Raniero Cantalamessa: A hírnök, aki szól, maga az üzenet
Március 1-jén tartotta meg második nagyböjti prédikációját Raniero Cantalamessa kapucinus bíboros a Római Kúria tagjai számára a VI. Pál aulában. A Pápai Ház szónoka idei elmélkedéseiben a János evangéliumában szereplő, Jézus személyére utaló, „Én vagyok...” kinyilatkoztatásokat veszi sorra. Ferenc pápa betegsége miatt nem vett részt az „Én vagyok a világ világossága” című elmélkedésen.
A János-evangéliumban olvasható „Én vagyok a…” formulákkal kapcsolatban felmerül a kérdés, hogy valóban Jézus mondta-e azokat, vagy az evangélista későbbi reflexiója révén váltak a negyedik evangélium részévé. Raniero Cantalamessa szerint ma gyakorlatilag a Szentírást magyarázó minden exegéta az utóbbi véleményt képviseli. A kapucinus szerzetes meggyőződése azonban, hogy ezek a szavak Jézus kijelentései.
Létezik történelmi igazság, vagyis olyan igazság, amelyet valósnak vagy ontológiainak nevezhetünk – mondta prédikációja elején a Pápai Ház szónoka. – Vegyük például az „Én vagyok az út, az igazság és az élet” (Jn 14,6) kijelentést. Ha valamiféle felfedezés révén megtudnák, hogy a kifejezést ténylegesen a földi Jézus mondta, mégsem ettől lenne igaz. Ugyanis mindig gondolhatunk arra, hogy aki ezt állítja, az önámító, és becsapja magát. Mint ahogy sokan ezt hitték magukról Jézus előtt és később is. Amitől igaz az a kijelentés, az az a tény, hogy – a valóságban és minden történelmi esetlegesség felett – ő az „út, az igazság és az élet”. Ebben a mélyebb értelemben Jézus minden kijelentése a János-evangéliumban igaz, és az is, amikor ezt mondja: „Mielőtt Ábrahám lett volna, én vagyok.” (Jn 8,58) Az igazság klasszikus meghatározása a „dolog és a róla alkotott eszme közötti megfelelésben áll” (adaequatio rei et intellectus); a kinyilatkoztatott igazság a valóság és az azt hirdető szó közötti megfelelésben áll. A szavak, amelyeket értelmezünk, tehát Jézus szavai, nem a történelmi Jézuséi, hanem azé a Jézuséi, aki – ahogyan a tanítványoknak ígérte (Jn 16,12–15) – a Feltámadott tekintélyével szól hozzánk, Szentlelke által.
A bevezető fogalomtisztázás után Raniero Cantalamessa bíboros kifejtette: Jézus a kafarnaumi zsinagógából a jeruzsálemi templomba megy, ahol a sátoros ünnepet ülik. Itt, a zsidókkal folytatott vita során hangzik el „Én vagyok a világ világossága. Aki engem követ, nem jár többé sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága” (Jn 8,12) kijelentése. Szavai annyira szépek és mély értelműek, hogy a keresztények körében azonnal Krisztus egyik legkedveltebb meghatározása lett. Számos ősi bazilikában, így például a szicíliai Cefalù és Monreale templomaiban
az apszismozaikok Jézust Pantokrátorként, a mindenség Uraként ábrázolják, aki kezében nyitott könyvet tart, rajta görög és latin felirattal: „Egó eimi to phósz tou koszmou – Ego sum lux mundi”, vagyis „Én vagyok a világ világossága”.
Jézus a világ világossága – számunkra ez ma már egy hitigazság, de volt idő, amikor nem csupán megélt élmény volt, mint áramszünet után hirtelen fellobbanó fény, hanem ahogy Péter apostol első levelében olvashatjuk: „meghívás a sötétségből Isten csodálatos világosságára” (1Pét 2,8). Tertullianus megtérését és megkeresztelkedését felidézve a következő képet használja: mint ahogy a gyermek előbújik az anyaméh sötétjéből, és megijed a levegő és a fény tapasztalatától, „Éppúgy mi is, kilépve tudatlanságunk közös méhéből, összerezzenünk az igazság fényében”.
Mit jelent számunkra itt és most Jézus szava: „Én vagyok a világ világossága”? – tette fel a kérdést a kapucinus bíboros. – A „világ világossága” kifejezésnek két alapvető jelentése van: az első szerint ő maga, Jézus a világ világossága, mivel övé az Isten legfőbb és végleges kinyilatkoztatása az emberiség számára. Ahogy a Zsidóknak írt levél kezdete ünnepélyesen hirdeti: „Sokszor és sokféle módon szólt Isten hajdan az atyákhoz a prófétákban; ezekben a végső napokban Fiában szólt hozzánk, akit a mindenség örökösévé tett, aki által az időket is teremtette.” (Zsid 1,1–2) Az újdonság itt abban az egyedi és megismételhetetlen tényben rejlik, hogy
a kinyilatkoztató egyúttal maga a kinyilatkoztatás. „Én vagyok a világosság”, nem pedig aki világosságot visz a világba.
A próféták harmadik személyben beszéltek: „Így szól az Úr! Ezt mondja az Úr”, Jézus pedig első személyben beszél: „Én mondom nektek”. Marshall McLuhan kanadai filozófus szerint „a médium az üzenet”, vagyis az üzenet továbbadásának eszköze határozza meg magát az üzenetet. Ez a mondás egyedülálló és transzcendens módon vonatkozik Krisztusra, nála a közvetítés eszköze maga az üzenet. A hírnök az üzenet – fogalmazott Cantalamessa atya.
A „Jézus a világ világossága” kijelentés második értelmezése abban áll, hogy ő világosságot hoz a világba, vagyis feltárja a világnak saját magát; látni engedi a dolgokat az ő igazi világosságában.
Krisztus önmagát a világ világosságának nevezi, aminek mindig is volt egy ádáz versenytársa: az emberi értelem. Nem hitvitázó és nem is hitvédő szándékkal beszélünk róla, vagyis nem azt keresve, hogy mit feleljünk a hit ellenzőinek, hanem hogy megerősítsük magunkat a hitben. A hitről és az értelemről, pontosabban az értelemről és a kinyilatkoztatásról szóló vitákat egyébként jelentős aránytalanság jellemzi: míg a hívő osztozik az ateistával az értelmi megközelítés elfogadásában, addig az ateista nem osztja a kinyilatkoztatásba vetett hitet a hívővel; míg a hívő ember az ateista beszélgetőpartner nyelvén szól, az ateista nem beszéli a hívő nyelvét. Ennélfogva a hitről és az értelemről szóló legigazibb vita az, mely egy- és ugyanazon személyben folyik, saját hite és saját értelme között – hangsúlyozta a szónok. A gondolkodás történetéből olyan embereket hozott fel példának, akiket ugyanolyan szenvedély kötött az értelemhez, mint a hithez: Szent Ágoston, Aquinói Szent Tamás, Blaise Pascal, Søren Kierkegaard, John Henry Newman, valamint Szent II. János Pál és XVI. Benedek.
A gondolkodók mindegyike arra a végkövetkeztetésre jut, hogy az emberi értelem legfőbb tette annak felismerése, hogy van még valami saját maga felett, és éppen ez az, ami a leginkább megnemesíti az értelmet, mert azt jelzi, hogy képes túllépni önmagán. A hit nem áll szemben az értelemmel, hanem feltételezi azt, ahogyan Aquinói Szent Tamással valljuk: „gratia supponit naturam”, vagyis a „kegyelem feltételezi a természetet”.
Raniero Cantalamessa egy másik félreértést is tisztázni akart a hit és az értelem párbeszéde kapcsán: a hívőkkel kapcsolatban általában azt kifogásolják, hogy azért nem lehetnek tárgyilagosak, mert hitük kezdettől fogva rájuk kényszeríti a végkövetkeztetést; másként fogalmazva: a hívő ember előzetes megértés és előzetes ítélet alapján működik. A szónok megfordította az érvelést, kifejtve: ugyanúgy előítélet hat, persze ellenkező irányban, a nem hívő tudós vagy filozófus esetében, sőt talán még erősebben, mint a hívők esetében. Ha eleve biztosra veszik, hogy Isten nem létezik, természetfeletti sem létezik, a csodák pedig lehetetlenek, akkor a következtetésük is kezdettől fogva eleve meghatározott. A kapucinus szerzetes példaként említette Sigmund Freud pszichiátert, feltéve a kérdést: Valóságszemléletéből kiindulva Freud elismerte-e, hogy Assisi Szent Ferenc egyetemes szeretetének volt valamiféle természetfeletti összetevője, amelyet kegyelemnek neveznek? Természetesen nem ismerte el; sőt azt tipikus módon a genitális szeretetből eredeztette. Freud szerint „Szent Ferenc az az ember, aki a legmesszebb jutott abban, hogy a szeretetet saját belső boldogságérzetének javára használja”; más szóval azért szerette Istent, az embereket, az egész teremtést és egészen különleges módon a Megfeszített Krisztust, mert ez örömet okozott neki, és mert jól érezte magát; a maga kedvére.
A modern ember az igazság helyett az igazság keresését tartja a legfőbb értéknek. A 18. századi német drámaíró, Lessing szerint „Ha Isten minden igazságot a jobb kezében tartana, bal kezében pedig csak az igazság iránti örökös törekvést, még ha maradandó tévedésben is lenne, és azt mondaná nekem: »Válassz!«, meghajolnék, és alázatosan balra fordulva mondanám: »Ezt választom, atyám! A Keresést! A tiszta Igazság csak a tiéd.«” Amíg a keresés fázisában vagy, te irányítod a játékot főszereplőként, ám a felismert Igazság mint olyan jelenlétében már szót kell fogadnod a hitnek. A hit az abszolútumot állítja, míg az értelem a végtelenségig szeretné folytatni a vitát – magyarázta a szónok. – A hit és az értelem közötti feszültség feloldása kétféleképpen lehetséges: vagy csökkentjük, lefokozzuk a hitet „a tiszta ész határain belül”, vagy áttörjük a tiszta értelem határait, és „kievezünk a mélyre”.
A hitről és az értelemről szóló vitának, mielőtt „mi és ők”, hívők és nem hívők közötti vita lenne, először a hívők közti vitának kell lennie – folytatta nagyböjti elmélkedését Raniero Cantalamessa. – A racionalizmus legrosszabb válfaja valójában nem külső, hanem a teológián belüli, ahogy Szent Pál írta a korintusiaknak: „Tanításom és igehirdetésem ezért nem a bölcsesség elragadó szavaiból állt, hanem a Lélek és az erő bizonyságából, hogy hiteteknek ne emberi bölcsesség, hanem Isten ereje legyen az alapja.” (1Kor 2,4–5) Amitől az apostol tartott, az gyakran megtörténik közöttünk. A teológia, különösen Nyugaton, egyre inkább eltávolodott a Lélek hatalmától, hogy az emberi bölcsességre támaszkodjon. A modern racionalizmus megkövetelte, hogy a kereszténység dialektikus módon adja elő üzenetét, vagyis kutatásnak és vitának vesse alá, hogy beleilleszkedjen a világegyetem közös és mindig ideiglenes megértésének általános, filozófiailag elfogadható törekvésébe. Ennek során azonban Krisztus halálának és feltámadásának meghirdetését egy másik, magasabb rendű igénynek vetették alá.
A teológia ilyen művelése azt a veszélyt rejti magában, hogy Isten tárgyiasul; annak tárgyává válik, amiről beszélünk, de így többé már nem alany, akivel – vagy akinek jelenlétében – beszélünk. Így lesz egyszerűen csak „ő”, vagy ami még rosszabb, így lesz „az”, de semmiképpen sem „te”. Ez annak az eredménye, hogy a teológiából tudományt csináltak; a tudomány művelőinek pedig az az első kötelességük, hogy semlegesek maradjanak kutatási tárgyukat illetően. De lehetünk-e semlegesek, ha Istennel van dolgunk? Ez volt a fő oka annak, amiért életem egy pontján felhagytam a teológia akadémiai szintű tanításával, és minden időmet a prédikációnak szenteltem – vallotta szenvedélyes őszinteséggel a kapucinus barát.
A teológia ilyen módon történő művelésének következménye, hogy egyre inkább a mindenkori akadémiai elit párbeszédévé válik, és egyre kevésbé lesz táplálék Isten népének hite számára. Ebből a helyzetből csak imádsággal, Istennel való beszélgetéssel tudunk kijönni, mielőtt Istenről beszélnénk. „Ha teológus vagy, akkor valóban imádkozni fogsz, és ha valóban imádkozol, akkor tényleg teológus leszel” – mondta Evagriosz Pontikosz szerzetes egyházatya a 4. században. Szent Ágoston a legmaradandóbb – és hozzátehetjük, a legbiztosabb – teológiáját akkor írta, amikor a Vallomásokban Istennel beszél. Ebben segít a szemlélődés és az Istenanya követése, akinek soha nem volt köze az Istenről és Fiáról, Jézusról alkotott elvont eszmékhez, csakis az ő élő valóságához.
Raniero Cantalamessa atya Jézus „Én vagyok a világ világossága” kijelentésének második értelmezését „eszköz jellegű” jelentésnek nevezte, amelyben Jézus a világ világossága, amennyiben mindenre fényt vet, valójában azt teszi a világgal, amit a Nap tesz a Földdel. A Nap nem világítja meg saját magát, és nem tárja fel önmagát, hanem mindent megvilágít a Földön, és mindent ebben az igaz fényben lát. Ebben a második értelemben Jézusnak és az ő evangéliumának is van egy vetélytársa, amely a legveszélyesebb mind közül, hiszen belső versenytárs, házi ellenség. A „világ világossága” kifejezés jelentése teljesen megváltozik attól függően, hogy a „világ” kifejezést „tárgyi” vagy „alanyi birtokosnak” tekintjük, attól függően, hogy a világ a megvilágított tárgy, vagy inkább az az alany, amely megvilágít. Ebben a második esetben nem az evangélium, hanem a világ az, mely mindent a saját fényében láttat. János evangélista ellenben ezekkel a szavakkal buzdította tanítványait: „Ne szeressétek a világot, sem azt, ami a világban van! Ha valaki szereti a világot, nincs meg benne az Atya szeretete, mivel minden, ami a világban van: a test kívánsága, a szem kívánsága és az élet kevélysége, nem az Atyától van, hanem a világból.” (1Jn 2,15–16) Az ehhez a világhoz való alkalmazkodás veszélye, az evilágiasság vallási és spirituális téren egyenértékű azzal, amit a társadalmi szférában szekularizációnak nevezünk. Senki nem mondhatja, hogy ez a veszély nem fenyegeti őt is. Egy Jézusnak tulajdonított mondás egy ősi, nem kanonikus írás alapján így szól: „Ha nem tartózkodsz ettől a világtól, nem fedezed fel Isten országát.” Íme napjaink legszükségesebb böjtje: tartózkodni a világtól.
A világ, amelyről beszélünk, és amelyhez nem szabad alkalmazkodnunk, nem az a világ, amelyet Isten teremtett és szeretett; nem azonos a világ embereivel sem, akikkel valóban mindig találkoznunk kell, különösen a szegényekkel, az elvetettekkel, a szenvedőkkel. A szenvedés és a marginalizálódás világába való belevegyülés paradox módon a legjobb módja annak, hogy elszakadjunk a világtól, mert ez azt jelenti, hogy oda kell menni, ahonnan a világ elmenekül; azt jelenti, hogy
el kell zárkóznunk attól az elvtől, amely a világot irányítja – az önzéstől. A változásnak a gondolkodásmódban kell megvalósulnia.
Szent Pál a következő szavakkal buzdította a római keresztényeket: „Ne hasonuljatok a világhoz, hanem gondolkodástokban megújulva alakuljatok át, hogy felismerjétek, mi az Isten akarata, mi a helyes, mi a kedves előtte és mi a tökéletes” (Róm 12,2). A világiasság eredetének számos oka van, de a legfőbb oka a hit válsága. A hit a keresztények és a világ közötti összeütközésének elsődleges tere. A hit által a keresztény többé nem „a világból való”. Erkölcsi értelemben véve „világ” mindaz, ami a hittel szemben áll. „A győzelem – győzelem a világ fölött! – a mi hitünk” (1Jn 5,4) – írja János apostol első levelében.
Az efezusiaknak írt levelében ezzel kapcsolatban van egy szó, amelyen érdemes egy kicsit hosszabban elidőzni. „Ti is halottak voltatok vétkeitek és bűneitek következtében, amelyekben azelőtt éltetek a világ szokása szerint, a levegőégben uralkodó fejdelemnek a hatalma alatt. Ez a lélek most a hitetlenség fiaiban dolgozik” (Ef 2,1–2).
Heinrich Schlier exegéta 1958-ban megjelent írásában behatóan elemzi a világ lelkét, amelyet Pál apostol Isten Szentlelke közvetlen ellenfelének tartott (1Kor 2,12). Ma már, akár szó szerint véve, „a levegőben lévő léleknek” is nevezhetjük, mert mindenekelőtt a levegőn, vagyis virtuális kommunikációs eszközökön keresztül terjed. Mindez meghatároz egy nagy történelmi intenzitású szellemiséget, amely alól senki nem vonhatja ki magát. Az ember ragaszkodik az általános szellemiséghez, magától értetődőnek tartja; ellenében tenni, gondolni vagy szólni bármit is merő értelmetlenségnek tűnik, egyenesen igazságtalanságnak, sőt bűncselekménynek minősül. Ám ekkor már nem merünk másféle módon szembenézni a dolgokkal, helyzetekkel és mindenekelőtt az élettel, mint ahogyan azt az e világi szellemiség bemutatja. Ennek pedig az a jellemzője, hogy a világot és az emberi létet a „maga módján” értelmezi. Nevezhetjük ezt a „korszellemhez való alkalmazkodásnak”. Mozart Così fan tutte (Mindenki így csinálja) művének morálja ez. Manapság egy új kép segítségével írjuk le evilág szellemének kártékony hatását, ez pedig a számítógép vírusa. A vírus egy rossz szándékkal tervezett program, amely a legváratlanabb utakon – e-mail-váltás, weboldalak látogatása révén – behatol a számítógépbe, és ha már benne van, megzavarja vagy megakadályozza annak rendes működését, megváltoztatva az úgynevezett „operációs rendszert”. Evilág szelleme is hasonlóan cselekszik. Ezeregy csatornán keresztül hatol belénk, mint a levegő, amit belélegzünk, és ha már egyszer bent van, akkor megváltoztatja a működési modellünket, és így a „Krisztus módjára” működő modellt átváltja az „evilág módja” modellre.
A világnak is megvan a maga „hármassága”, három istene, jobban mondva bálványa, akiket imádnia kell: élvezet, hatalom, pénz. Mindnyájan helytelenítjük a társadalomban okozott katasztrofális következményeit, de vajon biztosak vagyunk-e abban, hogy mi, a magunk kicsiny módján, vajon immunisak vagyunk-e velük szemben.
A mi legnagyobb vigasztalásunk a rajtunk kívüli és a bennünk lévő világgal folytatott küzdelemben éppen az, hogy tudjuk: Krisztus, miután feltámadt, továbbra is imádkozik értünk az Atyához,
azokkal a szavakkal, amelyekkel búcsút vett apostolaitól: „Nem azt kérem tőled, hogy vedd ki őket a világból, hanem hogy óvd meg őket a gonosztól. Hiszen nem a világból valók, amint én sem vagyok a világból való. Szenteld meg őket az igazságban, mert hiszen a tanításod igazság. Amint te a világba küldtél, úgy küldöm én is őket a világba. Értük szentelem magamat, hogy ők is szentek legyenek az igazságban” (Jn 17,15–20). Szívünk mélyéből mondjuk erre: Ámen! – zárta második nagyböjti beszédét Raniero Cantalamessa kapucinus bíboros, a Pápai Ház szónoka.
Forrás: Vatikáni Rádió
Fotó: Vatican News
Magyar Kurír
