Passiók
Kaszaky Éva: Passiók
Gyermekkoromban nem szerettem a Passiót hallgatni. Mint általában a fiatalokat, elrémisztett a halál gondolata. A fájdalom, a szenvedés, a Krisztust elitélő emberek gonoszsága mind, mind olyan fogalom volt számomra, amit szerettem volna kiirtani a tudatomból. Meghallgattam minden nagypénteken, de magamban hajtottam volna az időt, hogy minél előbb legyünk túl rajta, mint egy kellemetlen, de elkerülhetetlen eseményen.
Aztán felnőtté váltam és magam is megéltem testi, lelki szenvedéseket. Már nagyobb türelemmel hallgattam végig a Passiót, de még mindig kötelező, ugyanakkor tőlem még mindig távolálló bibliai fejezetnek tekintettem.
A változás akkor állt be, amikor Magyarországon is bemutatták Mel Gibbson Passióját. Az egyházközségünk megszervezte, hogy a közelünkben lévő Plaza mozi termében kedvezményes áron megtekinthessük. Most először történt meg velem, hogy tudtam Krisztus szemével nézni a keresztre feszítés történetét. Bár kicsit túl véresre sikeredett a film, de akkor ébresztett rá, hogy micsodaszenvedésen ment keresztül Krisztus, míg végül kilehelte lelkét. Azok a mondatok, amik mellett éveken keresztül elmentem, amiket igyekeztem kiirtani magamból, azok elöl, most nem menekülhettem. Ott volt előttem a véres, meggyötört, megalázott teste, amit értem és az embertársaimért áldozott föl, hogy megmentsen bennünket. Nem tudtam sem szemem, sem fülem becsukni, nem tudtam csak úgy lerázni magamról az elhangzott szavakat, nem dughattam a fejem a porba, hogy ez nem érdekel, mert szinte a film hatására, vele éltem át a kínzatást, a szenvedés minden mozzanatát. Sohasem akartam igazán belegondolni, hogyan feszítették a keresztre, de most a hatalmas szög láttán, értettem meg a szenvedését, sohasem gondoltam arra, hogy a testtel együtt megfordították a keresztet és a másik oldalon, lehajtották a szöget a fára, miközben Krisztus hatalmas kínokat állt ki. A film rádöbbentett a szenvedéstörténet nem kitörölhető fejezet a Bibliából, hanem nagyon fontos és mindenkit érintő fejezet. Már kezdetem másképpen viszonyulni a szenvedéshez.
Két éve Medugorjéba mentünk zarándoklatra. Úgy gondoltam, hogy a fiaim megtéréséért felajánlom a Szűzanyának, hogy mezítláb mászom meg a hegyet. Augusztus eleje volt, rekkenő hőség, és a hegy kisebb-nagyobb kövekkel volt tele. Rajtam kívül többen közlekedtek fel és le, ki cipővel, ki mezítláb. Bár én vállaltam a mezítlábas hegymászást, de csak féltettem a lábam és nagyon néztem, hogy hova lépek. Akkor az jutott eszembe, hogy bezzeg az életben korábban nem voltam ennyire körültekintő, nem figyeltem, hogy hova lépek, kit és mit sértek meg eközben. A lábamat feltörték a kisebb-nagyobb kövek és pár napon keresztül sebes (bár már cipőbe bújtatott) lábbal közlekedtem. Igyekeztem a fájdalmamat felajánlani a Szűzanyának, s valóban kevesebbet szenvedtem, mint hasonló helyzetben csak egy cipő törte volna fel a lábam.
Tavaly 10 napos szentignáci lelkigyakorlaton vettem részt. Megdöbbentő volt számomra mennyi testi és lelki fájdalmat kellett elszenvednem. Akkor Ferenc atya azt mondta, hogy körülbelül fél év múlva fogjuk érezni a lelkigyakorlat gyümölcsét. Egy hete kaphattam meg azt a felismerést, hogy mindezek a megtapasztalások azt jelentik számomra, hogy mind annyiunknak át kell mennünk azokon a szenvedéseken, amiket Krisztus viselt el értünk. Ki testi, ki lelki szenvedést kap, ki jobban, ki rosszabbul viseli, de ha Krisztushoz hasonlóan a mennybe akarunk jutni, el kell fogadnunk az ő sorsát és a magunk életében megélt apróbb kálváriákat.
Sajnos az utóbbi időben, a környezetemben sok súlyos beteg van, akikért naponta imádkozom.
Baráti társaságunk, már több mint 10 éves. Szabadidő hasznos eltöltése, közös programok kialakítására szerveződött a csapatunk és csak lassan derült ki, hogy nagy többségünk vallásos, bár nem ez volt a kritérium a belépéskor, de valamennyien erkölcsi és szellemi értékeket kerestünk az életünkben. Az egyik társunk egy fiú, már 2 éve küzd a halálos kórral. Sok szép közös emlékek fűznek össze, együtt síeltünk Olaszországban és vasárnap együtt kerestünk templomot Trentoban, hogy a vasárnapi misét meghallgathassuk, vagy többször estünk be egy vizitura után a legutolsó misére valahol a városban, hogy az a hétvége se teljen el az Úr napjának megszentelése nélkül. Hosszú éveken keresztül, mint budai lakos ő vette meg a csapatnak 20-30 db jegyet a Budai Egyházközösségek báljára. 2005 karácsonyán pedig hosszasan elbeszélgettünk a spanyolországi zarándokútról, az El Caminoról. Egyre gyengül, egyre fogy és a kis társaságunk elhatározta, hogy felgyógyulásáért misét mondunk. Nagy számban vettünk részt a misén, még olyanok is, akikről tudom, hogy nem vallásosak, így akarták kifejezni együttérzésüket. Csak ő nem volt ott. Nem akar mutatkozni az emberek előtt, testi nyomorában, lesoványodva, elgyengülve. Nem akartam elhinni, amit mondott, hogy ő már feladta, nem akarja tovább csinálni, egész nap csak fekszik, nincs étvágya, nincs életcélja. Hova lett a hite, hova lett az Istenbe vetett bizalma, hova lett a célja. Mi hiába imádkozunk érte, ha ő maga nem hisz, ha ő maga nem ad esély saját magának. Igen szenved, ezt nem tagadom, de Krisztus is szenvedett értünk, és ha csak az elmúlt hetek napi evangéliumait olvasta volna, világossá vált volna számára, hogy mennyi csodát tett Jézus mindazokkal, akik hittek benne. Ha csak egy mustármagnyi hite lenne és bízna az Istenben, biztosan meggyógyulna. És a betegágyán sem magatehetetlen, tud imádkozni és fájdalmát szenvedését felajánlani az Úrnak.
A kántorunk január elsejével nyugdíjba vonult. Barátnőm vállalta el a kórus vezetését. Az első fellépésünk a Passió éneklése lesz nagypénteken. Segíteni szerettem volna neki, így én is vállaltam, hogy énekelni fogok a kórusban. Kevés volt az alt, így szoprán létemre, beültem az altokhoz. Minden szólam tökéletesen tudta a saját részét, mi is, de amikor együtt kellett énekelnünk, akkor mindannyian elmentünk a szoprán szólamba. Szegény barátnőm, még bele is betegedett a nagy aggodalomba. Pedig olyan lelkesen tanítgat bennünket, magyarázza, hogy a zenével hogyan érzékelteti a szerző a tömeg álnokságát, álszentségét, képmutatását. Mikor csipkelődő, mikor gúnyolódó a hangvétele, mikor alázatos, mikor gyűlölködő. Magam is érzem a zenén keresztül a tömeg erejét, a rosszindulatát. Mindenegyes próbán átélem, átérzem, hogy micsoda megaláztatásban, bántásban volt része addig, amíg eljutott a keresztre feszítésig. Már nem tudom részvét nélkül nézni, hallgatni a Passiót. Átélem Krisztus szenvedését és felajánlom a barátaimért, akik a betegség kínját szenvedik el ezekben a napokban.
