Bevezető Márk evangéliumának olvasásához
Sípos (S) Gyula: Bevezető Márk evangéliumának olvasásához
Először egy kis gondolati játékra szeretném hívni a kedves olvasót. Tegyük fel, hogy egy hajótörött vetődik egy lakatlan szigetre, s egyetlen olvasnivalója akad összesen, az újszövetségi szentírásból Márk evangéliuma egy kis füzetben, amit talán a szerszámosládában talált.
Tegyük fel azt is, hogy ez a hajótörött előzőleg mit sem tudott Istenről, mert ateista nevelést kapott, így legfeljebb néhány zavaros fogalommal rendelkezik a vallásokról. Fogalma sincs arról, hogy mi a megváltás, nem ismeri a teológiai szakkifejezéseket, soha nem hallott még Szentlélekről, Szentháromságról. Szinte kultúrán kívüli, ráadásul sokkos, zavaros állapotban van. Talán unalmában el kezdi olvasni Márk evangéliumát – vajon mit ért meg belőle?
Azért érdekes kérdés ez, mert ma sok egyébként buzgó ember szeret úgy beszélni a „valódi Jézusról” úgy „kutatni” Jézus életét, az evangéliumok mondanivalóját, hogy közben elfelejtik, nekünk mennyi előzetes, számunkra már magától értetődő tudásunk és tapasztalatunk van Jézusról és a keresztény hitről. Hadd mutassak egy példát:
Ha ez a szerencsétlen hajótörött olvassa Márk evangéliumát, ott az első mondatban rögtön ezzel találkozik: „Jézus Krisztus, Isten Fia evangéliumának kezdete” (Mk 1,1). Magától értetődőnek veszi, hogy Jézus Krisztus az ugyanolyan név, mint a Kovács Péter – és máris micsoda tévedésben van! A „Krisztus” szó ugyan valóban tulajdonnevesült mára a kulturális tudatunkban, de nem tulajdonnév, hanem azt jelenti, hogy Felkent, és csak Jézusra vonatkoztatva, hogy Megváltó. Aztán szegény hajótörött valószínűleg azt sem tudja, hogy a Jézus (Jehosua) maga is beszélő név, annyit tesz, hogy „Isten megszabadít” – ami küldetésére utal, s az angyal tanácsára adják neki ezt a nevet szülei. (Ezt Lukács evangéliumából tudjuk, vö. Lk 1, 31.)
Hasonló módon nem tudná, hogy az „evangélium” - „örömhírt” jelent, tehát itt ő valami nagyon örvendetes, boldoggá tévő, kiszabadító hírt fog olvasni. (Pedig mi, hajótöröttek éppen erre az Örömhírre áhítozunk.)
De ami akár a legnagyobb fejtörést okozhatná neki – tegyük fel, hogy zavaros fejű, de tudni vágyó ember a mi hajótöröttünk -, az az „Isten Fia” elnevezés. Mit jelent ez pontosan? Talán azt, hogy az apja Isten, anyja ember, ezért ő valami félisteni hős? Olyan mint Héraklész vagy épp Superman? Emberfeletti tulajdonságokkal rendelkező majdnem-isten?
Mi sem áll távolabb hitünktől! De hogy mit is jelent pontosan az „Isten Fia” elnevezés, azt az Egyháznak is háromszáz évig tartott megérteni, olyan eretnekségekkel harcolva, amelyek könnyen zátonyra futtathatták volna.
Voltak, akik azt vallották, hogy Jézus csak ember volt, akire aztán leszállt a Szentlélek a nyilvános működéséhez. (Persze újabb probléma, hogy kicsoda-micsoda a Szentlélek, személy, vagy személytelen erő, és mit értünk a Szentháromság alatt, ami fogalom a Bibliában nincs is benne, stb., de erre most nem térünk ki.) Ha Jézus csak ember volt és nekünk őt kell követnünk, akkor ez azt jelenti, hogy kellő gyakorlatok, jócselekedetek, imák által mi is megistenülhetünk, miként Jézus. (Ez az önmegváltás tana, amit a gnoszticizmus, a keleti misztika, a nyugati filozófia bizonyos irányzatai és a New Age máig hirdet.) A Szentírás azonban épp ellenkezőleg, arról beszél, hogy az önmegváltás, a megistenülés lehetetlen! A bűn következtében olyan szakadék választja el Istent és az embereket, hogy azt ember a saját erejéből át nem hidalhatja. Jézus megváltó műve többek között abban áll, hogy a kiengesztelődés művét bevégezve, a halált legyőzve ezt a szakadékot áthidalta. Mindez Istentől van, mert „úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen.” (Jn 3,16) Ha a kereszténység a csak-ember-Jézus gondolatát elfogadta volna, akkor egy izzadságszagú, állandó lelkiismeret-furdalásoktól gyötört, öntelt és önelégült emberi vallás lenne. (Ráadásul milyen isten az, aki – tanításuk szerint -, a keresztfán elhagyja Jézust, mert – mint tanították -, isten nem szenvedhet. Ez azonban nem a Biblia Istene,, nem a Szeretet, Aki együtt érez és együtt szenved velünk, s akinek fáj az elutasítás…)
Voltak, akik azt vallották, hogy Jézus csak isten volt, és az emberi teste csak látszat-test volt. Hiszen isten nem veheti magára a tisztátalan és lealacsonyító anyagvilágot. De ha ez így van, akkor mi továbbra is elhagyatottak és árvák vagyunk itt ebben a ”lealacsonyító anyagvilágban” a valóságos anyagi testünkkel. Ugyan ki váltott meg minket és hogyan is lehetünk megváltottak, ha isten sem vállal velünk közösséget?
Az Egyház azonban a Szentlélek bölcsességével és megvilágosító erejével tanítja azt, hogy Jézus egyszerre tökéletesen Isten és tökéletesen Ember, fogantatásától kezdve, összekeverhetetlenül és szétválaszthatatlanul. (Protestáns testvéreink nem szeretik, ha Szűz Máriáról azt állítjuk, hogy Isten anyja. Pedig ez a nagyon fontos kijelentés és igazság épp azért került be a hitigazságok közé, hogy ezzel is „kőbe véssük” Jézus isteni és emberi természetének kettősségét és egyidejűségét. Mária nem csak az ember Jézust hozta világra, akire később leszállt a Szentlélek. És Jézus nem csak látszat-anyagi testtel rendelkezett. Jézus tökéletesen ember fogantatásától kezdve, egy édesanya méhéből, ugyanakkor tökéletesen Isten is, a Szentlélek fogantató és formáló kegyelméből.)
Szegény hajótöröttünk, hogyan is gondolhatná önerejéből mindezt végig, amikor az Egyháznak is évszázadok harcával sikerült ezt ilyen kristályos formában megfogalmazni? (És akkor még csak az Evangélium első mondatánál járunk.) Hogyan is juthatnánk ilyen felismerésekre, ha az Egyház nem őrizné tisztán a hitigazságok rendszerét - "s a pokol kapui sem vesznek rajta erőt", (Mt 16, 18) –, és mi nem meríthetnénk az évezredek bölcsességéből?
Látjuk tehát, milyen nehéz lenne időn és téren kívül elmélkedni az evangéliumi igazságokról. Jézus maga is beágyazódott egész létével – zsidó emberként - a korabeli zsidó kultúrába, annak kifejezéseit használta, példázatait innen merítette, ünnepeit élte és közben megvilágította azok lényegi igazságát. Később aztán minden kultúra hozzátette, -gazdagította a Kinyilatkoztatást olyan módon, ahogy a magból kinövő fa válik egyre dúsabbá, gazdagabbá anélkül, hogy lényegi önmaga változna.
Amikor mi Márk evangéliumát olvassuk, már ezt a hatalmasra növő fát szemléljük. Tudásunk óhatatlanul befolyásolja olvasásunkat és megértésünket, és ezt nem is akarjuk tagadni. Mégis, megpróbálunk arra összpontosítani, amit Márk az Örömhírében el akart mondani nekünk. Szeretnénk kutatni ezt az Üzenetet és saját életünkre vonatkoztatni. Amikor most elmélkedünk az Evangélium sorain – olykor csak egy-két szón, máskor hosszabb tartalmi egységeket szem előtt tartva -, szeretnénk olyanokká válni, mint ez a példabeli hajótörött. (Ezzel azt is elismerem, hogy bennem is van tudatlanság és bőven van mit kiigazítani...)
Szeretnénk „friss szemmel” olvasni a sorokat, de közben mégis azzal a tudással, ami már nekünk megadatott.
A „Márkot olvasva” nem teológiai értekezés, nem szaktudományos munka, hanem csak egy Istent szerető és Jézus Krisztust megismerni és követni vágyó ember elmélkedés-sorozata. Ami számomra fontos, az nyilván kiemelkedik mint téma, más, legalább olyan fontos részek pedig talán elsikkadnak, mert nincsenek benne az életemben. (De hát nem ez az Egyház gazdagsága? Egymás kiegészítése nélkül, szeretet nélkül semmire se jutunk…)
Amikor elkezdtem az elmélkedés-sorozatot írni és feltenni a honlapunkra (zarandok.hu), abban bíztam, hogy viszonylag gyorsan végére érek, hiszen mégiscsak ez a legrövidebb evangélium. Mekkorát tévedtem! Ha mennyiségileg rövid is Márk evangéliuma, tartalmában kimeríthetetlen. Bevezet Isten gazdagságába, a mennyek országának és az örök életnek végtelenségeibe. Most már tudom, bármeddig írnám, bővíteném is, mindig töredékes maradna a mű. Ezért hát a „Márkot olvasva” sem több egy vándorbotnál, amelyre esetleg támaszkodhatunk, Krisztussal sétálván az úton…
(A Márk evangéliumáról szóló elmélkedések - amelyek folyamatosan bővülnek -, olvashatók a "Márkot olvasva" rovatban a honlapunkon.)
