Jelenits István: Teremtő módon gondolkodni
Mi az írástudó, az értelmiségi felelőssége ma, amikor nem csak egy szűk elit, hanem sokkal szélesebb réteg rendelkezik diplomával?
A rendszerváltás egyik hozadéka, hogy változtak a felsőoktatásba való bejutás feltételei, s mindenki igyekszik egyetemre menni. A társadalomban ugyanakkor nincs szükség ennyi értelmiségi emberre. Ráadásul valószínűleg nem születnek ennyien úgy, hogy értelmiségi hivatásuk legyen. Nemrég beszélgettem egy régi tanítványommal, aki a Műegyetemen tanít. Mint mondta, régen azon a szakon, amelyiken ő tanít, körülbelül húszan kezdtek évente, és ebből is kikopott öt-hat ember. Most 120-an vannak egy évfolyamon, és ebből is ugyanúgy 15 az igazán értelmes. Ez rossz az egyetemnek is, mert ennyi embert nem könnyű elmélyedő figyelemre és gondolkodásra szoktatni. A mércét lejjebb kell szállítani. Ezután persze ez a száz ember elégedetlen lesz, hogy nem kapja meg azt a diplomájáért, miután végzett, amit szerinte kapnia kellene. Esztétikát tanítok az egyetemen. Amíg a Bevezetés az esztétikába című tárgyra csak esztétika szakosok jöttek, többé-kevésbé komolyan vették a dolgot. A szabad bölcsészek viszont a bolognai átalakítás után százhúszan hallgatják az óráimat. Aztán a vizsgán felsorolják, hogy milyen jelenségre mondtam példának a Laokóon-csoportot, de amikor rákérdezek, hogy mi az a Laokóon-csoport, arra már nem tudnak válaszolni. Pedig az ember azt várná egy értelmiségi-palántától, hogy ilyenkor utánanéz, miről is van szó. De őbenne nincs meg ez a szellemi igény, csak megtanulja, amit tudni kell a vizsgára. Én viszont nem érek rá minden példának felhozott műalkotást bemutatni. Ilyenekkel találkozunk az egyetemen, és ezért kerül krízisbe az egyetemi oktatás. A régiekben meglévő értelmiségi hivatástudat nincs meg a mai hallgatók többségében, s ez nem az ő hibájuk, hanem a társadalomé. Ezért ők vizsgákban gondolkodnak. Az értelmiséginek nem csak az a fontos, hogy mit tud, hanem hogy tud-e teremtő módon gondolkodni a szakmájában, s lépést tartani a későbbi eredményekkel.
Ezek szerint az az értelmiségi, aki teremtő módon gondolkodik?
Igen. Sőt, az igazi értelmiségi az volna, aki egyvalamihez nagyon ért, de van rálátása az egészre is, van általános műveltsége, amivel eligazodik a világban, megkülönbözteti a megbízhatót a megbízhatatlantól, a pillanatnyi szenzációt az igazán fontos eseményektől.
Egy írásában szembeállítja a papot a felvilágosodás termékeként megszülető, szekuláris értelmiségivel, aki már nem akar kaput nyitni a transzcendens felé, nem őrzi a szent dolgokat. Értelmiségi-e a pap?
Az volna a dolga, hogy értelmiségi legyen. A felvilágosodással támadt némi feszültség egyházi és profán műveltség közt, de az a mondás, hogy a jó pap holtig tanul, ma is érvényes. A jó papnak nem csak az egyházi gondolkodás fejleményeivel kell lépést tartania, hanem általában az emberi gondolkodáséval, épp azért, mert emberekkel bánik. Kell, hogy az értelmiséghez is szólni tudjon, s ha értelmiségi felkészültségű, akkor tud szólni az értelmiségiekhez és a nem értelmiségiekhez is, de fordítva nem igaz.
A papképzésben megvan ez utóbbira az igény?
A hetvenes években arról beszélgettünk a Vigília összejövetelén, hogy kinek írjuk a Vigíliát. Azt mondta valaki, hogy a katolikus értelmiségnek. De volt-e ilyen akkor? Hát, ha más nem, a papság. Erre Nyíri Tamás felszisszent, hogy a papság ma nem értelmiség. A papság ugyanis úgy érezte, hogy a kommunista diktatúrában azzal a szellemi élettel nem kíván foglalkozni, és így nem csak attól a szellemi élettől, hanem a szellemi élettől is elzáródott. Ekkor én hozzászóltam, hogy régi értelemben lehet, hogy nem értelmiség a papság, de akkor az orvosok például azok-e? És akkor jelentkezett egy orvos, hogy ők sem, mert a szakma mellett nincs idejük mással foglalkozni.
És ma, 2012-13-ban mi a helyzet? Dawkins Isteni téveszméje például ha jól tudom, kötelező olvasmány a szemináriumban.
Sok pozitívum történt azóta. Például a rendszerváltás óta a papok akadálytalanul kerülhetnek ki külföldi egyetemekre, ami alkalmas nyelvtanulásra és kapcsolatépítésre is. Elmondhatjuk, hogy feloldódott az a bezártság, ami kényszerűen évtizedeken keresztül jellemezte a papságot. A papok élete ugyanakkor megnehezült, mert sokkal kevesebben vannak, mint a kommunizmus évtizedeiben. Az a kor még örökölte a régi idők papságát, most pedig csak azok maradtak, akik kommunista időkben és azután jelentkeztek papnak. Később esküsznek az emberek, kevesebb a család és a gyermek. Kevés gyermekből pedig még kevesebb pap lesz. Egy pap egyre több plébániát lát el, így rohangálnia kell, és így alig marad ideje olvasni, tájékozódni. Például nem biztos, hogy újraolvas egy jegyesoktatáshoz, hanem újra előadja az egyszer már megírt anyagát, aminek az a veszélye, hogy újramelegített ételt tálal fel.
Mennyire érzi magát olyan hídszerepben, mint egykori rendtársa, Sík Sándor, akiről azt írta, hogy magányosan próbált közvetíteni népiek és urbánusok, nemzetiek, konzervatívok és liberálisok közt, az irodalmi, értelmiségi élet csoportjai között? Azért kérdezem, mert ön is részt vesz beszélgetőesteken például Esterházy Péterrel vagy Nádas Péterrel.
Esterházy Pétert jól ismerem, a tanítványom volt, én eskettem. A szerzetességemből és a tanárságomból is adódott, hogy több irányú kapcsolataim alakultak ki. Ők pedig nem annak ellenére, hanem azzal együtt szeretnek engem, hogy pap vagyok, és így van kapcsolatuk az egyház szellemi örökségével is. Fontos, hogy ne csak messziről mustrálgassuk egymást, és ne akadjunk fenn a másik félreérthető megnyilatkozásain. S próbáljunk úgy élni, hogy szót értünk egymással és örülni tudunk egymás eredményeinek.
Általában a legtöbb középiskolai, egyetemi évfolyam úgy érzi, hogy ő volt az utolsó nagy nemzedék, utána már beköszöntött a hanyatlás. Ön hogy látja, tanárként több évtizedes tapasztalattal a háta mögött: tényleg hanyatlástörténet az előző évtizedek története?
Az egyetemekről már említettem, hogy ott valóban fenyeget mindez. Ma változik az iskola szerepe: szinte többet tud meg a gyerek a tévéből és az internetről, mint az iskolában. Azonban gondolkodni mégis az iskola tudja megtanítani az embert, és ott kérik csak számon, hogy megtanulta és tudja-e alkalmazni az anyagot. Valaha aki az iskolába került, örült, hogy megfogta az Isten lábát, és tudta, hogy ott érdekesebb kilátás nyílik a világra, mint otthon. Mostanában az iskola elveszíti a méltóságát: sok gyermek úgy gondolja, hogy az csak azért van, hogy ne legyen vele gond. Pedig rá lehetne csodálkozni, hogy amikor a szüleink már nem tudnak állandóan mellettünk lenni, gondoskodik rólunk a társadalom, és az iskolában megismerhetjük a világot, amiben élnünk kell, és ami érdekes. Nem csak szájtátó polgárok vagyunk, hanem alkotó elemei a világnak, amihez meg kell tanulni pár dolgot. Ezt a programot a tanárnak kellene irányítania, de ehhez meg kellene becsülni annyira, hogy ne csak nyűtt melósként végezze a munkáját. A kommunizmusban egy tankönyv volt, kénytelen-kelletlen azt tanítottuk. 1990 után épp az ellenkezője történt: annyi könyv jelent meg, hogy arra sem volt időnk tanárként, hogy végignézzük mind. Most az inga visszalendül, és újra megszigorítják, mely tankönyvekből lehet tanítani. Viszont az állandóan változó viszonyokhoz nehéz alkalmazkodni.
Tényleg nem olvasnak a „mai fiatalok”, ahogy húsz éve halljuk? Egy Umberto Eco-i új középkor felé tartunk, ahol újra a vizuális kultúra a meghatározó?
Azt hiszem, ez tényleg fenyeget. Kevesebb az olvasó ember, és felületesebben, kapkodva olvasunk, mint a patak, ami nem görgeti el a köveket már, hanem elfolyik köztük. Tudnunk kellene kedvet támasztani az olvasáshoz, minél előbb. Amikor a szakmunkásképzőben tanítottam, azt láttam, hogy ezek a diákok ugyan eljutottak a nyolcadik általánosig, de némelyikük úgy, hogy nagyon megerőltető volt számukra az írás. Az óra elején még jegyzetelt, később már nem volt rá energiája. Most gyakran hallani, hogy aki a könnyed olvasmányokat megszereti, az már nincs olyan messze a nehezebbek elolvasásától sem. Én a szakmunkásképzőben azért azt csináltam, hogy számos alkotást magam felolvastam az órán, például Kafkától az Átváltozást. Felolvastam az első részt, majd megkérdeztem, hogy mit gondoltok, mi lesz a folytatása? Persze egy szakmunkásképzőben nem olyan nagy a tananyag irodalomból, mint egy gimnáziumban, így jobban el lehet időzni egy-egy novellánál, regénynél, versnél.
Ma ugyanazzal vádolják az egyházi iskolákat, amivel a rendszerváltás után is – ezekre a vádakra ön akkor számos cikkben reagált. Hogy látja az egyházi iskolák mai helyzetét?
Ezek olyan emberek ellenkezései, akik nem igazán vannak közel a problémához, hanem csak statisztikákat néznek, s kapkodják a fejüket, hogy itt is, ott is új egyházi iskola van. Pedig sok esetben az egyház elveszett iskolák megmentésére vállalkozik, hogy egy falu népének ne kelljen buszra rakni a gyermekeit. Miért volna ez baj? Amúgy is: még mindig nevetségesen alacsony az egyházi oktatás aránya Magyarországon.
Szilvay Gergely/Magyar Kurír
Jelenits István (Berettyóújfalu, 1932. december 16.) Széchenyi-díjas piarista szerzetes, teológus, író, magyar és hittan szakos tanár. Tótfalusy István írói álnéven verseket is írt (de nem azonos Tótfalusi István angol műfordítóval és nyelvésszel). A budapesti piarista gimnáziumban érettségizett 1951-ben. Már akkor is piarista akart lenni, de a rendbe fölvehető növendékek számának korlátozása miatt csak a bölcsészkar elvégzése után, 1955-ben lépett be a rendbe. 1959. augusztus 28-án tett örökfogadalmat, és ugyanebben az évben november 29-én Egerben pappá szentelték. Piaristaként a rend kecskeméti, majd budapesti gimnáziumaiban tanított hittant, illetve magyar nyelvet és irodalmat. 1965-től a biblikus tárgyak tanára is volt a rend Kalazantinum hittudományi főiskoláján, illetve 2000-től ennek utódintézményében, a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolán. 1985 és 1995 között a piarista rend magyarországi tartományfőnöke volt. 1995-től a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Karának esztétika tanára, majd tanszékvezetője volt Budapesten, illetve Piliscsabán. 1992-től évekig tanított a gödi, illetve 1994-től a váci piarista iskolában, majd később a váci Apor Vilmos Katolikus Főiskolán is. Számos írása jelent meg a Szentírásról, Janus Pannonius, Pilinszky János költészetéről (utóbbinak gyóntatója volt), irodalomról, nevelési kérdésekről és más témákról, elősorban a Vigilia és az Új Ember hasábjain. Összegyűjtött műveit az Új Ember Kiadó 1999 és 2001 között öt kötetben jelentette meg. Rendszeresen tart pedagógiai, irodalmi és bibliai tárgyú előadásokat a budapesti piarista kápolnában, és szerte az országban. A zsidó-keresztény megbékélés ügyét mindig kiemelten kezelte. (Wikipédia)
