Görföl Tibor: Miért ilyen későn lett Isten emberré?
Nincs-e valami tudálékos abban, ha az ember a megtestesülés időpontjáról töpreng? Nem kellene-e beérnünk azzal, amit a Szentírás a tudomásunkra hoz, vagyis azzal a ténnyel, hogy az „idők teljességében” valósult meg ez a páratlan esemény? Ám legalább két okból jogosnak tűnik feltenni azt a kérdést, hogy miért a világmindenség és az emberiség történetének egy meghatározott pontján jelent meg emberként az emberek között a világmindenség és az emberiség alkotója.
Egyrészt azért, mert mai ismereteink szerint legalább kétezer emberi nemzedék élte le úgy az életét a földön, hogy nem lehetett része abban az istenismeretben és istenkapcsolatban, amely közel száz nemzedéknyi idő óta egyre nagyobb mértékben vált lehetségessé mindenki számára. Lehetünk-e közömbösek oly sok ezer év emberei iránt? Nem érdemes-e legalább röviden eltűnődnünk azon, miért voltak kénytelenek egészen más körülmények között megküzdeni az emberi élettel?
A másik ok, amely feljogosít a megtestesülés időpontjának vizsgálatára, nem az emberekkel, hanem elsősorban Istennel függ össze. Már az első keresztény szerzők fontosnak tartották kiemelni, hogy a keresztény Isten alkalmazkodó Isten, aki nem ront rá teremtményeire, hanem készségesen tekintetbe veszi korlátozottságukat, lehetőségeiket és képességeiket, s úgy próbál szót érteni velük, hogy be is tudják fogadni, amit közöl és megtesz velük. Az idők során a Teremtő „hozzászoktatta magát” ahhoz, fogalmazott a 2. században Szent Irenaeus, hogy az emberek között lakozzon. A megfogalmazás természetesen meglehetősen emberi vonásokkal ruházza fel a Teremtőt, de rámutat, hogy magának
Istennek az alkalmazkodókészségéről, s ily módon magának az Istennek a természetéről tudunk meg valamit, ha megpróbálunk közelebb jutni ahhoz, miért kellett ily tengernyi időnek eltelnie ahhoz, hogy emberré legyen.
Ha ezek után valami konkrétabbat is szeretnénk megtudni arról, hogy mitől annyira különlegesek az első karácsony történelmi körülményei, nyugodtan fordulhatunk azokhoz a keresztény történészekhez, akiket izgatott a címben feltett kérdés. A Berlinben tevékenykedő Christoph Markschies, az ókeresztény kor egyik legkiválóbb mai ismerője például a következő tényezőkre hívja fel a figyelmet. Már maguk az egyházatyák is lényegesnek tartották, hogy a megtestesülés idején viszonylagos béke honolt a Római Birodalomban. Békés viszonyok híján a keresztény üzenet és a keresztény mozgalom aligha tudott volna futótűzként elterjedni a korabeli Kis-Ázsiában és Európában, hiszen az erőszak különböző formái elnyomták volna. A mai történész szemében ugyanilyen fontosnak mutatkozik, hogy az 1. században kiváló közlekedési és kommunikációs lehetőségek álltak rendelkezésre: az első keresztények nemcsak utazni, de érintkezni is könnyen tudtak egymással, ami szintén nélkülözhetetlen feltétele volt üzenetük és életformájuk megismertetésének. Ehhez természetesen az írás kialakulására is szükség volt. Sőt, a mai keresztények szégyenkezhetnek is amiatt, mennyire kevéssé ismerik közelebb és távolabb élő testvéreik sorsát, hiszen a kézírásra hagyatkozó első Krisztus-hívők sokkal részletesebben és sokkal rövidebb idő alatt értesültek sok száz kilométerre élő társaik életkörülményeiről, mint a látszólag hatékonyabb eszközökkel rendelkező mai utódaik.
Az ilyen jellegű konkrétumokat egy másik berlini tudós szerző, Hans Joas egy elvi megfontolással egészíti ki. Joas rendkívüli jelentőséget tulajdonít annak, hogy a Krisztus előtti első évezredben az emberiség számunkra ismert nagy kultúráiban, Kínától Indiáig, Görögországtól Izraelig alakot öltött az, amit erkölcsi egyetemességnek (morális univerzalizmusnak) nevezhetünk. Mire utal ez a kifejezés? Arra, hogy a korábbi civilizációk elsődlegesen a saját boldogulásukra és a saját érdekeik érvényesítésére törekedtek, akár mások, vetélytársnak tekintett egyéb csoportok kárára is. Amikor viszont megjelent a színen az egyetemesség erkölcsi igénye, olyan szellemiségek kezdtek körvonalazódni, amelyek minden egyes ember és minden egyes csoport javát tartották szem előtt: nem egyetlen civilizáció és egyetlen réteg boldogulását tekintették kívánatosnak, hanem mindenkiét. Ez a zsidó prófétáknál, az indiai gondolkodásban és a görög filozófiában egyaránt megfigyelhető egyetemes irányultság természetesen sokféle formát öltött, és sohasem volt egyforma, de a kialakulása sorsfordító esemény volt, mivel értéktelennek nyilvánította azt a korábbi részlegességet (partikularizmust), amely süket és vak a többi ember létjogosultságára.
Ez az egyetemesség válik teljesen éretté az első keresztények igehirdetésében és missziójában – nélküle a megtestesülő Isten élete, tanítása és áldozata teljességgel érthetetlen maradt volna.
Krisztus megjelenése és élete természetesen nem függ semmiféle emberi tényezőtől, hiszen szabad és irányíthatatlan. Megjelenésének időpontja mégsem véletlen. Isten megértő türelemmel viszonyult teremtményei körülményeihez, és nem hamarkodta el emberré válását. Az emberi tényezőkre érzékeny figyelme jelentős részét alkotja annak, amit Karl Barth (valószínűleg Aquinói Szent Tamás óta a legnagyobb szabású teológus) Isten „emberiességének” nevezett.
Görföl Tibor teológus, a Pécsi Tudományegyetem oktatója, a Vigilia folyóirat főszerkesztője írása
Fotó: Wikipédia (Rogier van der Weyden: Jézus születése, 1450 körül)
Magyar Kurír
