Ferenc pápa: A keresztény élet folytonos lelki küzdelem
A Szentatya január 3-án folytatta a rossz szokásokról és az erényekről múlt héten elkezdett katekézissorozatát. Arról elmélkedett, hogy megkeresztelkedésünktől fogva szüntelenül harcolnunk kell a kísértések ellen, döntést kell hoznunk jó és rossz között, eleséseink után pedig állandóan fel kell állnunk, hogy úton legyünk és haladjunk az életszentség felé. Ferenc pápa teljes katekézisének fordítását közreadjuk.
Kedves testvéreim, jó napot kívánok!
A múlt héten a bűnös szokások és az erények témájával kezdtünk foglalkozni. Ez a keresztény ember lelki küzdelmét juttatja eszünkbe. A keresztény ember lelki élete ugyanis nem békés, nem egyenes vonalú, nem kihívásoktól mentes; ellenkezőleg, a keresztény élet állandó küzdést igényel: keresztény harcot a hit megőrzéséért, a hit bennünk lévő ajándékainak gazdagításáért. Nem véletlen, hogy az első kenetnek, amelyet minden keresztény megkap a keresztség szentségében – a katekumenek olajának – nincs illata, s így szimbolikusan azt hirdeti, hogy az élet küzdelem. Az ókorban ugyanis a birkózókat a verseny előtt teljesen bekenték olajjal, egyrészt, hogy izmaikat feszessé tegyék, másrészt hogy testükön az ellenfél ne találjon fogást. A katekumenek megkenése már az elején világossá teszi, hogy
a keresztény embert sem kerüli el a küzdelem, a kereszténynek is harcolnia kell: mindenki máshoz hasonlóan neki is ki kell mennie a küzdőtérre, mert az életben megpróbáltatások és kísértések váltják egymást.
Egy híres mondás, melyet Remete Szent Antalnak, a szerzetesség egyik atyjának tulajdonítanak, így hangzik: „Vedd el a kísértéseket, és senki sem üdvözül.” A szentek nem olyan emberek, akiket elkerülnek a kísértések, hanem olyanok, akik pontosan tudják, hogy a gonosz csábításai újra és újra jelentkeznek az életben, melyeket le kell leplezni és el kell utasítani. Valamennyiünknek van erről tapasztalatunk, valamennyiünknek: amikor rosszindulatú gondolatunk támad, amikor vágy ébred bennünk arra, hogy megtegyünk valamit vagy megszóljunk valakit… Valamennyien kísértést szenvedünk, és harcolnunk kell, hogy ne bukjunk el a kísértésben. Ha valamelyikteknek nem lennének kísértései, szóljon, mert az rendkívüli dolog lenne! Valamennyiünknek vannak kísértései, és meg kell tanulnunk, hogyan viselkedjünk ezekben a helyzetekben.
Sokan vannak, akik felmentik magukat, akik azt gondolják, hogy „rendben vannak”: „Ó, én becsületes vagyok, én feddhetetlen vagyok, nekem nincsenek ilyen problémáim.” De
egyikünk sincs rendben; ha valaki úgy érzi, hogy rendben van, az álomvilágban él; mindegyikünknek sok mindent kell helyrehoznia, és virrasztania is kell.
Néha az is előfordul, hogy a kiengesztelődés szentségéhez járulunk, és őszintén azt mondjuk: „Atyám, nem emlékszem a bűneimre, nem tudom, vannak-e bűneim…” Ez arról tanúskodik, hogy nem ismerjük a szívünkben zajló dolgokat. Mindannyian bűnösök vagyunk, mindannyian! Egy kis lelkiismeret-vizsgálat, egy kis magunkba tekintés jót fog tenni nekünk! Különben az a veszély fenyeget, hogy sötétségben élünk, és mivel hozzászoktunk a sötétséghez, már nem tudjuk megkülönböztetni a jót a rossztól. Ninivei Izsák azt mondta, hogy az Egyházban az, aki ismeri és bánja bűneit, nagyobb, mint az, aki halottat támaszt fel. Mindannyiunknak kérnünk kell Istentől azt a kegyelmet, hogy szegény, megtérésre szoruló bűnösnek ismerjük el magunkat, megőrizve szívünkben azt a bizakodást, hogy egyetlen bűn sem túl nagy az Atyaisten végtelen irgalmassága számára. Ez Jézus első tanítása, melyet nekünk ajándékoz.
Ezt látjuk az evangéliumok első oldalain, főleg akkor, amikor a Messiásnak a Jordán folyó vizében való megkeresztelkedéséről hallunk. Az epizódban van valami nyugtalanító: miért veti alá magát Jézus egy ilyen megtisztulási rítusnak? Ő Isten, ő tökéletes! Milyen bűnt kellett volna Jézusnak megbánnia? Semmilyet! Keresztelő János is megbotránkozik, olyannyira, hogy a szöveg tanúsága szerint „János igyekezett visszatartani: »Nekem van szükségem a te keresztségedre – mondta –, s te jössz hozzám?«” (Mt 3,14).
Jézus azonban egészen másmilyen Messiás, mint ahogyan azt János bemutatta, és ahogyan az emberek elképzelték: nem a haragvó Istent testesíti meg, és nem ítélethirdetésre hív, hanem épp ellenkezőleg, egy sorba áll a bűnösökkel. Hogy lehet ez? Igen, Jézus kísér bennünket, mindannyiunkat, bűnösöket. Ő nem bűnös, de köztünk van. És ez csodálatos dolog! [Mondhatja valaki:] „Atyám, nekem sok bűnöm van!” – „De Jézus veled van: beszélj róluk neki, ő majd segít, hogy elhagyd őket.” Jézus sosem hagy magunkra, soha! Mindig gondoljatok erre! „Ó, Atyám, én nagy bűnöket követtem el!” – „De Jézus megért és kísér téged: megérti és megbocsátja bűneidet.”
Ezt sose felejtsétek el! A legsötétebb időszakokban, amikor elbukunk, és bűnt követünk el, Jézus mellettünk van, hogy segítsen felállni.
Ez pedig vigaszt ad. Nem szabad elveszítenünk ezt a bizonyosságot: Jézus mellettünk van, hogy segítsen, megvédjen, sőt, hogy felsegítsen, ha elbuktunk, és bűnt követtünk el. „De Atyám, igaz, hogy Jézus mindent megbocsát?” – „Mindent. Azért jött, hogy megbocsásson, megmentsen. Jézus csak azt kérni, hogy nyitott legyen a szíved.” Ő sosem felejt el megbocsátani: mi vagyunk azok, akik nemegyszer elveszítjük a bocsánatkérés képességét.
Szerezzük vissza ezt a képességet, szerezzük vissza bocsánatkérés képességét!
Mindenkinek sok mindenért kell bocsánatot kérnie: mindenki gondolja végig magában, és beszéljen ma róla Jézusnak. Beszélj róla Jézusnak: „Uram, nem tudom, igaz-e vagy sem, de biztos vagyok abban, hogy te nem fordulsz el tőlem. Biztos vagyok abban, hogy te megbocsátasz nekem. Uram, én bűnös vagyok, de kérlek, ne fordulj el tőlem!” Ez szép ima lenne ma Jézushoz: „Uram, ne fordulj el tőlem!”
Az evangéliumok rögtön a megkeresztelkedés jelenete után elbeszélik, hogy Jézus visszavonul a pusztába, ahol megkísérti a sátán. Itt is felmerül a kérdés: mi okból kell Isten Fiának megismernie a kísértést? Jézus ebben is szolidárisnak mutatkozik a mi törékeny emberi természetünkkel, és nagy példaképünkké válik: a kísértések, melyeken átmegy, és amelyeket legyőz a puszta terméketlen kövei között, az első útmutatást jelentik tanítványi életünk számára. Ő megtapasztalta azt, amivel nekünk is mindig szembe kell néznünk: az élet kihívásokból, próbatételekből, útelágazásokból, ellentétes elképzelésekből, rejtett csábításokból, ellentmondásos hangokból áll. Egyes hangok még meggyőzőek is, hiszen a sátán a Szentírás igéit használva kísérti Jézust.
Meg kell őriznünk a belső tisztánlátást, hogy azt az utat válasszuk, amely valóban a boldogsághoz vezet, és aztán azon legyünk, hogy meg ne álljunk az úton.
Ne feledjük, hogy mindig ellentétes végletek között vergődünk: a büszkeség szembeszáll az alázattal; a gyűlölet harcol a szeretettel; a szomorúság akadályozza a Lélek keltette igazi örömet; a szív megkeményedése elutasítja az irgalmasságot. A keresztények állandóan ezeken a vízválasztókon járnak. Ezért fontos, hogy elgondolkodjunk a rossz szokásokról és az erényekről: ez segít legyőzni a nihilista kultúrát, melyben a jó és a rossz közötti határvonalak elmosódnak, és emlékeztet bennünket arra, hogy az ember, minden más teremtménytől eltérően, mindig képes túllépni önmagán, képes megnyílni Isten előtt és az életszentség felé haladni.
A lelki küzdelem pedig arra késztet bennünket, hogy közelebbről szemügyre vegyük a bennünket megkötöző rossz szokásokat, és hogy Isten kegyelmével úton legyünk azok felé az erények felé, amelyek kivirágozhatnak bennünk, és a Lélek tavaszát hozhatják életünkbe.
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican News
Magyar Kurír
