Ferenc pápa: Óvakodjunk a reménytelen, szívünket emésztő szomorúságtól!
A Szentatya február 7-én folytatta a rossz szokásokról, bűnös készségekről (az ún. főbűnökről) és az erényekről szóló katekézissorozatát. A szomorúságról, egy olyan emberi gyengeségről elmélkedett, amelyet a középkorban soroltak a hét főbűnhöz. Felhívta a figyelmet, hogy van üdvös, bűneinket sirató szomorúság, de van megbetegítő, sőt gonosszá tevő szomorúság is. Az alábbiakban Ferenc pápa teljes katekézisének fordítását közreadjuk.
Kedves testvéreim, jó napot kívánok!
A rossz, bűnös szokásokról és az erényekről szóló katekéziseink sorában ma egy meglehetősen csúnya szokással, a szomorúsággal foglalkozunk. Ez a lélek csüggedtsége, folytonos bánkódás, mely megakadályoz abban, hogy örömet találjunk létünkben.
Mindenekelőtt meg kell jegyeznünk, hogy a szomorúsággal kapcsolatban az [ókori] atyák fontos megkülönböztetéssel éltek.
Van ugyanis olyan szomorúság, amely megfelel a keresztény életnek, és amely Isten kegyelmével örömmé változik: ez a szomorúság természetesen nem elvetendő, a megtérés folyamatához tartozik.
De van egy másfajta szomorúság is, mely befészkeli magát a lélekbe, és levertté teszi: ez a második fajta szomorúság az, amely ellen elszántan és minden erőnkkel küzdenünk kell, mert a Gonosztól származik. Ezt a megkülönböztetést Szent Pálnál is megtaláljuk, aki a korintusiaknak ezt írja: „Az Isten szerinti szomorúság üdvösségre vezető töredelmet eredményez, s ezt senki sem bánja meg; a világ szerinti szomorúság viszont halált eredményez” (2Kor 7,10).
Van tehát baráti szomorúság, mely üdvösségre vezet. Gondoljunk a példabeszédben szereplő tékozló fiúra: amikor romlottsága miatt padlóra kerül, nagy keserűséget érez, s ez arra készteti, hogy magába szálljon, és úgy döntsön, visszatér apja házába (vö. Lk 15,11–20).
Kegyelem az, amikor fájlaljuk bűneinket, amikor felidézzük az elbukott kegyelmi állapotot, amikor sírunk, mert elvesztettük a tisztaságot, amelyben Isten megálmodott bennünket.
De van egy másik szomorúság is, mely a lélek betegsége. Akkor keletkezik az ember szívében, amikor kialszik benne a vágy vagy a remény. Itt gondolhatunk az emmauszi tanítványok történetére. Ez a két tanítvány csalódott szívvel hagyja maga mögött Jeruzsálemet, s a melléjük szegődő idegennek bevallják: „Azt reméltük, hogy ő – vagyis Jézus – szabadítja meg Izraelt” (Lk 24,21). A szomorúság dinamikája a veszteség tapasztalatához kapcsolódik. Az ember szívében születnek olyan remények, amelyek szertefoszlanak. Ez lehet az a vágy, hogy birtokoljunk valamit, amit viszont nem tudunk megszerezni; de lehet valami fontos dolog is, például egy szeretetkapcsolat elvesztése. Amikor ez történik, az ember szíve mintha szakadékba zuhanna, és a csüggedés, a lelki erőtlenség, depresszió, szorongás érzése tölti el. Mindnyájunkat érnek szomorúvá tevő megpróbáltatások, mert az élet olyan álmokat ébreszt bennünk, amelyek aztán meghiúsulnak. Ebben a helyzetben van, aki egy kis zavarodottság után a reményre bízza magát; mások viszont búskomorságba esnek, és hagyják, hogy az elhatalmasodjon szívükben. Vajon kedvét leli ebben az ember? Láthatjátok: a szomorúság mintegy a kedvetlenség kedvelése; olyan,
mintha egy keserű, cukormentes, rossz cukorkát kapnánk be, és azt szopogatnánk. A szomorúság a kedvetlenség kedvelése.
A szerzetes Evagrius azt mondja, hogy minden bűnös szokás valamilyen kedvtelésre irányul, bármilyen mulandó legyen is az, míg a szomorúság az ellenkezőjének örül: végnélküli bánatba ringatja magát. Bizonyos elhúzódó gyászok, amikor az ember csak fokozza eltávozott szerettének hiányát, nem illenek a Lélekben élt élethez. Bizonyos neheztelő kesergések, amikor az ember állandóan olyan követeléseket forgat a fejében, amelyekkel áldozatszerepet ölt magára, nem vezet bennünket egészséges élethez, még kevésbé keresztény élethez.
Mindenkinek van valami a múltjában, ami gyógyulásra szorul. A szomorúság természetes érzésből gonosz lelkiállapottá válhat.
Alattomos démon a szomorúság démona. A sivatagi atyák úgy írták le, mint a szív férgét, mely szétrágja és kiüríti azt, aki beengedte. Szép és kifejező ez a kép. Mit tegyek hát, amikor szomorú vagyok? Álljunk meg, és nézzük meg: vajon ez jó szomorúság vagy nem jó szomorúság? És a szomorúság fajtája szerint reagáljunk! Ne felejtsük el, hogy a szomorúság nagyon rossz is lehet, mely nehezen gyógyítható pesszimizmusra és önzésre vezethet bennünket!
Testvéreim, óvakodnunk kell ettől a szomorúságtól, és arra kell gondolnunk, hogy Jézus a feltámadás örömét hozza el nekünk. Bármennyire is tele van az élet ellentmondásokkal, kudarcos vágyakkal, meg nem valósult álmokkal, elvesztett barátságokkal, Jézus feltámadásának köszönhetően hihetjük, hogy minden megváltást nyer. Jézus nemcsak önmagáért támadt fel, hanem értünk is, hogy megváltsa mindazt a boldogságot, mely életünkben beteljesületlen maradt.
A hit kiűzi a félelmet, Krisztus feltámadása pedig eltávolítja a szomorúságot, mint a követ a sírról.
A keresztény ember minden napja a feltámadás begyakorlása. Georges Bernanos az Egy vidéki plébános naplója című híres regényében ezt adja a torcyi plébános szájába: „Az egyház rendelkezik az örömmel, az egész örömmel, amit ennek a szomorú világnak tett félre. Amit az egyház ellen tettetek, az öröm ellen tettétek” [Szent István Társulat, Budapest, 2009, 21]. Egy másik francia író, León Bloy pedig ezt a csodálatos mondatot hagyta ránk: „Csak egy szomorúság van, […] az, hogy nem vagyunk szentek.” A feltámadt Jézus Lelke segítsen, hogy az életszentséggel legyőzzük szomorúságot!
Fordította: Tőzsér Endre
Fotó: Vatican Media
Magyar Kurír
