Edward Kava püspök: Az ukrán nép olyan, mint a mag, melyre földet szórnak, hogy kicsírázhasson
Február 24-én lesz Oroszország Ukrajna elleni nyílt háborúja kitörésének második évfordulója. Az évforduló kapcsán készült interjú Edward Kava OFMConv lembergi (lvivi) segédpüspökkel, amely február 16-án jelent meg a Credo ukrán katolikus hírportálon.
Az elmúlt évek Ukrajna újkori történelmének egyik legnehezebb időszaka. Ugyanakkor ebben az időszakban sok jó dolog is történt, és sok emberből a legjobb tulajdonságait hozta elő. A háború első napjairól, az egykori és mostani szolidaritásról és lelkesedésről, valamint a fáradtságról és a kiégésről, az ukrán társadalom megtéréséről és újjászületéséről, örökségéről és a jövő esélyeiről beszélgetett Vita Jakubovszka a lembergi főegyházmegye segédpüspökével, Edward Kavával.
– Hogyan emlékezik vissza a háború első pillanataira, napjaira? Hol érte Önt a háború?
– A háború Lembergben ért. Az első percekben, közvetlenül az első robbanások után a püspöktestvéreim telefonon kerestek; magam is felhívtam az ukrajnai apostoli nunciust, hogy jobban megértsem az eseményeket. Egy kis fényre vágytam, hogy megértsem, hogyan viselkedjem ebben a helyzetben. A lembergi főegyházmegye néhány papja éppen éves lelkigyakorlatát fejezte be Brjuhovicsiben (Lemberg határában). Találkoztam velük, és megbeszéltük, hogyan s mint cselekedjünk. Valamennyien egyöntetűen kijelentették, hogy a hívekkel együtt a plébániájukon akarnak maradni. Ezzel egy időben döntés született arról, hogy megnyitjuk a templomokat, plébániákat, és mindenkit befogadunk, minden rászorulónak segítünk.
Időszerű volt a döntés:
már másnap olyan sok (menekült) érkezett Lembergbe, és annyi igényt kellett kielégítenünk, hogy az egy helyben ülés, várakozás és a semmittevés számunkra „nem volt alternatíva”.
Válságstábot hoztunk létre, és belevágtunk a munkába. Így teltek az első napok, ezek voltak első lépéseink. Aztán kezdtek érkezni a külföldi segélyek, és teherautónyi élelmiszert és alapvető dolgokat tudtunk küldeni oda, ahol ezekre szükség volt, valamint élelmiszert és személyes higiéniai eszközöket juttattunk el az érsekség azon központjaiba, amelyekbe befogadták a menekülteket. A nagy félelem és bizonytalanság ellenére nagy volt az emberek közötti egység és segítőkészség. Mindenki igyekezett mindent – néha erején felül is – megtenni, hogy megállítsa ezt a háborút. Akkor még azt hittük, hogy ez nem fog sokáig tartani.
– Most még látható ez a lelkesedés, vagy már kihunyt az emberekből?
– Még mindig látom ezt a lelkesedést a hívő emberekben. Élő a kapcsolatuk Istennel, ezért a fáradtság, a szomorú és drámai események, katonaságunk folyamatos hadi és emberveszteségei ellenére ezek az emberek továbbra is segítenek és szolgálnak. Persze nem úgy néz ki, mint két éve, mert némileg csökkent a lelkesedés, de nem hunyt ki teljesen. Az ukrán nép hihetetlen lelki töltettel rendelkezik.
Minden szenvedés, veszély ellenére az emberek képesek összefogni, egymást szolgálni, másokon segíteni, és én ezt folyamatosan tapasztalom. Az ellenségnek ezt nem sikerült belőlünk kiölni.
– A háború halált, szenvedést és pusztítást hoz – ez mindenütt látható. Van jó is, de azt sokkal nehezebb észrevenni. Sikerül meglátnia a jót?
– A háború más-más gyümölcsöket hoz. Igyekszem észrevenni a jókat, és azokra koncentrálni.
A háború sok embert arra késztetett, hogy újragondolja Istennel való kapcsolatát. Nagyon sok ember lelki élete fellendült; sokan megtértek. Imába merült embereket látok: gyermekeket és felnőtteket, egészségeseket, és olyanokat, akiket a betegség ágyba kényszerített. Ezekbe az imádságokba kapaszkodik bele Ukrajna immár két esztendeje. De sokan éreznek fáradtságot és kimerültséget. Vannak, akik elcsüggedtek; vannak, akik állandóan panaszkodnak, de semmit sem tesznek. Egyrészt sokan vannak, akik továbbra is hisznek és bíznak Istenben, miközben minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy hozzájáruljanak a győzelemhez. Másrészt nagy csalódást látunk, aminek nem az az oka, hogy az ellenség erősebb, mint gondoltuk, vagy hogy nem fogynak ki a rakétákból, sem a katonákból.
E csalódás forrása államunk vezetése. Olyan, Istentől távol álló emberek vezetnek minket, akiknek nincs lelki támaszuk; számukra kizárólag materiális értékek és célok léteznek.
Döntéseik nemcsak emberek sokaságának okoznak keserű csalódást, hanem azok az egész országra nézve katasztrofális következményekkel járhatnak.
– Hívő emberként tudjuk ezt valahogy befolyásolni?
– Folyamatosan keresem a választ erre a kérdésre. Ukrajnának lelki újjászületésre van szüksége, és én (az ehhez szükséges) erőforrást és vágyat érzékelem az emberekben. Még azok a katonák is, akik a háború előtt távol álltak Istentől, most teljesen másképp vélekednek a hitről, és úgy gondolják, hogy Ukrajna lelki újjászületése növeli a győzelem és a további boldogulás esélyeit. Ennek azonban nagy összhangban, a különböző felekezetekhez tartozó hívőkkel való egységben kell történnie; de egységben azokkal is, akiket a nép az állam irányítására választott. Sajnos számomra úgy tűnik, hogy a hatalmon lévők és az emberek között szakadék tátong, amely folyamatosan mélyül.
– Hogyan változtathatunk ezen a helyzeten, hogyan kerülhetjük el a csalódást? Hiszen még hosszú út áll előttünk.
– Azért, hogy ne kerítsen minket hatalmába a csüggedés és a teljes csalódás könnyen fertőző démona, állandóan emlékeztetnünk kell magunkat arra, hogy a hit szemével tekintsünk az életre. Fel kell ismernünk, hogy Isten minden dolgok Teremtője, és egyetlen háború sem tart örökké. Bármilyen fájdalmas és tragikus is a háború, de egyszer véget ér. Isten még a háborúból is képes jó gyümölcsöt fakasztani.
Az ukrán nép ma olyan maghoz hasonlít, amelyre földet szórnak, hogy kicsírázhasson.
Életünk leállt, tele van hintve – mintegy földdel – elpusztított városaink és falvaink romjaival, szörnyű fájdalommal, melyet az Orosz Föderáció okozott; de kicsiny magként még képesek vagyunk kicsírázni.
Mindehhez Istenbe vetett bizalomra van szükségünk; élő kapcsolatot kell vele ápolnunk az imádság és a szentségek által.
Alkalmi lelkesedés vagy szimbolikus gesztusok már nem elégségesek. Az imában való állhatatosság a mi erősségünk.
Az állandó imában való kitartás lehetővé teszi, hogy Isten működjék bennünk és általunk. A háború sötétjében bolyongunk, és szükségünk van fényre, Isten Igéjének fényére. Ez eloszlathatja a sötétséget, kétségeinket, félelmeinket. Szükségünk van erre az életet adó Igére.
Katonákkal folytatott beszélgetéseim végén gyakran hallom, hogy azt kérik, szóljak néhány bátorító szót, mielőtt megáldom őket. De nem számít, mit mondok; bármennyire is igyekszem, egyik szavam sem lesz ugyanolyan hatással, mint Isten Igéje; ezért ilyen esetekben mindig a Szentírást idézem. Rájuk bízom az Igét, amely képes hatni a szívükre, hogy megnyugtassa és megerősítse lelküket; az Igét, amely világosságot ad és jó gyümölcsöket terem.
Most újra fel kell élesztenünk a gyakorlati keresztény életet: a szentmisén való részvételt, a szentáldozást. Panaszkodunk, hogy mennyire védtelenek vagyunk, senki sem akar segíteni rajtunk, de mi sem segítünk magunkon, mert nem a forrásból, vagyis Istenből merítünk erőt. Ő önmagát adja nekünk a szentségekben. S ez a két esztendő megmutatta: ha nem foglalkozunk komolyan a lelki élettel, akkor sokáig semmi sem fog változni. Isten azt akarja, hogy még itt a földön legyen jövőnk, ne csak a mennyben.
– Most a háború miatt veszélyben van a jövőnk.
– Igen, és ma az a leghőbb vágyunk, hogy megszabadítsuk Ukrajnát a külső agresszortól, aki gyilkolja népünk fiait és lányait: katonákat és polgári személyeket, felnőtteket, gyermekeket és időseket. Ez engem az egyiptomi fáraóra emlékeztet, aki el akarta pusztítani a választott népet, s elrendelte a zsidó gyermekek legyilkolását. Továbbá Heródesre emlékeztet, aki az uralmát fenyegető veszély elhárítása érdekében elrendelte, hogy öljenek meg minden, Jézus születése idején világra jött csecsemőt. Ugyanakkor nem tudunk szabadulni a Szovjetunió által hátrahagyott örökségtől, attól, hogy a törvényhozás lehetővé teszi, nem ellenőrzi, és nem korlátozza a születendő gyermekek legyilkolását. Ha azt szeretnénk, hogy a nép újjászülessék, akkor meg kell szabadulnunk ettől a démontól: a népnek fel kell hagynia születendő gyermekei legyilkolásával. Feltéve, ha nem akarunk népből tömeggé válni. A nép pedig értékek köré rendezett közösség, amelynek saját történelme van. Kell hogy legyen valaki, akinek elmondhatjuk mindezt, ha azt akarjuk, hogy legyen jövőnk. Nincs gyermek – nincs jövő nemzedék. Nincs, aki megőrizze és továbbadja a szellemi örökséget. Jézus nem a semmiből jelent meg ebben a világban: családba született, meghatározott népből származott. Ez mutatja, milyen értékes a család, a nemzet Isten szemében.
Ma már az is feladatunk, hogy kiemelt figyelmet fordítsunk a családok gondozására. Ez mind az Egyház, mind az állam feladata. Mert a család az élet születésének, az értékek és a hit átadásának a helye. A család a jövőt építi.
Ma minden erőfeszítést meg kell tennünk a még meg nem született gyermekek védelme érdekében, és kellő figyelmet kell fordítanunk a családokról való gondoskodásra; ez prioritás számunkra, különösen háborús időkben. Ez újjászületésünk kulcsa.
– És mi a helyzet a papsággal: hogyan „vizsgáztak” papjaink háborús időben lelkivezetésből és az emberek között végzett szolgálatból?
– A papok és a szerzetesek csupán emberek. De ha engedik, hogy a Szentlélek vezesse őket, jól látható jelekké válnak a megfelelő időben. Nálunk Ukrajnában nincs hiány ilyen egyházi személyekből. De nincs hiány azokból sem, akik mást tesznek, mint amire hivatásuk szól. Üres vitákat folytatnak, politikai vitákba bocsátkoznak, de ezekből semmi jó nem származik, csak ellentétet és viszályt szítanak. Ezért
nagyon fontos számunkra, egyházi emberek számára, hogy most, a két éve húzódó háború után lelkiismeret-vizsgálatot tartsunk, és Isten színe előtt őszintén megkérdezzük magunktól: hogyan éltem ezen idő alatt, egyezett-e az életem hivatásommal, jól szolgáltam-e az embereket, kellő odaadással, áldozatkészséggel?
Magamnak teszem fel ezeket a kérdéseket, de másokat is bátorítok, hogy tegyék fel maguknak ugyanezeket a kérdéseket.
Fordította: Hidász Ferenc OFM
Forrás: credo.pro
Magyar Kurír
