Ferenc pápa: Mária iskolájában, hálával és reménnyel zárjuk az évet!
December 31-én délután öt órakor a Szent Péter-bazilikában a Szentatya vezette a Boldogságos Szűz Mária, Isten anyja főünnepének első esti dicséretét, amelyet szentségkitétel, az év lezárásaként a Te Deum himnusz eléneklése és a szentségi áldás követett. Az alábbiakban az esti dicséret során elhangzott teljes pápai beszéd fordítását közreadjuk.
A hit lehetővé teszi számunkra, hogy ezt az órát a világi gondolkodásmódtól eltérően éljük meg. A Jézus Krisztusban, a Szűz Máriától született megtestesült Istenben való hit újfajta idő- és életérzést ad. Két szóban szeretném ezt összefoglalni: hála és remény.
Mondhatná valaki: „De hát nem azt tesszük, amit mindenki más az év utolsó estéjén? Mindenki hálát ad, mindenki reménykedik, hívők és nem hívők egyaránt.” Így tűnhet, és talán így is van. De valójában
a világi hála, a világi remény látszólagos; hiányzik belőle egy lényegi dimenzió: a Másikkal és a másokkal, az Istennel és a testvérekkel való kapcsolat dimenziója.
Az énre, az én érdekeire szűkül, s ezért rövid távú, nem lép túl a megelégedettségen és az optimizmuson.
Ebben a liturgiában viszont egy egészen más légkör veszi körbe az embert: a dicsőítés, az ámulat, a hála légköre. És ez nem a bazilika fenségessége, nem a fények és az énekek miatt történik – ezek inkább csak következmények –, hanem azon misztérium miatt, amelyet az első zsoltár antifónája így fejez ki: „Ó, csodálatos csere! Az emberek Teremtője emberi testet és lelket öltött, Szűztől született; […] istenségének részeseivé tett minket.” Ez a csodálatos csere!
A liturgia lehetővé teszi, hogy belépjünk az Egyház érzéseibe; az Egyház pedig úgymond a Szűzanyától tanulja el őket.
Gondoljunk arra, mekkora hála lehetett Mária szívében, miközben az újszülött Jézusra nézett! Ez az élmény csak egy anyának adatik meg, őbenne, Isten anyjában pedig ennek egyedülálló, semmihez sem fogható mélysége van. Mária tudja, egyedül ő tudja Józseffel együtt, honnan jön ez a gyermek, aki mindazonáltal ott van, lélegzik, sírdogál, enni akar, be kell takarni, gondoskodni kell róla.
A misztérium teret ad a hálának, mely az ajándék szemlélésében, az ingyenességben megszületik, a birtoklási és a feltűnési vágyban viszont elhal.
Az Egyház a hálát a Szűzanyától tanulja meg. De a reményt is megtanulja. Azt gondolhatjuk, hogy Isten azért választotta őt, a názáreti Máriát, mert az ő szívében a saját reményét látta tükröződni. Azt, amit ő maga árasztott Máriába az ő Szent Lelkével. Mária mindig is szeretettel teli, kegyelemmel teli volt, és ezért bizalommal és reménnyel teli is.
Mária bizakodása és az Egyház bizakodása nem optimizmus, hanem valami más: hit az ígéreteihez hű Istenben (vö. Lk 1,55); és ez a hit a remény formájába öltözik az idő dimenziójában, mondhatni „úton lévő” remény.
A keresztény ember, Máriához hasonlóan, a remény zarándoka. És pontosan ez lesz a 2025-ös szentév témája: „A remény zarándokai.”
Kedves testvérek, érdemes feltennünk a kérdést: Róma készül-e arra, hogy a szentévben a „remény városa” legyen? Mindannyian tudjuk, hogy a jubileumi év szervezése már jó ideje folyik. De értsük meg jól, hogy ebben a perspektívában, amelyet itt magunkévá teszünk, elsősorban nem erről van szó; sokkal inkább az egyházi és civil közösség tanúságtételéről; olyan tanúságtételről, amely nem annyira eseményekben, hanem életstílusban, az együttélés etikai és lelki minőségében nyilvánul meg.
A kérdést tehát a következőképpen fogalmazhatjuk meg: munkálkodunk-e azon, mindenki a maga területén, hogy ez a város a remény jele legyen azok számára, akik itt élnek, és azok számára, akik ide látogatnak?
Nézzünk egy példát. Amikor a Szent Péter térre lépünk és azt látjuk, hogy az oszlopsor ölelésében minden nemzetiségű, kultúrájú és vallású ember szabadon és nyugodtan mozog, ez egy reményt keltő tapasztalat; de fontos, hogy ezt a tapasztalatot megerősítse a kedves fogadtatás és tájékoztatás a bazilika látogatása során. Egy másik példa: Róma történelmi központjának varázsa örök és egyetemes, de lehetővé kell tennünk, hogy ezt az idősek és a mozgássérültek is élvezhessék, s arra is szükség van, hogy a „nagy szépséget” egyszerű díszítés és normális működésmód kísérje a mindennapi élet helyein és közegeiben. Mert az a város, amely élhetőbb a lakosai számára, befogadóbb is mindenki számára.
Kedves testvérek, a zarándoklat, különösen az igényes zarándoklat, alapos felkészülést igényel.
Ezért a következő évet, mely megelőzi a jubileumot, az imádságnak szenteljük. Egy egész évet az imádságnak szentelünk. És ki lehetne jobb tanítónk, mint a Szűzanya? Járjunk az ő iskolájába: tanuljuk meg tőle, hogy minden napunkat, minden percünket, minden elfoglaltságunkat belső tekintetünket Jézus felé fordítva éljük meg!
Az örömöket és a bánatokat, a sikereket és a problémákat – mindent Jézus, az Úr jelenlétében és kegyelmével éljünk meg! Mindent hálával és reménnyel!
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: vatican.va
Magyar Kurír
