Ferenc pápa a Római Kúria vezetőinek: Térdelő szívvel hallgassuk meg egymást!
Ferenc pápa beszédében három igén elmélkedett – meghall, megkülönböztetve felismer, jár –, melyek segíthetnek hitünk megélésében és szolgálatunk végzésében.Ferenc pápa teljes beszédének fordítását közreadjuk.
Kedves testvéreim, jó napot kívánok!
Mindenekelőtt szeretném megköszönni Re bíboros úr szavait; és az energiáját is: egy kilencvenéves ember ekkora energiával! Csak így tovább! Köszönöm!
A karácsony misztériuma ámulatot kelt szívünkben egy váratlan bejelentésen: Isten eljön, Isten itt van közöttünk, világossága örökre áttörte a világ sötétségét. A kulcsszó az ámulat! Mindig szükségünk van arra, hogy meghalljuk és befogadjuk ezt az híradást, különösen egy olyan korban, amelyre sajnos még mindig rányomja bélyegét a háborús erőszak, az éghajlatváltozás korszakos veszélye, a szegénység, a szenvedés, az éhezés – éhezés van a világon! – és a történelmünkben lakozó sok más sérültség. Vigasztaló felfedezni, hogy a fájdalomnak ezeken a „helyein” is, mint törékeny emberségünk összes terében, Isten jelenvalóvá teszi magát ebben a bölcsőben, jászolban, melyet ma arra választ, hogy megszülessen és elhozza az Atya szeretetét mindenkinek; és ezt Isten stílusában teszi: közelséggel, együttérzéssel, gyengédséggel.
Szeretteim, meg kell hallanunk az érkező Istenről szóló híradást, fel kell ismernünk jelenlétének jeleit, és Igéje mellett kell döntenünk azáltal, hogy nyomdokain járunk.
Meghallani, megkülönböztetve felismerni, járni: három ige, mely segít megélni hitünket és ellátni szolgálatunkat itt, a Kúrián. Ezeket szeretném átadni nektek a karácsony szent eseményének néhány főszereplőjén keresztül.
Nézzük mindenekelőtt Máriát, aki a hallgatásra emlékeztet bennünket. A názáreti leányka, aki karjában tartja azt, aki azért jött, hogy átölelje a világot, a hallgatás Szüze, mert meghallotta az angyali híradást, és megnyitotta szívét Isten terve előtt. Ő arra emlékeztet bennünket, hogy az első főparancs a „Halld, Izrael” (MTörv 6,4), mert minden parancsolatot megelőzően fontos, hogy kapcsolatba lépjünk Istennel, és befogadjuk elénk jövő szeretetének ajándékát. A hall, meghall ugyanis olyan bibliai ige, amely nemcsak a fizikai hallásra utal, hanem a szív és ezáltal az élet bevonódását is jelenti. Szent Benedek így kezdi reguláját: „Hallgassd meg figyelmesen, ó, fiam” (Regula, Prológus, 1). A szívvel való hallgatás sokkal több egy üzenet meghallgatásánál vagy egy információcserénél; olyan belső hallgatás, amely képes a másik vágyainak és szükségleteinek megragadására, olyan kapcsolatra, amely arra ösztönöz, hogy elvessük azokat a sémákat és előítéleteket, amelyekbe nemegyszer beskatulyázzuk a körülöttünk élők életét. A meghallgatás mindig egy út kezdete. Az Úr ezt a szívbeli meghallgatást kéri népétől, kapcsolatot kér Vele, aki az élő Isten.
Szűz Máriának ilyen a hallgatása. Nyitottan, teljes nyitottsággal fogadja az angyali híradást, s éppen ezért nem titkolja zavarát és a benne felmerülő kérdéseket, hanem készségesen belép az őt kiválasztó Istennel való kapcsolatba, igent mond a vele kapcsolatos tervére. Jelen van a párbeszéd és az engedelmesség. Mária megérti, hogy egy felbecsülhetetlen értékű ajándék címzettje, és „térden állva”, vagyis alázattal és ámulattal hallgatja a hírnököt. A „térden állva” való hallgatás a legjobb hallgatás, mert ez azt jelenti, hogy nem annak az embernek a testtartásával állunk a másik előtt, aki azt hiszi, hogy már mindent tud, aki már értelmezte is a dolgokat, mielőtt meghallgatta volna, aki felülről lefelé néz a dolgokra, hanem épp ellenkezőleg, megnyílik a másik misztériuma előtt, készen arra, hogy alázatosan befogadja, amit az adni kíván.
Ne felejtsük el, csak egyetlen helyzet van, amikor szabad felülről lefelé nézni valakire: csak akkor, amikor felsegíteni akarjuk! Ez az egyetlen helyzet, amikor megengedett lenézni valakire.
Néha az egymással való kommunikációban is olyanok vagyunk, mint a ragadozó farkasok: igyekszünk azonnal szétmarcangolni a másik szavait, anélkül, hogy igazán meghallgatnánk őket, és azonnal ráborítjuk benyomásainkat és véleményeinket. Ezzel szemben a meghallgatás belső csendet igényel, de szükség van a meghallgatás és a válaszadás közötti csend terére is. Ez nem „pingpong”. Először meghallgatjuk a másik mondandóját, azután a csendben befogadjuk, átgondoljuk, értelmezzük, és csak utána adhatunk választ. Mindezt az imádságban tanuljuk meg, mert az ima kitágítja a szívet, a magas lóról leszállni készteti énközpontúságunkat, a másik meghallgatására nevel, és megteremti bennünk a szemlélődés csendjét. A szemlélődést az imádságban tanuljuk meg, az Úr előtt térdelve, de nem csak a lábunkkal, hanem a szívünkkel térdelve! A Kúrián végzett munkánkban is „szükségünk van arra, hogy minden áldott nap könyörögjünk, kérjük kegyelmét, hogy megnyissa hideg szívünket, és felkavarja langyos és felületes életünket. […] Sürgősen szert kell tennünk a szemlélődő lélekre, amely lehetővé teszi, hogy naponta felfedezzük: olyan kincs letéteményesei vagyunk, amely emberibbé tesz, segít, hogy új életet éljünk. Nincs semmi jobb, amit átadhatnánk másoknak” (Evangelii gaudium, 264).
Testvéreim, a Kúrián is meg kell tanulnunk a meghallgatás művészetét. Mindennapi kötelességeinket és tevékenységeinket, különösen a betöltött pozícióinkat megelőzően fel kell fedeznünk a kapcsolatok értékét, és meg kell próbálnunk megtisztítani őket a formalizmusoktól, és igyekeznünk kell evangéliumi szellemmel megtölteni őket, mindenekelőtt azáltal, hogy meghallgatjuk egymást. Szívvel és térden állva.
Jobban hallgassuk meg egymást, előítéletek nélkül, nyitottan és őszinte érdeklődéssel; térdelő szívvel!
Ítélkezés nélkül hallgassuk meg egymást, próbáljuk jól megérteni, amit testvérünk mond! Ragadjuk meg szükségleteit és valamiképpen az életét, mely a szavai mögött rejtőzik! Ahogy Szent Ignác bölcsen tanácsolja: „Fel kell tételeznünk, hogy minden jó kereszténynek készebbnek kell lennie felebarátja állítását elfogadni, mint elítélni. Ha nem tudja elfogadni, kérdezze meg őt magát, hogyan gondolja. Ha rosszul gondolja, javítsa ki szeretettel. Ha pedig ez nem elég, minden alkalmas eszközt keressen meg, hogy az állítást jól értve megmentse” (Lelkigyakorlatok, 22). Komoly munka kell ahhoz, hogy a másikat jól megértsük. Ismétlem: a meghallgatás más, mint a meghallás. Városaink utcáin járva sok hangot és sok zajt hallhatunk, de általában nem figyelünk rájuk, nem tesszük belsővé őket, és nem maradnak a lelkünkben. Egy dolog egyszerűen csak meghallani, és más dolog meghallgatni, ami azt is jelenti, hogy „magunkba fogadjuk”.
Egymás meghallgatása segít megélnünk a megkülönböztetést mint cselekvési módszert. És itt utalhatunk Keresztelő Jánosra. Először néztük a Szűzanyát, aki meghallgat, most pedig nézzük Jánost, aki megkülönböztetve felismer. Ismerjük ennek a prófétának a nagyságát, szigorú életvitelét és prédikációjának szenvedélyességét. Mégis, amikor Jézus megérkezik és megkezdi szolgálatát, János drámai hitválságon megy keresztül; az Úr közelgő eljövetelét úgy hirdette, mint egy hatalommal érkező Istenét, aki végeredményben elítéli a bűnösöket: minden fát, amely nem terem gyümölcsöt, tűzbe vet, a szalmát olthatatlan tűzzel égeti el (vö. Mt 3,10–12). Ámde ez a Messiásról alkotott kép összetörik Jézus gesztusai, szavai és stílusa előtt, a mindenkivel szemben tanúsított könyörület és irgalom előtt. Ekkor a Keresztelő úgy érzi, hogy vizsgálódnia kell, hogy új szemet kapjon. Az evangélium ugyanis ezt mondja: „János a börtönben hallott Jézus tetteiről. Elküldte tanítványait, hogy kérdezzék meg: „Te vagy az eljövendő, vagy mást várjunk?” (Mt 11,2–3). Egyszóval Jézus nem olyan volt, amilyennek várta, s ezért az Előfutárnak is igazodnia kell Isten országának újdonságához, alázatosan és bátran felül kell vizsgálnia elképzeléseit, vagyis megkülönböztetést kell végeznie.
Mindannyiunk számára fontos a megkülönböztetés, a lelki életnek ez a művészete, mely megvéd attól a hiedelemtől, hogy már mindent tudunk, hogy elég a szabályokat alkalmazni, attól a kísértéstől, hogy cselekvésünkben – a Kúria életében is – csak a korábbi mintákat ismételgessük, nem gondolva arra, hogy Isten misztériuma mindig felülmúl bennünket, s hogy az emberek élete és a minket körülvevő valóság mindig is magasabb rendű, mint az eszmék és elméletek.
Az élet mindig fölötte áll az eszméknek! Gyakorolnunk kell a lelki megkülönböztetést, fürkésznünk kell Isten akaratát, rá kell kérdeznünk a szívünkben zajló mozgásokra, hogy aztán mérlegeljük a meghozandó döntéseket.
Martini bíboros így írt: „A megkülönböztetés egészen más, mint azok aprólékos pontossága, akik egysíkú törvénykövetésben vagy perfekcionizmusra törekedve élnek. Ez a szeretet előrelendülése, mely különbséget tesz a jó és a jobb között, az önmagában hasznos és a most hasznos között, aközött, ami általánosságban jó lehet, és aközött, amit most kell előmozdítani.” Majd így folytatja: „A legjobb felismerésére irányuló törekvés hiánya gyakran monotonná, ismétlődővé teszi a lelkipásztori életet: szaporodnak a vallásos programok, a hagyományos elemeket ismétlik anélkül, hogy látnák igazán az értelmüket” (Il Vangelo di Maria, Àncora, Milano, 2008, 21). A megkülönböztetésnek segítenie kell, hogy – a Kúrián végzett munkánkban is – tanulékonyak legyünk a Szentlélek iránt, hogy ne világi szempontok szerint vagy egyszerűen a szabályok alkalmazásával tájékozódjunk és hozzunk döntéseket, hanem az evangéliumnak megfelelően.
Hallgatás: Mária. Megkülönböztetés: Keresztelő János. És most nézzük a harmadik szót: járás. Rögtön a napkeleti bölcsekre gondolunk. Ők emlékeztetnek minket az úton járás fontosságára. Az evangélium öröme, ha valóban befogadjuk, követésre indít bennünket, valódi kivonulást vált ki önmagunkból, és útnak indít az Úrral való találkozás és az élet teljessége felé. Kivonulás önmagunkból: ez olyan magatartásforma lelki életünkben, amelyet mindig meg kell vizsgálnunk. A keresztény hit – ne feledjük – nem biztosítékainkat akarja megerősíteni, nem könnyű vallási bizonyosságokban való megállapodásra akar késztetni, nem gyors válaszokat akar adni az élet bonyolult problémáira. Ellenkezőleg, amikor Isten hív, mindig útnak indít, ahogyan tette ezt Ábrahámmal, Mózessel, a prófétákkal és az Úr minden tanítványával. Útnak indít, kimozdít komfortzónánkból, megkérdőjelezi eredményeinket, és éppen ily módon felszabadít, átalakít bennünket, megvilágítja szívünk szemét, hogy megértesse velünk, milyen reménységre hívott meg bennünket (vö. Ef 1,18). Ahogy Michel de Certeau mondja: „a misztikus az, aki nem tud megállni az úton. […] A vágyakozás továbblépésre serkent. A misztikus előrelép, tovahalad, maga mögött hagyja a korábbi helyeket. Arra késztet, hogy messzebb, máshová menjünk” (Fabula Mistica. XVI-XVII secolo, Jaca Book, Milano, 2008, 353).
A Kúrián végzett szolgálatunkban is fontos, hogy mozgásban maradjunk, ne hagyjuk abba az igazság keresését és elmélyítését, győzzük le annak kísértését, hogy megülepedjünk s a magunk emelte falak és a bennünk működő félelmek labirintusában bolyongjunk. A félelem, a merevség és a rögzült minták ismétlése mozdulatlansághoz vezet, melynek megvan az a látszólagos előnye, hogy nem okoz problémákat – quieta non movere –, csakhogy arra késztet, hogy hasztalanul bolyongjunk labirintusainkban, ártva annak a szolgálatnak, amelyet az Egyháznak és az egész világnak kell nyújtanunk. És maradjunk éberek az ideológia fixizmusával szemben, mely a jó szándék látszatával gyakran elszakít a valóságtól, és megakadályozza járásunkat. Ezzel szemben arra kaptunk meghívást, hogy útnak induljunk és járjunk, ahogy a bölcsek tették, követnünk kell a Fényt, mely mindig tovább akar vezetni bennünket, és amely időnként arra késztet, hogy feltáratlan utakat keressünk, és új utakon vezet bennünket. Ne felejtsük el, hogy a bölcsek útja – mint minden út, melyről a Biblia beszámol – mindig „felülről” kezdődik, az Úr hívására, egy az égből érkező jelre indul, vagy mert maga Isten válik vezetővé, aki megvilágítja gyermekei lépteit. Ezért, amikor az általunk végzett szolgálatot az a veszély fenyegeti, hogy ellaposodik, a merevség vagy a középszerűség labirintusába szorul, amikor belegabalyodunk a bürokrácia és a „mának élés” hálójába, ne felejtsünk felnézni, újraindulni Istentől, engedni, hogy megvilágosítson bennünket az ő igéje, hogy mindig bátorságra leljünk az újrakezdéshez. És ne felejtsük el, hogy a labirintusokból csak „felülről” juthatunk ki!
Bátorság kell a járáshoz, a továbblépéshez, a haladáshoz. Ez szeretet kérdése. Bátorság kell a szeretethez.
Örömmel idézem fel egy buzgó pap gondolatát erről a témáról, mely segíthet nekünk is a Kúrián végzett munkánkban. Azt mondja, azért küzdünk, hogy az Egyház hamuja alatt újra lángra lobbantsuk a parazsat. A küzdelem ma arra irányul, hogy szenvedélyt adjunk át azoknak, akik már rég elvesztették. Hatvan évvel a zsinat után még mindig a „haladáspártiak” és „konzervatívok” közötti megosztottságról vitatkozunk, de nem ez a különbség: az igazi – központi jelentőségű – különbség a „szeretettől lángolók” és a „hozzászokottak” között van. Ez a különbség. Csak az tud járni, aki szeret!
Testvéreim, köszönöm a munkátokat és az odaadásotokat! Munkánk során ápoljuk a szívünkkel való hallgatást, így állítva magunkat az Úr szolgálatába! Tanuljuk meg meghallgatni és befogadni egymást;
gyakoroljuk a megkülönböztetést, hogy olyan Egyház legyünk, amely a történelem jeleit az evangélium világosságával igyekszik értelmezni és az Atya szeretetét közvetítő megoldásokat keres!
Maradjunk mindig mozgásban, alázattal és ámulattal, hogy ne essünk a beérkezettség érzésének önteltségébe és ne hunyjon ki bennünk az Isten utáni vágyakozás! Nagy köszönet nektek, különösen a csendben végzett munkátokért! Ne felejtsük el: meghallgatni, megkülönböztetve felismerni, járni. Mária, a Keresztelő és a bölcsek.
Az Úr Jézus, a megtestesült Ige, adja meg nekünk az alázatos és nagylelkű szolgálatban tapasztalt öröm kegyelmét! És kérlek, biztatlak benneteket, ne veszítsük el a humorérzékünket, üdvünkre válik!
Áldott karácsonyi ünnepeket kívánok, szeretteiteknek is! Kérlek benneteket, mondjatok imát értem a betlehemi jászol előtt. Köszönöm szépen!
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican News
Magyar Kurír
