Egy Nobel-díjas író a tanáráról
A Nobel-díjas író, Albert Camus még nem volt egyéves, amikor édesapja elesett a fronton az első világháborúban. A kisfiút írni-olvasni nem tudó anyukája és szigorú, hatalmaskodó nagymamája nevelte nagy szegénységben. Végül egyik tanára, bizonyos Louis Germain meglátta benne a tehetséget, és felkarolta a gyereket.
Három évtizeddel később Camus-t, a valaha élt második legfiatalabb díjazottként, irodalmi Nobel-díjjal tüntették ki. Mindent elmond a minőségi oktatás és a jó pedagógusok fontosságáról az a levél, amelyet Albert Camus írt régi tanárának 1957-ben:
"Kedves Monsieur Germaine!
Miután lassan elülni látszik körülöttem a felhajtás, itt az ideje, hogy szívem legmélyéről szóljak önhöz. Nemrég túlságosan is nagy megtiszteltetés ért, amelyet sosem kerestem, nem kérelmeztem magamnak. Amikor meghallottam a hírt, édesanyám után rögtön ön jutott az eszembe.
Ön nélkül, az ön szerető karja nélkül, amellyel hajlandó volt felkarolni egy olyan szegény sorsú kisgyermeket, mint amilyen én voltam, az ön tanítása és példamutatása nélkül ez nem történhetett volna meg.
Engem nem igazán lelkesít föl ez a fajta elismerés. De arra mindenképpen alkalmat ad, hogy elmondjam, mennyire sokat jelentett, hogy ön ott volt, és azóta is ott van mellettem, illetve biztosítsam arról, hogy az ön erőfeszítései, munkája, és jó szíve tovább él egy kis tanítványában, aki – noha sok-sok év eltelt már – azóta is az ön hálás diákja. Szívem teljes szeretetével ölelem önt.
Albert Camus
1957. november 19.”
