Adventi feladat
Kaszaky Éva: Adventi feladat
Szabadságon vagyok, egy pár hivatalos ügyet kell elintéznem.
A buszon hazafele végig az adventi feladatomon gondolkodom. Egy hete azt a feladatot kaptuk egyik lelki testvérünktől, hogy próbáljunk meg a „vizen járni” vagyis az adventi időt használjuk fel olyan dolgok megtételére, amire korábban úgy gondoltunk lehetetlen. Próbáljunk meg nagyobb felelősséget vállalni és ne a feladatra, hanem a végcélra és Isten szeretetére koncentráljunk. Tegnap ugyan szétküldtem még több ismerősnek is ezt a házifeladatot, de mi van az én feladatommal? Igyekszem nyitott füllel és szívvel járni, kelni, de még nem találkoztam az én feladatommal, az „én vizen járásommal”. Vagy én lennék ennyire vak is süket, hogy nem hallom Jézus hívását? Lehet, hogy itt van a közelemben, az amit tennem kell, de hályog van a szememen és nem veszem észre?
Megérkezem, így le kell szállnom a buszról. Elmegyek a virágüzlet mellett, amit a múlt héten nézegettem. Gyönyörű adventi kozorúik vannak, de egy kicsit drága. Viszont láttam, hogy nemcsak kész koszorúkat árulnak, hanem a hozzávaló kellékeket is, tehát én is meg tudom csinálni otthon, egy kis kézügyességgel. Máris döntök. Lehajolok megnézni a koszorút. Kiválasztok egyet. Láttam a múlt héten lila és rózsaszín gyertyákat is. Becsattogok a belső sorhoz. Egy idősebb elárusító férfi rögtön ott is terem. Kiválasztjuk együtt a gyertyákat is. Javasolja, hogy díszeket is tegyek rá. Akkora a választék, hogy nehezen tudok dönteni. Végül az apró, fehérre festett tobozt választom. Szerény, de mutatós dísz. A fahéj rúdacskát mutatja most az elárusító. Nagyon szeretem a fahéj illatát, így nem kell sokat győzködnie, hogy azt is elvigyem. Már csak a masni marad hátra. Az csak az üzletben van, szintén bő választékban.
Bemegyünk és pakolja elém a szebbnél szebb szalagokat. Végülis meggyőzöm magam, hogy a lila és rózsaszín gyertyához a fehér szalag illik leginkább. A virágárus kislány felajánja, hogy masnit hajtogat a szalagból. Hagyom meggyőzni magam, mert sokkal ügyesebb nálam, és nagyon szépek a ’demo’ masnik.
Ekkor megszólal a mobilom.
Zoli, a mentős szomszédom keres. Húsz évig voltunk szomszédok, egy éve költözött új lakásba, az első saját lakásba. Két és fél hete beszéltünk egymással utoljára, amikor egy kora reggel felhívtam, mert az előttünk álló buszban valaki rosszul lett. Még azon az estén megtudtam, hogy 70 perces élesztés után sikerül eljutni a kórházba és ott szívkatétert kapott a beteg és jó esélye van a felgyógyulásra.
Zoli udvariasan megkérdezi, hogy most nem zavar-e, beszélhetünk-e egymással. Mondom, hogy nyugodtan beszélhetünk, s közben fizetek a virágüzletben.
Csak azt szeretném mondani, hogy ugyan az életét megmentettük a múltkori védencednek, de azóta is vegetál, kómában van. Mivel hipoglikémia lépett fel nincs is sok remény arra, hogy valaha is magához térjen. Nem a te hibád, te mindent jól csináltál, de ha idejében riasztottak volna bennünket meg tudtuk volna menteni.- mondja.
Rögtön érvelek, hogy az unokabátyám 2 héten keresztül volt kómában, mert a rossszulléte pillanatában 60-as cukrot mértek, s most ugyan lassabban mozog, de értelme teljes birtokában van.
Igen, de őt nyilván nem kellett ilyen hosszú ideig újra éleszteni.- mondja.
Megköszönöm, hogy még ennyi idő után is fegyelemmel kiséri a betegét, de már ujabb riasztás érkezik be, le kell tennie a telefont.
Sajnos, hogy nem tudtunk igazán megmenteni – mondja búcsúzóul.
Bár már fizettem, de még mindig ott ácsorgok letaglózottan a virágboltban. Kérdezik, hogy rokon az illető, akiről beszélgettünk. Mondom, hogy nem tulajdonképpen nem is tudom, hogy ki, csak egy ember, aki bajbakerült pár nappal ezelőtt. A virágos rögtön mesélni kezdi, hogy ő is szokott mentőt hívni a részegekhez vagy azokhoz, akik az utcán lesznek rosszul.
Elindulok haza. Mintha ólom nehezedne rám. Már úgy reménykedtem, hogy sikerült megmenteni és most a Zoli azt mondja, hogy nincs remény. De akkor miért is hívott a Zoli?
Hirtelen megvilágosodik minden. Megérkezett a feladatom az én vizen járásom. Reklamáltam és a Jóisten immár másodszor is rám bízta ezt a vadidegent. Az ima az, ami ebben a helyzetben segíteni tud. Két és fél hete is ezt tettem, most is fohászkodni kezdek. Már tudom, Zoli csak ’eszköz’ volt, hogy továbbítsa felém az üzenetet, ahol az ember, az orvos tehetetlen, ott csak az ima segíthet.
Bevillan a tavalyi advent. Egy héttel advent előtt megszült a hitoktatónk. Hónapokig imádkoztunk érte, mert a második babával már a terhesség kezdetétől fogva feküdnie kellett. Hosszas hónapok után végre egy vasárnapi mise után egy sms adta tudtul, hogy Anita egészséges kislánynak, Annának adott életet és mindketten jól vannak. Pár óra múlva viszont igazi horror kezdődött. Anita rosszul lett és megműtötték. Az állapota tovább romlott és az éjszaka folyamán újabb műtét következett és hajnalban a harmadik. Kiderült, hogy soha többé nem lehet gyereke. Ekkor már Anita életéért imádkoztunk. Két nap múlva jött a negyedik műtét. Lassan jöttek a jó hírek is, hogy túlélte, de lebénult és nem tud mozogni. A plébános atya akkor indította útjára az imaláncot. Egyházközségünkből mindenki, aki csak tudott Anitáért és a családjáért imádkozott. Az idős nénik, akik nem tudtak aludni éjjel, a fiatalabbak reggel vagy este. A hír eljutott Hollandiába és Braziliába is. Egy február végi vasárnapon végre Anita is eljött a misére. Még senkit nem láttam, hogy akkora szeretettel vettek volna körül, mint ezt az apró fiatalasszonyt.
Közösségünknek is jót tett az együttimádkozás.
Hazaérek és leülök a gép elé megírni a körlevelemet, amely az imaláncra hív fel. Nem tudom, hogy hívő vagy istentagadó, akiért most imádkozunk, csak azt tudom, hogy egy bajbajutott ember, akinek szüksége van Isten irgalmára. Remélem, Isten ismét kegyes lesz hozzánk és meghallgatja a kérésünket.
