35 éves a Magyar Máltai Szeretetszolgálat
1989. február 4-én Kozma Imre atya vezetésével, harminckilenc alapító tag részvételével megalakult a Magyar Máltai Szeretetszolgálat. Az egyesület az első időben sajátos körülmények között működött, a vezetőség Kozma Imre atya étkezőjében találkozott, mert ott volt akkora asztal, amit mindannyian körbe tudtak ülni, az iroda viszont már Dessewffy László alelnök lakásában működött, mert neki volt faxkészüléke.
Amikor pedig adományokkal megrakott kamion érkezett Németországból, körbetelefonálták az önkénteseket, hogy jöjjenek pakolni a zugligeti templomhoz. Ott várták meg a vámhivatal tisztviselőjét is, aki az autó motorháztetején töltötte ki a vámárunyilatkozatot, majd amikor kész volt, nekiálltak kirakodni a szállítmányt.
Harmincöt évvel később a Magyar Máltai Szeretetszolgálat nemcsak az ország egyik legrégebbi civil szervezete (amelyet a bíróság 10-es sorszámmal vett nyilvántartásba), hanem az egyik legnagyobb is, amely
több mint 300 intézményt tart fenn, 130 önkéntes csoportjával végez folyamatos karitatív tevékenységet, és naponta átlagosan 15 ezer embernek nyújt segítséget.
Az akkori és a mai szervezetet összeköti a tevékenységét formáló meggyőződés, mely szerint segíteni csak jól szabad. A gyakorlatban ez azt jelenti: azt kell adni, amire a másiknak ténylegesen szüksége van. Ez különösen akkor fontos, amikor az adományt nem lehet kézbe fogni, vagy leemelni a polcról, mert az igazi ajándék a segítő önkéntes személyes figyelme, ideje, törődése. Egy sajátos meghatározás szerint életünknek az a darabja, amit a másik embernek ajándékozunk. A Máltai Szeretetszolgálat szótárában ezt fejezi ki a szeretet szavunk.
Az alábbiakban négy történetet mesélünk el a szeretet megnyilvánulásáról, kiragadva a Szeretetszolgálat három és fél évtizedéből.
Ennyi felesleges pénz
Kilencvenes évek. A Szeretetszolgálat tököli önkéntescsoportja elindítja nyári balatoni táborait rászoruló gyermekeknek. A vakációra keveredik hozzájuk Krisztián, egy egyszobás-nyolcgyermekes tököli család harmadik fia. Csellengő suhanc, rágót lop, berendezést rongál, kővel dobja be a HÉV-állomás ablakait. Megjárja az intézetet, tizenévesen már segédmunkás, hazaadja a pénzét.
A Máltai Szeretetszolgálat Balaton-parti tábora az egyetlen hely, ahol nem pofonnal tanítják tiszteletre.
Játszhat, kirándulhat, strandolhat, repetázhat, amennyit szeretne. Hitetlenkedve nézi, amikor egy idősebb férfi harminc táborozó gyermek fagylaltját kifizeti, nem fér a fejébe, hogy lehet valakinek ennyi „felesleges” pénze. Kezdi megérezni a határokat jó és rossz között. A máltai önkéntesek kitartó kedvessége, a fiút nyaranta és év közben is elfogadó szívvel várók figyelme „jó földbe hull”: Krisztián Budapestre kerül, villanyszerelőként végez, támogatja testvéreit és édesanyját, egy nemzetközi vállalat megbecsült munkatársa és kétgyermekes családapa lesz. Második lánya születése óta újra minden nyáron ellátogat a máltai táborba – nem csak mint régi ismerős, hanem mint a most táborozó fiatalok támogatója. És persze minden alkalommal meghívja az összes gyermeket fagyizni.
Kell egy ajtó
2010. október 4. Az ajkai timföldgyár iszaptárolójának gátja átszakad, a kiömlő csaknem egymillió köbméter vörösiszap elönti a környező településeket, Kolontárt, Devecsert és Somlóvásárhelyt. Tíz halott, csaknem kétszáz sérült. Elsodort otthonok, lúggal felmart megélhetés. A Máltai Szeretetszolgálat bekapcsolódik a kárelhárításba, segélykoordinációs irodákat hoz létre, adománygyűjtést hirdet. Több munkatárs szó szerint a helyszínre költözik, Budapest és Devecser között szállítják a fővárosban kezelt sérülteket, sebkötözésben segédkeznek, teajáratot működtetnek. Az önkéntesek és a pszichológusok sorra látogatják az érintett családokat.
Öt nappal az iszapömlés után még mindig takarók, és konzervek érkeznek az ország minden részéről, de a helyben segítő máltaiak azt látják, most már valami másra lenne szükség.
Mondjuk egy ajtóra, amit a sportcsarnokban és a zeneiskolában élő családok magukra csukhatnak. A Máltai szervezet határozatlan idejű átmeneti lakhatást ajánl az embereknek, albérletet vesz ki az elöntött otthonokból kiszorult lakóknak. Az akcióhoz karitatív ingatlanügynökséget működtet, ami 155 család elhelyezéséről gondoskodik átlagosan 10 hónapon át.
Soha nem látott mosollyal a bordásfalnál
2018, Göd. Az egykori állami fogyatékosotthon telephelyén a Máltai Szeretetszolgálat megalapítja a Gondviselés Házát. A több mint kétszáz, zömében súlyosan, halmozottan sérült lakó nyolcvan százalékának nincs kapcsolata a családjával (vagy egyáltalán a külvilággal), van, akiről évtizedekkel ezelőtt érdeklődtek utoljára telefonon. A Máltai Szeretetszolgálat érkezésével új irányt vesz az életük.
A változást először az ágyak végére illesztett táblácskák jelzik: a néven és az orvosi információkon túl azt is mutatják, hogy az adott ágyban fekvő személy milyen megszólítást kedvel, jólesik-e neki az érintés, melyik dalt hallgatja, milyen műsort néz szívesen.
Szúnyogháló kerül az ablakokra: a négyvégtag-bénulással élő, magatehetetlen ellátottak nem szenvednek többet a legyektől. Az otthonba méltóság költözik, örökös lakótárs marad. Az intézményben megjelennek a hozzáértő, lelkiismeretes mozgásterapeuták, konduktorok, ápolók. Egy húsz éve kerekesszékes lány átmozgatása során kiderül: akár állhatna is. Megkezdődik a torna, a fejlesztés, gyógyászati segédeszköz is kerül, járógép, gyógycipő, rá szabott fűző. Néhány hónap telik el, és az intézményvezető mobiljára egy fotóüzenet érkezik: a kerekesszékes nő a saját lábán áll egy bordásfal mellett, soha nem látott mosollyal az arcán. A gödi nagy intézmény lakói fokozatosan, csoportonként költöznek ki támogatott lakhatási ellátásba, családi házakba, ahol az odafigyelés újabb gyümölcsöket hoz: egy vak, autista lány ismét zongorázni kezd, egy enyhe értelmi sérült hölgy megtanul vonattal közlekedni és állást kap egy neves pékségben, a deformált lábakra szabványcipők helyett kézzel rádolgozott nemezcipők kerülnek, a tartósan fekvők életükben először látnak havazást, mikor a speciális tetősín-szerkezet révén kiülnek a teraszra.
Én is szeretnék segíteni
2023, augusztus vége. Valahol Budapesten, egy szupermarketben. Máltai önkéntesek állnak az adománygyűjtő stand mögött, tanszereket, illetve iskolai eszközökre beváltható adománykártyákat gyűjtenek, hogy rászoruló gyerekek tanévkezdése könnyebb legyen. Sok vásárló fordul meg náluk, füzeteket, tolltartókat, ceruzákat, vonalzókat hoznak, több kosárnyi tanfelszerelést adnak össze. Egy ott tébláboló tízévesforma fiú is oda-odasandít a gyűjtőkre, majd összeszedi a bátorságát, és megkérdezi: mit csinálnak itt? Az önkéntesek kedvesen válaszolnak, majd a kisfiú köddé válik. Negyedóra múltán visszatér, jópár csomag füzetcímkével a kezében.
Bemutatkozik – Milánnak hívják –, majd leteszi a zsebpénzéből vásárolt szerzeményt az adománygyűjtő standra és így szól: Én is szeretnék segíteni.
Szerző: Király Eszter – Romhányi Tamás
Magyar Kurír
