Székely János: A valódi segítés nem a halálba segítés, nem létezik gyilkos szeretet
Az alábbiakban Székely János szombathelyi megyéspüspök, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) társadalmi kérdésekkel foglalkozó Caritas in Veritate Bizottsága elnökének írását adjuk közre, "Méltósággal meghalni – avagy az élet társadalma címmel":
Ha egy beteg gyermek születik, a szülei szíve azt diktálja, hogy szeressék, segítsék őt minden lehetséges módon. Ha egy idős hozzátartozónk beteg, szeretnénk minden módon mellette lenni, kifejezni a szeretetünket, enyhíteni a fájdalmait. Nem azon gondolkodunk, hogy jobb volna talán, ha nem élne.
Ha valaki egy vonat elé akarja vetni magát, természetes, hogy odafutunk, és megakadályozzuk. Milyen torz is volna az a társadalom, ahol azt mondanánk, hogy ez az ő döntése, nem szabad ebben őt senkinek sem megakadályoznia.
Egyesek persze azt mondhatnák, hogy más egy súlyos, gyógyíthatatlan beteg esete. De valóban annyira más? A lelki sebek és fájdalmak nem lehetnek néha sokkal súlyosabbak, mint egy testi betegség?
Miért van az, hogy a Föld 195 országa közül eddig csak 13-ban engedélyezték az aktív eutanáziát (teljesen: Belgium, Hollandia, Luxemburg, Portugália, Spanyolország, Kolumbia, Új-Zéland; részlegesen, az öngyilkosságban való segítségnyújtást – a méreganyag megvételét, odavitelét stb. –: Ausztria, Finnország, Németország, Svájc, Kanada, az USA hat állama)? Miért van, hogy a WHO úgy nyilatkozott, hogy a palliatív kezelések mai fejlettsége mellett okafogyottá vált az eutanázia engedélyezésének kérdése?
Miért nyilatkozott úgy a Magyar Orvosi Kamara, hogy az orvos az életre esküdött, ezért nem támogatják az aktív eutanázia bevezetését, és ha ez mégis megtörténne, kérik, hogy azt ne az orvosoknak kelljen elvégezniük?
Miért van benne a hippokratészi, ősi orvosi esküben (Kr. e. 6. sz. körül), hogy „senkinek halálos mérget nem adok még akkor sem, ha kéri, és nem segítek hozzá egyetlen asszonyt sem magzata elhajtásához”.
Azért van ez így, mert az emberi élet végtelen érték. Az ember nem olyan, mint egy bogár, amit, ha végzetesen megsebesült, eltaposunk, hogy ne szenvedjen.
Az emberi életnek sokszor a legutolsó, fájdalmas szakasza a legfontosabb, legértékesebb. Néha ilyenkor mondja ki valaki az élete legfontosabb szavait: „szeretlek”, „bocsáss meg”, „vigyázz rá”, „hiszek”.
A keresztény ember is úgy gondolja, hogy joga van mindenkinek arra, hogy méltósággal meghaljon. Nem szabad senkit sem arra kényszeríteni, hogy mesterséges, rendkívüli eszközökkel a lehető legtovább meghosszabbítsa a földi életét. Ha a beteg kéri, engedni kell, hogy természetes halállal meghalhasson, hogy a rendkívüli kezeléseket beszüntessék.
Azonban azt gondoljuk, hogy nem helyes, ha az ember élet és halál urává akarja magát tenni.
Nem vagyunk a magunk teremtői. Az élet ajándék. Végtelen érték. Nem mérlegelhető véges, emberi szempontok szerint.
Nem tartjuk helyesnek, ha az orvost a társadalom arra predestinálja, hogy életeket oltson ki. Nem tartjuk helyesnek, ha egy gyám dönthet a rábízott, öntudatát már elveszített, gyógyíthatatlan beteg személy élete fölött.
A földi élet célja az, hogy megtanuljunk szeretni. Arra születünk, hogy ajándékká tegyük az életünket, hogy sokszor fájdalmak között, de kicsiszolódjon bennünk a szeretet tiszta dallama, és így a halál kapuján át majd beléphessünk a Teremtő Isten örök, végtelen szeretetébe, a hatalmas isteni szimfóniába.
A szeretet hordozza a másik terhét, keresztjét is. Nem azzal szeret, hogy ráhagy, hanem ha állandóan jelzi: „fontos vagy”, „nem vagy teher”, „betegen is drága a jelenléted”, „nem fölöslegesek a szenvedéseid”, „ne hagyj ránk eutanáziaemléket”.
A valódi segítés nem a halálba segítés. Nem létezik gyilkos szeretet.
Építsük, őrizzük meg az élet társadalmát, ahol természetes, hogy a szülő szereti a gyermekét akkor is, ha az gyógyíthatatlan beteg, hogy szeretjük az idős hozzátartozóinkat, hogy megakadályozzuk, ha valaki a vonat elé akarná vetni magát, és szeretetünkkel igyekszünk gyógyítani a sebeit, igyekszünk felfedeztetni vele újra az élet titokzatos és végtelen értékét.
Fotó: Lambert Attila (archív)
Magyar Kurír
