Ferenc pápa: A „társadalmi falánkság” árt az embernek és megöli a bolygónkat
Január 10-én a Szentatya a VI. Pál teremben tartotta a szerda délelőtti általános kihallgatást, melynek keretében folytatta a rossz szokásokról (úgynevezett főbűnökről) és az erényekről szóló katekézissorozatát. A torkosság, falánkság, mohóság mind egyéni, mind közösségi szinten súlyosan káros szokásáról elmélkedett. Az alábbiakban Ferenc pápa teljes katekézisének fordítását közreadjuk.
Kedves testvéreim, jó napot kívánok!
A rossz szokásokról és az erényekről szóló katekéziseink sorában ma a torkosság, a falánkság rossz szokásával foglalkozunk.
Mit mond róla az evangélium? Nézzük Jézust. Első csodája, a kánai menyegzőn, az emberi örömök iránti rokonszenvéről tanúskodik: törődik azzal, hogy a lakodalom jól végződjön, és nagy mennyiségű, kiváló minőségű borral ajándékozza meg az ifjú párt. Jézus az egész működése során Keresztelő Jánostól nagyon különböző prófétaként jelenik meg: míg Jánosnak az aszkézise jut eszünkbe – azt ette, amit a sivatagban talált –, Jézus ezzel szemben olyan Messiás, akit gyakran látunk étkezőasztalnál. Viselkedése egyesekben botránkozást vált ki, mert
nemcsak jóindulattal fordul a bűnösökhöz, hanem együtt is eszik velük. Ez a gesztus arról a vágyáról árulkodik, hogy közösségben legyen mindenkivel, hogy közel legyen mindenkihez.
De van még más is. Míg Jézusnak a zsidó előírásokhoz való hozzáállása arról tanúskodik, hogy teljes mértékben alávetette magát a törvénynek, megértőnek is mutatkozik tanítványai iránt: amikor azon kapják őket, hogy éhségük miatt kalászokat tépdesnek szombaton, ő igazolja őket, és emlékeztet arra, hogy Dávid király és társai is ettek a szent kenyerekből, amikor szűkölködtek (vö. Mk 2,23–26). Jézus új elvet mond ki: nem böjtölhet addig a násznép, amíg vele van a vőlegény; akkor böjtöljön, amikor a vőlegényt elveszik tőle. Most már minden Jézushoz viszonyul. Amikor ő közöttünk van, nem gyászolhatunk, de szenvedésének óráján igenis böjtölünk (vö. Mk 2,18–20). Jézus azt akarja, hogy örvendezzünk az ő társaságában – ő az Egyház vőlegénye –, de azt is akarja, hogy osztozzunk szenvedéseiben, melyek egyben a kicsinyek és a szegények szenvedései is.
Egy másik fontos szempont. Jézus megszünteti a tiszta és tisztátalan ételek közötti különbségtételt, melyet a zsidó törvények előírtak. Valójában ugyanis – tanítja Jézus – nem az szennyezi be az embert, ami testébe bejut, hanem az, ami a szívéből kijön. Ezzel pedig „minden ételt tisztának nyilvánított” (Mk 7,19). Ezért a kereszténységben nincsenek tisztátalan ételek. Amire viszont szükségünk van, az a belső odafigyelés: tehát nem magára az ételre, hanem a hozzá való viszonyunkra kell odafigyelnünk. Ezzel kapcsolatban Jézus világosan megmagyarázza, hogy ami egy étel „jóságát” vagy „rosszaságát” meghatározza, az nem maga az étel, hanem a hozzá való viszonyunk. Látjuk időnként, hogy valakinek rendezetlen a kapcsolata az étellel, nézzük, ahogyan eszik, siet, tömi magába az ételt, de sosem elég neki…, nincs helyes kapcsolata az étellel, az étel rabja.
Újra fel kellene fedeznünk és nagyra kellene értékelnünk ezt a tiszta és szabad viszonyulást, amelyet Jézus a táplálkozással szemben megállapított,
különösen az úgynevezett jóléti társadalmakban, ahol sok egyensúlyvesztés és patológia fordul elő. Az emberek túl sokat vagy túl keveset esznek. Sok esetben egyedül étkeznek. Terjedőben vannak az étkezési zavarok: anorexia, bulimia, elhízás… Az orvostudomány és a pszichológia pedig próbálják kezelni az ételhez való helytelen viszonyulásunkat. Az étellel való rossz kapcsolat okozza ezeket a betegségeket.
Ezekhez a gyakran sok fájdalommal járó betegségekhez számtalan lelki gyötrelem is társul. A táplálkozás belső dolgokról is árulkodik, ilyenek például: a mértékletességre való törekvés vagy a mértéktelenség; a hálaadás képessége vagy az önhitt igény az autonómiára; az ételt a rászorulókkal megosztani képes ember empátiája vagy a mindent magának felhalmozó ember önzése. Az ember elevenére tapint ez a kérés:
mondd meg, miként étkezel, s én megmondom, milyen lélekkel rendelkezel! Abban, ahogyan eszünk, megmutatkozik a bensőnk, megmutatkoznak lelki beállítottságaink.
Az ókori atyák a torkosság bűnét gastrimargiának nevezték. Ez a kifejezés „a has őrületének”, „a has esztelenségének” fordítható. A torkosság a „has őrültsége”. Ismerjük ezt a közmondást is: „Azért eszünk, hogy éljünk, és nem azért élünk, hogy együnk!” A falánkság olyan jellemhiba, amely szorosan kapcsolódik az egyik életszükségletünkhöz, konkrétan a táplálkozáshoz. Legyünk óvatosak ezen a téren!
Ha társadalmi szempontból nézzük, a falánkság talán a legveszélyesebb rossz szokás, mely megöli a bolygónkat. Mert annak az embernek a gyengesége, aki nem tud ellenállni egy szelet tortának, összességében nem okoz nagy károkat, de a mohóság, amellyel néhány évszázada rászabadultunk a bolygó javaira, az mindannyiunk jövőjét veszélyezteti. Mindenre rávetettük magunkat, hogy mindennek az urai legyünk, holott mindent azért kaptunk, hogy gondozzuk, nem azért, hogy kizsákmányoljuk! Ez tehát a főbűn, a „has tombolása”: lemondtunk az „ember” névről, hogy felvegyünk egy másikat, a „fogyasztó” nevet. A mai társadalmi életben „fogyasztókról” beszélünk. Észre sem vettük, hogy valaki elkezdett minket így nevezni.
Arra teremtettünk, hogy „eucharisztikus”, vagyis hálaadásra képes emberek legyünk, akik visszafogottan és tapintatosan bánnak a földdel, ezzel szemben az a veszély fenyeget bennünket, hogy ragadozókká válunk, és most ébredünk csak rá, hogy a falánkságnak ez a formája mennyi kárt okozott a világnak.
Kérjük az Urat, segítsen bennünket a mértékletesség és a józanság útján járni, hogy a mohóság különféle formái ne uralkodjanak el életünkön!
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican News
Magyar Kurír
