Ha így folytatjuk, gyorsan „megsütjük” a világot – Beszélgetés Ürge-Vorsatz Diána klímakutatóval
Az ENSZ 28. klímakonferenciáját (COP28) tavaly november 30. és december 12. között rendezték meg az Egyesült Arab Emírségekben, Dubajban. A csúcstalálkozón a világ 198 országának államfői, magas rangú tisztviselői és mintegy 80 ezer küldött vett részt. Jelen volt Ürge-Vorsatz Diána klímakutató, az ENSZ Éghajlatváltozási Kormányzati Testületének alelnöke, a Közép-európai Egyetem professzora is.
– Milyen főbb egyezségek születtek a Dubajban rendezett klímacsúcson?
– Fontos előrelépés, hogy működőképessé vált az az alap, amellyel a fejlődő országokat kompenzálják az éghajlatváltozás okozta károk miatt a gazdag, fejlett államok, amelyek felelősek ezekért. A másik igazán lényeges eredmény a záródokumentumban megfogalmazott szándéknyilatkozat, amely először mondja ki: el kell távolodnunk a fosszilis tüzelőanyagokra épülő energiarendszerektől. Ez első hallásra nem hangzik túlzottan ambiciózusnak, pedig történelmi jelentőségű előrelépés, hiszen közel három évtizede folynak a klímatárgyalások, de most lett először kimondva, hogy meg kell válni a fosszilis tüzelőanyagoktól az energiarendszerekben.
Ez komoly üzenet a befektetőknek: most már valóban vége annak a korszaknak, amelyben az iparosodásunk, a fejlődésünk és a gazdasági jólétünk alapjai a fosszilis tüzelőanyagok, most egy másfajta ipari berendezkedésre, gazdasági modellre kell áttérnünk.
Ez rendkívül fontos pozitív változás, hiszen annak ellenére, hogy érzékeljük: van éghajlatváltozás, és tudjuk az okát is, még ma is rengeteg a befektetés a fosszilis energiahordozókkal kapcsolatos infrastruktúrába, olaj- vagy gázmezők feltárásába, gázvezetékekbe, LNG-terminálokba (cseppfolyósgáz-terminálok) vagy akár repülőterek bővítésébe. Ha üzembe helyezünk fosszilis üzemanyagot használó új infrastruktúrát, az együtt jár az évtizedeken át tartó kibocsátással. Ez problematikus, hiszen 2050-re már klímasemlegesnek kellene lennünk, vagyis nem szabadna ilyen energihordozókat használnunk.
– Ha jól értelmeztem a klímacsúcsról megjelent híreket, nem lesznek jogi következményei annak, ha egy ország nem tartja be az elfogadott szándéknyilatkozatot. Mi az, ami rákényszeríthetné a részes feleket arra, hogy betartsák?
– A szándéknyilatkozat be nem tartásának valóban nincs semmiféle jogi következménye. De az ehhez hasonló dokumentumok – mint például a 2015-ös párizsi megállapodás – általában bekerülnek az aláíró országok jogrendjébe. Ha egy állam – így Magyarország is – ratifikálta az egyezményt, akkor az kötelező érvényű, mert a saját jogrendje alapján felel annak végrehajtásáért. Nagyon sok országban vannak klímaperek, főleg fiatalok és civil szervezetek indítanak pert az állam, az önkormányzatok vagy cégek ellen azért, mert a törvényeikbe, jogszabályaikba iktatott klímavállalásokat nem tartják be, vagy nem úgy cselekszenek, hogy ezek a vállalások teljesülhessenek.
– A dubaji klímacsúcsot egy olyan országban rendezték, amely fosszilisenergia-nagyhatalom. Miért? Akár ironikus olvasata is lehet ennek…
– Éppen emiatt nagyon sokáig gondolkoztam, hogy kimenjek-e Dubajba, mert úgy éreztem, ez szemfényvesztés. De aztán rájöttem, hogy nem így van, sőt, pont fordítva. Ha elmennénk egy klímatudatos országba, ahová az államfők a sok kritika hatására repülőgép helyett vonattal utaznának, azzal azt üzennék, hogy minden rendben van az éghajlatváltozás területén. Ez volna az igazi álca, kirakat. Utólag végiggondolva, sokkal több értelme volt egy olyan országban tartani a klímacsúcsot, mint az Egyesült Arab Emírségek. Az ország olajcégének vezetője volt a rendezvény fő szervezője, koordinátora, így az emírségekben, sőt a többi arab országban – így Szaúd-Arábiában – is nagyon odafigyeltek az elhangzottakra. Százharmincezren jöttek el, rengeteg volt köztük a helyi iskolás, hatalmas tömegek érkeztek, mivel különféle kiállítások is nyíltak az eseményhez kapcsolódóan.
Óriási figyelem irányult az éghajlatváltozás problémájára helyben is. Nagy jelentősége volt annak is, hogy az odautazók tömegei láthatták azt az életstílust, amire persze sokan vágynak, de az ember itt szembesülhetett azzal, hogy pontosan ez az, ami nem működik, ilyen viszonyok között nem oldhatjuk meg az éghajlatváltozás okozta problémákat, hiszen éppen ez az, ami a leginkább felelős azokért.
Ha ilyen életmódot folytatunk, nagyon gyorsan „megsütjük” a világot és a gyerekeinket, folytatódnak a hőséghullámok, az áradások, a szárazságok, az élelmiszertermelésünk is krízisbe kerül. Ezt a kettőt nem lehet összhangba hozni. Ez rendkívül lényeges üzenet volt. A legfontosabb pedig, hogy egy olajország olajcégének első embere vezette a rendezvény tanácskozásait, az ő irányítása alatt fogadták el az államfők a szándéknyilatkozatot, amely szerint el kell mozdulni a fosszilis energiahordozókra épülő gazdaságtól. Ez borzasztóan erős üzenet, és sokkal nagyobb ereje van, mintha egy klímatudatos ország klímatudatos vezetője érte volna el ezt az eredményt.
– 2023 volt a legforróbb év azóta, hogy mérési adatok a rendelkezésünkre állnak. Az éghajlatváltozásról szóló 2015-ös párizsi megállapodás egyik célja az volt, hogy a globális átlaghőmérséklet-emelkedést jóval 2 Celsius-fok alatt tartsuk, lehetőleg 1,5 Celsius-fok alatt. A viszonyítási pont az ipari forradalom előtti átlaghőmérséklet. Tavaly viszont, most először, túlléptük a 1,5 fokot. Feltételezem, hogy egyetlen év adataiból nem lehet messzemenő következtetéseket levonni, de milyen tendenciák várhatók? Vagy ezt nem lehet megjósolni?
– De igen, sajnos… Egy év alapján valóban nem lehet hosszú távra következtetni. Most még csak azt mondhatjuk: egyszer túlléptük ezt a határértéket. De itt a húszéves átlagot kell néznünk, és erre vonatkozik maga a célkitűzés is. Ennek ellenére ijesztő, hogy itt tartunk, és ez egyúttal nagyon fontos figyelmeztetés is, hiszen látjuk a hatását. Valamennyi klímaindikátor – a tengerek, az Észak-Atlanti-óceán hőmérséklete, az átlaghőmérsékletek – eltér az összes történelmi adatsortól, nemcsak, hogy magasabb, hanem lemennek a diagramoktól az értékek, soha nem tapasztalt értékeket mértünk. Mindez azt jelenti, hogy kiléptünk abból az éghajlatból, amin alapult és amihez hozzászokott a civilizációnk. Nem erre a klímára van építve az infrastruktúránk, nem erre vannak tervezve az épületeink, az utaink, a vasútvonalaink. Folyamatosan látjuk az ebből eredő súlyos problémákat. Ausztriában például azért nem jártak a vonatok több mint fél éven keresztül a nyugati irányba, mert a hatalmas áradás miatt úgy megrongálódtak a vasútvonalak, hogy hónapokig tartott, amíg rendbe hozták. A világ egyik leggazdagabb országában!
Elhagytuk azt a klímát, amelyen a civilizációnk kifejlődött, és ennek nagyon súlyos következményei lesznek.
– Egyes szakértők azt prognosztizálják, hogy az afrikai kontinensen 2050-re 1,2 milliárd ember hagyhatja el az otthonát az éghajlatváltozás miatt. A tartós szárazság, a bozóttüzek, a villámárvizek emberek ezreinek, tízezreinek életét teszik tönkre, és rengeteg halálesetet is okoznak. Mennyire reális ez az előrejelzés?
– Sajnos ez nagyon erős alábecslésnek számít…
– Ajjaj…
2070 körül előreláthatólag három és fél milliárd ember él majd olyan területen, amely a hőség és a páratartalom kombinációja miatt alkalmatlan lesz az ember mint biológiai lény lakhatására.
Bizonyos hőmérséklet fölött az ember nem tud létezni. Mindig hőt kell leadnunk, mert táplálkozunk, a tápanyagokat elégetjük, és a keletkező égési hőtől meg kell szabadulnunk. Ez csak akkor lehetséges, ha a kinti hőmérséklet alacsonyabb, mint a testhőnk, hiszen a hő csak melegebből hidegebbe tud áramlani. Ha még csak melegebb van ideig-óráig, azt az izzadással tudjuk kompenzálni. De ha magas a páratartalom, akkor izzadni sem tudunk, és így előbb-utóbb leállnak a szerveink. Nem szabadna társadalmi tabunak tekinteni az izzadást, ami természetes emberi folyamat, és egyre jobban a túlélésünk része lesz. A hő jelentős felgyülemlése hamar halálhoz vezethet. Három és fél milliárd ember tehát emiatt képtelen lesz megmaradni az általa lakott területen. Ehhez pedig hozzáadódnak még az aszályok, az élelmiszer- és a vízhiány, az áradások, a ciklonok miatt menekülni kényszerülők is. A tengerszint emelkedésének következtében rengeteg város nem is olyan sokára megszűnik létezni. Ez már a küszöbön áll, hiszen az évszázad végére a tengerszint emelkedése bőven elérheti az egy métert. Nagyon nehéz megoldani, hogy városok, sőt egész országok lakossága más helyre költözzön. Az elkövetkező évtizedekben hatalmas lesz a migrációs nyomás, mert nyilván nem úgy történik majd mindez, hogy egyik napról a másikra, 2070. január elsején mindenki megindul. A migráció folyamatos lesz, az emberek elhagyják az élőhelyüket, ha egyes területeket aszály sújt, vagy elfogy a víz. Valószínűleg az iszonyatos fagyhullámok is összefüggésben vannak az éghajlatváltozással. Az Északi-sarkon megváltoztattuk a légköri viszonyokat azzal, hogy a felmelegedés miatt megolvadt a jég. Így az ottani hideg már nem képes olyan stabilan bent maradni a légköri rendszerben, mint korábban. Ezért aztán a fagykárok is egyre súlyosabbak, Észak-Amerikában és Európában is. Még a legfejlettebb országokban is létezik súlyos energiaszegénység, az emberek egy része nem tudja kifizetni a fűtést, nem tud védekezni a hideg ellen, ami még a hőségnél is jobban gyilkol.
– Egyes szakemberek tényként hangoztatják, hogy nem tartható a globális hőmérsékletemelkedés 1,5 Celsius-fokra való visszaszorítása. Miként vélekedik erről?
– Említettem, hogy kiléptünk abból a stabil klímából, amelyen a civilizációnk kifejlődött. A másfél fok tudományos szempontból még megtartható, de kétségtelen, hogy ez nagyon nehéz. Akik azt mondják, hogy nem tartható, azok azzal érvelnek: eddig sem csináltunk semmit, ezután sem fogunk, tehát lehetetlen. Pedig igenis sok mindent tettünk már, és nagyon fontos hangsúlyozni ezt. Sajnos Magyarországon elterjedt a világvége-narratíva, tudományos körökben is, de főleg a sajtóban. Egyre többet beszélnek arról, hogy lehúzhatjuk a rolót, úgyis vége mindennek. Ez egyáltalán nincs így, de ha folyamatosan ezt hangsúlyozzuk, akkor beteljesedhet. Nagyon könnyű azt hangoztatni, na, én megmondtam, közben pedig nem teszek semmit, mondván, úgyis elveszítjük a meccset. Sokkal nehezebb azt mondani: én akkor is nyerni fogok, ha reménytelen, mert odateszem magam, ha kell, többet edzek. Ha nagyon akarjuk, igenis tartani lehet a másfél fokot. Akaratnak pedig nem vagyunk híján. Hatalmas eredmény, hogy mára a világ legnagyobb részén a legolcsóbb energiaforrás a napenergia. Ezért olyan mértékben terjedt el, hogy messze túlhaladott minden előrejelzést, a kormányok által kitűzött célt is.
Sajnos azonban sok kutató még itthon is csak azt próbálja bizonygatni, hogy nem lehet a megújuló energiarendszerrel megoldani a problémákat, mert ez túl nehéz. Ezzel szemben Európában tavaly két országban, Dániában és Portugáliában elérték, hogy a megtermelt áram több mint háromnegyede megújuló energia volt. Németországban pedig tavaly az áramtermelés több mint fele származott megújuló energiából, pedig ez a terület nincs jól ellátva napenergiával, hiszen jóval északabbra fekszik, mint Magyarország. Szép csöndesen hatalmas áttörések vannak, de erről nem szól a sajtó, különösen nem a kereskedelmi média, mert náluk csak az a hír, hogy holnap minden összeomlik. Pedig sikerült letérítenünk a Földet a legrosszabb éghajlati forgatókönyvek pályájáról, sok mindent elértünk már az éghajlatváltozás mérséklésében.
– A The Letter (A levél) című dokumentumfilmben, amely Ferenc pápa Laudato si’ (Áldott légy) kezdetű enciklikája nyomán készült, elhangzik: a természettel való kapcsolatunk nem újulhat meg magának az emberiségnek a megújulása nélkül. Vagyis a szív megtérése nélkül. Ezzel nehéz vitatkozni, de eszünkbe juthatnak itt Jézus szavai: ami az embernek lehetetlen, az Istennél lehetséges…
– Nyilván nagyon nehéz ez, hiszen mindig lesznek jobb és rosszabb emberek is. Bízzunk azonban Istenben és az emberben: lehetnek olyan állami rendszerek, amelyeknek az emberi értékek, a család, a közösségek fontosabbak, mint az anyagiak. El kellene mozdulnunk arról a pontról, hogy a sajtó és a gazdasági vezetés mindig azt mantrázza: a legfontosabb, hogy mennyit nőtt a fogyasztás. Inkább annak kellene örülnünk, ha kevesebb lenne a válás, ha erősebbek volnának a családok és a közösségek, egészségesek a gyerekek, a nyugdíjasok. Amíg az emberiség legfőbb célja, hogy minél több értéktelen kacatot termeljen és vásároljon, addig az öngyilkos merénylet irányába megyünk. A luxusommal, a magánrepülőmmel, a jachtozással pusztítom a civilizációt. Ezzel szemben ha nem az anyagi javakat gyűjtögetem, hanem a családomra figyelek, arra, hogy jó legyen a viszonyom a házastársammal, a gyerekeimmel, a szüleimmel, a szomszédaimmal, a templomi vagy bármilyen más közösséggel, ahová járok, akkor másról szólhat az élet, a világ.
Ha tisztelem magamat és másokat, akkor harmóniában akarok lenni a természettel is, alázattal viszonyulok hozzá, és nem az a cél vezérel, hogy kizsigereljem, hanem hogy ez egy mellérendelő kapcsolat legyen: tiszteljük azt is, aki a termést adja nekünk, akitől ezeket az értékeket kapjuk.
Fotó: Fábián Attila
Bodnár Dániel/Magyar Kurír
