelik egymást, néhányszor keményen összetűztek Mazarinnal.

Én azokkal a roncsokkal foglalkozom, akik Mazarin háborúitól árva gyerekként, hadirokkantként, hadi özvegyként tengetik életüket. Én Jézust látom és szolgálom a szegényekben. Szép számmal támogatnak előkelő hölgyek, akiktől igen nagy összegeket gyűjtök a szegények javára. A vincés nővérek a betegek szolgálatára szentelik életüket. A lazarista rendi papok a szegényeknek lelkigyakorlatokat tartanak vidéken. Az én munkám csepp a tengerben Mazarin, és az Egyház ellenségeinek munkája mellett, de Jézus a világ abszolút értéke.

Most II. Józsefet és Hofbauer Szent Kelement kérdezzük, ők hogyan élik, látják a hitet?

II. Józsefből árad a szó: Vége van a sötétségnek! Megreformálom az Egyházat, és felvilágosult Egyház lesz a sötét, középkori Egyházból! A szociális tevékenységet nem folytató szerzetesrendeket eltöröltem. Felvilágosult papokat nevezek ki püspököknek. Előírom, hogy mit tanuljanak a teológusok. Rómával megtiltom, hogy tartsák a kapcsolatot. Még azt is megszabom, hogy a misén hány gyertya égjen.

Kelemen erre elmondja, hogy nem bírta ki az osztrák teológia sivár légkörét, Rómába ment, hogy katolikus hitet tanulhasson. Redemptorista szerzetes lett. Élete utolsó évtizede volt legfontosabb életében, amikor Bécsbe került. Rengetegen itták szavát, szegények, gazdagok, tudósok, egyszerű emberek, művészek. Nem mondott ő semmi rendkívülit, csak a sivár, racionalista környezetben megérezték rajta az élő hitet, amire igen ki voltak éhezve azok, akik nem a vadállat imádatában keresték boldogságukat.

Rómából IX. Pius pápát és Don Bosco Szent Jánost hívtuk el.

A pápa elmondja, hogy az Egyház ostromlott várhoz hasonló, a társadalommal egyre jobban elvesztette a kapcsolatát. Az Egyház, ellenségei között, egyre inkább a megkövesedett uralkodó osztályokkal került egy gyékényre. Ezen szerettem volna változtatni. Reformokat vezettem be Rómában. Szabadon engedtem a politikai foglyokat, alkotmányos államformát vezettem be, a liberálisok elégedetlenek voltak, elűztek. Az osztrákok visszaállították az egyházi államot ideiglenesen, de aztán a piemontiak elfoglalták Rómát, és kikiáltották az egységes olasz államot, én a Vatikán foglya lettem. Az egyházi állam megszüntetése előtti utolsó tettként összehívtam az I Vatikáni Zsinatot, amelyben a püspökök döntő többsége mellém állt, és megerősítették a pápa szellemi hatalmát az Egyházban.

Don Bosco elmondja, hogy ő nem ért a nagy politikához, nem is érdekli. Ő Torinóban él, Piemont fővárosában, s a háborúk és a kapitalista fejlődés roncsait, szemetét szedi össze, s nevel belőlük embereket, közösséget. Karizmatikus egyéniség, aki feltalálta magát ezek között az ellenséges körülmények között. Polgárokat nevel, akik hívő emberek. Őt jobban elfogadják a liberálisok is pillanatnyilag, mint a letűnő kor hatalmasaihoz tartozó főpapságot.

Kis Szent Teréz elmondja, hogy nővérei mind karmelita apácák, ő nagyon vágyódott közéjük kerülni, még Rómába is elment XIII. Leó pápához egy fényes zarándoklattal, hogy kolostorba vonulhasson. Elmondja, hogy nem tud semmi nagyot tenni, mint például Nagy Szent Teréz, aki megreformálta a karmelita rendet, és virágzó közösséget formált belőlük. Ő nem is akar semmi nagyot tenni, ő a maga hétköznapi életében akarja megélni a szeretet. Elmondja, nagy vágy élt benne, hogy ő is misszionárius, hithirdető, vértanú lehessen, de mindez lehetetlen. De a Bibliát forgatva megtalálta hivatását, „én az Egyház szívében szeretet leszek”.

Őt hallgatva fogalmazódik meg bennem a gondolat, hogy a felvilágosodás korának katolikusai is koruk gyermekei. Kis Szent Teréznek nem úgy fontos az Egyház, mint Mazarinnak, de ő is szerelmes bele. Ez ma már nem jellemző, hiszen az eszmék is tönkrementek. Az Egyház nekik ugyanis fontosabb szerepet játszott a tudatukban, mint a Krisztus, bár Teréz számára az Egyház Krisztus Jegyese.

Foucauld Károlyról nem lehet mondani, hogy neki az Egyház szervezete fontosabb volt, mint Krisztus. Daróc reverendájára piros szövetből szívet varrt, Jézus szívét. Elvarázsolt ember. Elmondja, hogy megtérése után trappista szerzetes lett. Igen szigorú életet éltek, kétszázan voltak a kolostorban, hajnali kettőkor keltek, állandó csendben, böjtölve dolgoztak.

Nem tudott kielégíteni, nem fakír akartam lenni. Hosszú keresés után a tuareg mohamedánok között találtam fel magam, ahol valaha idegenlégiós tiszt voltam. Nekem az a lényeg, hogy Jézus, az én igen szeretett testvérem, bennem éljen ezek között az egyszerű, szegény emberek között, hogy őket megszentelje. A többit én Jézusra bízom.

A meghívott vendégeknek megköszönjük, hogy elfáradtak, elbúcsúzunk, és Jánossal kiértékeljük a látottakat.

János, mi a véleményed a felvilágosodás korának a hitéről?

Jól tetted, hogy a kor hitéről kérdeztél, mert ennek központi szerepe van a világ jövője szempontjából. Akit mi igazán értékelünk, azt befogadjuk személyünkbe. A meghalt Krisztus az egyetlen, aki megélte köztünk Isten végtelen szeretetét. Ez a szeretet feltámasztotta őt. Aki a feltámadt Krisztusban hisz oly módon, hogy befogadja Életét, és részt vesz benne, az nem csupán emberi személyt, ideológiát fogad be magába, hanem Isten személyét, Szentlelkét, erejét. Krisztusban nem volt bűn, Őt nem tudta tönkretenni a bűn. A felvilágosodás gyermekiben voltak véges értékek, aztán volt bennük bűn is, ami egyre jobban megrontotta őket. Az ördög mindig megmagyarázta nekik, hogy ők milyen rendes emberek, csodálatos jövő fog születni alkotásukból. Amikor Hegel előadásait hallgatták a tábornokok, senki sem hitte volna el, hogy az eljövendő két világháború után kiábrándulnak a nacionalizmusból. A ma embere ezek után már csak élvezni akarja az életet, olyan áron is, ha ki is irtja saját népét. A felvilágosodás német bajnokainak késő utódai hoznak létre Németországból török segédmunkásaikon keresztül mohamedán török köztársaságot.

A világban harc folyik Jézus és a gonosz között. Az emberiség nem gonosz, hanem gyenge, bűnbe esett, de egyre jobban elmerül a bűnben a gyakorláson keresztül. A költők a bennünk lévő érzelmeket írják meg művészien. A filozófusok a világ nagy, átfogó igazságait fogalmazzák meg. Az európai társadalom gyermekeit a felvilágosodás korában, - hasonlattal - tekinthetjük kamasz kornak. A világ egyre tágul, fejlődik, s a kor gyermekeit elbűvölte saját létük, a világ, és az volt az élményük, hogy ők Isten nélkül csodálatos világot fognak teremteni. A többség, a közvélemény lassan, fokozatosan távolodott az Istentől. Aki szilárdan hitt, nem volt érdekes. Aki határozottan, világosan tagadta Isten létét, nem lett széles rétegek prófétája. Amint említettem, akik óvatosan távolodtak, azok elégítették ki a tömegek igényét, s ezért lettek ők a legnagyobbak.

A felvilágosodás gyermekei is, mint minden ember, keresték az Igazságot, az Életet, a Jövőt, a Fényt, és keresték öntudatlanul az Istent. Olyan szép eszméik, alkotásaik voltak. Ennek tudatában voltak. Súlyos bűneik voltak, amit nem láttak, de a bűn bennük volt, működött bennük, és megrontotta alkotásukat. Magukat gondolták istennek. De Isten szerepét nem tudták megvalósítani. Magabiztosak voltak, ami korlátolttá tette őket. Egymás korlátait látták, de sajátjukat nem. Gőgösek voltak, ellenfeleiket lenézték, ami nagyon csúnya tulajdonság, nevetséges és alaptalan, mert nekik is megvoltak a súlyos gyengeségeik. A felvilágosodás gyermekei is beleestek az ősi emberi hibába. Ellenfeleikből megalkották a gonosz fogalmát, amit nekik le kell győzniük, s ez nagy dicsőségük lesz. Kegyetlenek voltak a különböző nacionalizmusok, kegyetlenek voltak a proletárdiktatúra bajnokai, és kegyetlenek ma a pénz urai azokkal szemben, akik nem tudják befizetni nekik a mindent kizsigerelő kamatot. Ebben a háborúban mindenki mindenki ellen harcol, s csak idő kérdése, hogy a győztesekből mikor lesz vesztes. A pénz urai sincsenek biztonságban, mert ha Spartacus felkel a sírjából és az éhező tömegek nekimennek a plaza-knak, világomlást produkálnak. Én végkifejletükben nézem a felvilágosodást is: bűneikkel a világ pusztulását készítik elő, gonoszok. Joel szövege szerint Isten irgalmaz nekik, ha összeomlásukban bánják bűneiket.

A felvilágosodás korában - veszem át a szót Jánostól - nem Isten Európa fő eszméje, összekötő kapcsa, jövője, hanem a humanista eszmék. Hazaszeretet, ész, tudomány, társadalmi igazságosság, szabadság lettek a nagy világmegváltó eszmék. „Hazám, hazám, te mindenem.” „Fel, fel ti rabjai a földnek.” Sorolhatnánk tovább a jelszavakat. Nagy értékek voltak ezek az eszmék. A világmegváltó eszmék szolgálatában nagyot alkotott az európai társadalom. Ezekben az eszmékben mindig volt valami istenített elem. Mindig volt benne ellenség, akinek a legyőzése hozza az aranykort. Ezek az eszmék, mint világnézet, mindig bűnösek voltak. Ezek az eszmék nem hozták meg az aranykort, és mindig pusztulásba torkollottak. A bűnük nyomán a felvilágosodás eszméi pusztulásnak indultak. Elsőnek a német nacionalizmus omlott össze, majd a józan ész nimbusza, az angol táncdal-énekesekért őrjöngő ifjúságban. Ezután került sor a szocializmus bukására az ’56-os forradalomban. Ezt követően felgyorsult a bomlás, és rohamosan pusztulásnak indult minden izmus. Minden eszme: család, józan ész, becsület, erkölcs, devalválódott széles rétegek előtt, értékválság következett be. Ezek az eszmék egymás ellen harcoltak, végül a pénz értékelése legyőzte valamennyit, és a pénz lett a fő érték, ez, mint élet-eszme nem omlott össze, legalábbis egyelőre.

Mondtam neked - folytatja János - én valóban találkoztam Jézusban az Istennel. Jézus szelíd volt és alázatos, szolgált, áldozatul adta életét a világért. Mindezt az Atya egyszülöttjeként tette. Megértettem, hogy Jézus az Élet, Jézus az Igazság, Jézus a Jövő, Jézus a Fény, Jézus az Isten. Megértettem, hogy ebben a bűnös világban az Isten szelíd és alázatos, szolgál, áldozatul adja életét a világért. Jézus irgalmas az Őt megölő világgal szemben, ha bűnbánatot tart, ha befogadja, ha hisz benne. Jézust megölte a bűnös világ, meghalt, de feltámadt, és feltámadásában a teljes Életre jutott. Erre hív bennünket. Ebben a bűnös világban Krisztust megölik az emberek, mert gonoszak, de mindig feltámad, és akik befogadják, azoknak hatalmat ad, hogy Isten gyermekei legyenek.

János, elmondom neked, hogy mit értettem meg tőled. A felvilágosodás korában az egyháziak is koruk gyermekei voltak, őket is az eszmék érdekelték elsősorban. Az Egyház szervezése, működtetése fontosabb volt nekik, mint a Krisztus. Engem megragadott, hogy átélted Krisztus egyedülálló, végtelen nagyságát. Nem hozok most idézeteket, és nem magyarázom azokat, te jobban tudod nálam, hogy ki is az Ige, a Fiú, mit jelent neked, hogy Jézus a Messiás. A másik, ami megragadott, amint beszélgetésünk elején említettem, hogy mit jelent neked a hit. Krisztus befogadásáról beszéltél, és azt írtad, a Krisztus befogadása a Krisztusba vetett hit.

Ezt szeretném kicsit megvilágítani a magam gondolatrendszerében. Az ember személy, aki öntudatosan éli saját létét. Az ember maga alkotja meg szellemi világát azokból az értékekből, amelyeket befogad. Az embernek kisebb–nagyobb igényei között kimagasló igénye van egyéni és közösségi életében a korlátok nélkül kielégítő, békét adó értékekre. Keresés közben, vagy hirtelenül megjelennek előtte olyan értékek, amelyekről szubjektív bizonyossága támad, hogy ezek őt boldoggá teszik, ezért érdemes élni, az ezzel való foglalkozás lesz életalkotása. Ez lehet egy lány a fiú számára, lehetett valami világnézet a múltban, vagy lehet Jézus Krisztus, akit Legfőbb Értékként fog fel. A kincs akkor lesz a mienk, ha befogadjuk személyünk közepébe. Az értéket befogadó embernek nincs objektív bizonyítéka arról, hogy ténylegesen igaz érték-e az általa értékelt valóság, sem szerelem, sem világnézet, sem vallás, sem egyéb esetben. János azt mondtad, hogy az igaz ember nyílik meg az igaz értékre. Minden esetben az értéket szubjektív bizonyossággal ragadja meg a személy a hitével, amit a jövő vagy igazol, vagy cáfol. A hit minden ember legalapvetőbb személyes tevékenysége. Az ember életében a hittel felfogott érték fokozatosan bontja ki hatását, és az vagy kibontakoztatja, vagy tönkreteszi, aszerint, hogy igazi vagy látszatérték.

A vallásos hit csak egy lehetséges variánsa a hitnek. A hit fogalmából kiragadták a felvilágosodás tudósai az Istennel kapcsolatos hitet. Istenből – tudatukban - üres fogalmat alkottak, és arról vitatkoztak, hogy ezt az elvont fogalmat érzékeléssel lehet - e bizonyítani. A felvilágosodás lelkes bajnokai egyre jobban igyekeztek elszakadni az Istentől, ami nem ment könnyen. A stratégia fontos része volt, hogy a hitet leszűkítették a vallásos hitre, azt pedig, mint tudománytalan fogalmat, elvetették, miközben saját eszméikben hittek. A teológusok jó része sem rendelkezett élő hittel, azért mentek bele ebbe a lehetetlen, sorvasztó vitába. Jellemző Pascal esete, aki óriási felfedezésnek élte meg, hogy Ábrahám Istene élő Isten. A hit világában nyilván fontos szerepet játszik az istenhit, de a hitnek nem szükségszerűen egyetlen tárgya az Isten. Mindenki abban hisz, amiről azt gondolja, hogy az boldoggá teszi őt.

A felvilágosodás nem hozta meg a hozzá fűzött vérmes reményeket. Megtehette az Európai Unió Alkotmányozó Konventje, hogy a felvilágosodásnak csak a pozitív értékeire összpontosította figyelmét, és nem veszik észre, hogy a kifakult izmusok kora lejárt, s nem tudják feltámasztani azokat. Nekünk, krisztusiaknak, önvizsgálatot kell tartanunk, és be kell ismernünk, hogy – tisztelet a kivételnek - mi sem Krisztusra koncentráltunk, hanem a felvilágosodás korának katolicizmusára. Az a katolicizmus, mint minden „izmus”, pusztulásnak indult. Az élő Krisztust kell befogadnunk egyénileg a személyünk középpontjába, és közösségépítésünkben Isten országa felé kell törekednünk - amiről a téma nagysága miatt nem írtam - mert a krisztusi Isten országa az egyetlen közösség, amelyben nincsen bűn, ezért azt nem rontja meg.

Összefoglalva: Minden érték, pl. tudomány, szerelem, világnézet stb. csak úgy lesz a mienk, ha befogadjuk személyünkbe. Az értékeket csak hitünkön keresztül tudjuk befogadni, minden más felfogás naiv önámítás, amit a felvilágosodás is igazol. A felvilágosodás nagyjai is hitükkel élték át eszméik világüdvözítő jövőjét. Minden ember szellemi életének legszemélyesebb, ezért legtitokzatosabb tevékenysége a hite. A hitünk szellemi életünk csúcsa. Akinek van valami nagy értéke, az abban hisz. Értéket, ismétlem, csak hittel lehet befogadni. Nyilván nem mindegy, hogy milyen értékeket fogadunk személyünkbe. Amit csúcsértékként befogadunk, leginkább az formál bennünket, nem mindegy, hogy istenivé vagy ördögivé formálódunk. Nem mindegy, hogy Istennel éljük meg életünk e világi eseményeit (tudományt, szerelmet stb.), vagy pedig Isten nélkül.

Mi a felvilágosodás korának, a nagy eszmék, az izmusok korának végén élünk.