Lelkinapló – a magánkinyilatkoztatás sajátos műfaja
Sípos (S) Gyula: Lelkinapló – a magánkinyilatkoztatás sajátos műfaja
Fatimában, Lourdes-ban, vagy épp Medjugorjéban és Garabandálban a  látnokok „elragadtatásba estek”. Ez azt jelenti, hogy lelkük és érzékeik  kiragadtattak a fizikai, természetes világból a természetfeletti  valóságba. Bár a szemükkel láttak, de azt látták, amit a körülöttük  állók nem láthattak. Lelki képességeik, érzékelő szerveik – látás,  hallás, tapintás, érintés, stb. – a természetfelettire irányult,  természetes befolyásolásra nem reagáltak. Ha az elragadtatás alatt  próbáknak vetették alá őket, akkor azokra - tűszúrásra, szagokra, stb -,  nem reagáltak. 
Amit a látnokok látnak, azt szavakkal nehezen  fejezik ki. Jelzőkat használnak – gyönyörű, csodálatos – és hasonlatokat  mondanak – olyan mint a ragyogó drágakő – de ezek inkább csak sejtetik,  mint valóban leírják azt, amit láttak. Az üzenet, amit kapnak, néhány  szavas, lényegre törő, egyszerű. Érthető is ez, hiszen a  természetfölötti élet szépsége és gazdagsága csak nehezen fejezhető ki a  mi szavainkkal. Ahogy Pál apostol írta: „Tudok egy emberről  Krisztusban, aki tizennégy évvel ezelőtt - testben-e, nem tudom,  testetlenül-e, nem tudom, csak az Isten tudja - elragadtatott a harmadik  égig. És tudom, hogy ez az ember - testben-e vagy testetlenül, nem  tudom, csak az Isten tudja - elragadtatott a mennybe, és titokzatos  szavakat hallott, amelyeket embernek nem szabad kimondania.” (2Kor  12, 2-4) A Biblia egyik legképzettebb teológusa, az apostoli levelek  szorgalmas írója nem tudja, pontosan mi is történt vele, és amit  hallott, az nem – vagy alig - kimondható. Érthető, hiszen az Isten és az  ember közötti párbeszéd ilyenkor a természetfölötti világban zajlik,  ami nehezen átadható – mi csak annak „eredményéről” értesülünk a későbbi  beszámolóban, üzenetben.
Egészen más egy Lelkinapló írójának  helyzete. Itt a párbeszéd az ember belső világában zajlik le. Isten  mintegy megtermékenyíti, megihleti a személyiséget, hogy az közvetítse  mondanivalóját a többiek felé. Ez történhet értelmi látomásban, belső  hanggal, vagy egyszerűen valamely képesség munkájának kegyelmi  fokozásával. (Ahogy a teológia röviden összefoglalja: a természetfeletti  a természetesre épül.) Mivel itt minden belül, az emberben játszódik  le, kikerülhetetlenül az üzenetek része és befolyásolója lesz a személy  állapota, saját látásmódja is. Ezért itt a hitelesség vizsgálata is más  módot követel, mint a természetfeletti látomásoké.
Hogy egy  hasonlattal érzékeltessük. Grünewald csodálatos oltárképén a  Megfeszített Jézus tenyeréből kiállnak a szögek, az ujjak pedig  görcsösen szétterpesztettek. Ma úgy tudjuk, hogy a szögek helye nem  egészen ott volt, és kísérletileg bizonyították azt is, hogy az ujjak  nem szétfeszülnek, hanem épp görcsösen összeugranak a szög körül. Ilyen  az izmok természete. Ez azonban semmit sem von le Grünewald képének  hitelességéből! A kép hitelessége ugyanis nem a természettudományos  tényekből táplálkozik, hanem a megihlető Lélekből – Aki figyelembe vette  a kor általános tudását és elképzelését – és a „megérintett”, „jó  gyümölcsöket termő” befogadó lélektől.
Hasonlóképpen, Szent Ferenc  stigmáinál sem az a hitelesség kritériuma, hogy a sebhelyek jó helyen  voltak-e. Ott voltak, ahol Ferenc tudta Jézus sebhelyeit – függetlenül  attól, hogy azok „történelmileg” hitelesek-e.
Több lelkinapló-írónál  Isten a képzeletvilágot termékenyíti meg. Ilyen Valtorta Mária, aki  belső képekben látta és átélte Jézus történetét, amit könyvek sorában  írt le. Tudjuk, hogy amit ő látott, nem egészen egyezik meg azzal, amit  Emmerich Katalin vagy épp Neumann Teréz látott. Ez utóbbi kettő sem  egészen ugyanazt látta, ámbár mindketten stigmatizáltak voltak, s  szentjei egyházunknak. Akkor most melyikük hiteles? Mindhárom. Mert amit  mondtak, írtak, megéltek, az Istentől volt – úgy, ahogy ők  személyiségükben azt megélték és továbbadni képesek voltak. A  különbségek élethelyzetükből, tudásukból, korukból fakadtak. Sem Isten,  sem ők nem tévedtek – de naplóik olvasásánál mindezt mégis figyelembe  kell vennünk.
Tudjuk jól, hogy még az Evangéliumok szövegei is  különböznek egymástól! Máté nyolc boldogságról ír, Lukács – aki pedig az  irgalmasság evangéliumát írja meg -, négy boldogságról és négy jajról.  János pedig más időpontra teszi a keresztrefeszítés dátumát, mint a  három szinoptikus evangélium. Ha az Egyház mindezt bajnak tartotta  volna, lett volna ideje és módja „összefésülni” a szövegeket, hiszen az  újszövetségi kánon kialakulása is háromszáz évig tartott… Ha pedig az  evangéliumoknál figyelembe vesszük a leíró személyét, körülményeit és az  átadandó üzenet sajátos hangsúlyait, még inkább megértőeknek kell  lennünk a lalkinaplóknál, amelyeknek súlya és jelentősége nem vetekedhet  az evangéliumokkal…
Sokszor az egyszerű naplóírás is Istentől  ihletett Lelkinaplóvá válik. A naplóírás ugyanis évszázadokon keresztül  az önnevelés eszköze volt, (s néhol még ma is az). Ha pedig valaki  komolyan veszi az önismeretben való előrehaladást, és ráadásul még  imádságos ember is, Isten maga is segítségére siet belső  megvilágosításokkal. Ennek legtöbbször csak az eredményét olvashatjuk a  naplókban. Az író nem írja le, hogy „ezt mondta Isten”, csak a kettejük  közötti párbeszéd eredményét közli. A nemrég boldoggá avatott Salkaházi  Sára szerzetes nővér naplójából valók az alábbi sorok: „Igen, béres  lelkület, nagyon is béres lelkület félszemmel másra sandítani,  irigykedve összehasonlítani, méricskélni: ennek mi van, nekem mi van?   Kié több? Miért kap a másik többet? Hát ezt akarja az Úristen? Inkább   magamba nézzek,  inkább  megfognám  erősen  magamat,  és  ráncba   szedném!  -  sok nyugalomra és sok  fegyelemre van szükségem,  de  mindezeket legbelül  kell elkezdeni. Rohanó  és  változó  érzéseim   között  kell  elsősorban  rendet teremteni.” Íme egy belső  párbeszéd „eredménye” és egyben pontos diagnózis. Nem mondjuk  magánkinyilatkoztatásnak, leírója sem szánta annak, de mégis felfedezzük  benne Isten és a lélek párbeszédét.
Az elmúlt évtizedekben hazánkban  is sorra jelennek meg a magánkinyilatkoztatásokat tartalmazó  lelkinaplók. Ilyen volt Bossis Gabriella: Ő meg én című lelkinaplója,  Valtorta Mária és Emmerich Katalin füzetei. Megjelentek Natália nővér  magánkinyilatkoztatásai és Erzsébet asszony Szeretetláng Lelkinaplója is  – és a sort hosszan lehetne folytatni. Természetesen e naplók  különböznek egymástól. Egyikben alig ír magáról a szerző, a másikban  hosszas betekintést kapunk lelkivilágába. Az egyik szinte csak az  üzeneteket közli, a másik beszámol a körülményekről is. Stílusukban,  elosztásukban különbözőek, de közös jellemzőjük, hogy a szövegben  egyszerre mutatkozik meg a lelkinapló írójának jelleme és  jellemfejlődése, érlelődése, valamint Isten hozzá, és rajta keresztül  hozzánk szóló szavai.
Mivel itt minden üzenet az író személyiségén  keresztül szűrődik át, így az üzenetek stílusa is különböző, és az idő  előrehaladtával változik, „tisztul”. A szikárabb személyiség által  kapott üzenetek stílusa is szikárabb. Az érzelmesebb lélek által leírt  üzenetek tele vannak érzelmes szavakkal, jelenetekkel. Kezdetben, amikor  még sok az emberben a sérelem, a fájdalom, az önzés, akkor több a  vígasztalás, de több a fenyegetés is. Kezdetben az Istentől jövő  szavakban is sok az emberi fantázia, később, ahogy a lélek végigmegy a  megtisztulás útján, tisztulnak az üzenetek is. 
Lehetnek-e egy  lelkinaplóban tévedések? Lehetnek. Hiszen az üzenetek a személy  szűrőjén, prizmáján keresztül jönnek át, és a személyiségben  fogalmazódnak meg. Egy bűnt elítélő sugallatból fenyegető ítélet válhat,  egy bíztató, segítő sugallatból pedig szerelmi áradozás. A lelkinapló  és magánkinyilatkoztatás írójának is át kell menni azon a tanulási  folyamaton, amelyben megtanulja megkülönböztetni a jót a rossztól, a  saját gondolatot a nem saját gondolattól, stb. Így szorulnak egyre  inkább háttérbe egyéni motivációi, indulatai, s Isten üzenete egyre  tisztábban és egyszerűbben ér el hozzánk.
Mindezeket figyelembe véve  láthatjuk, hogy egy lelkinapló, és az abban leírt  magánkinyilatkoztatások hitelességének megítélése nem egyszerű dolog.  Néhány alapszabály segítségével azonban elő tudjuk segíteni a  megkülönböztetést – hogy se el ne vessünk jó és igaz dolgokat, se  magunkhoz ne öleljünk olyat, ami nem hiteles. Ilyen szabály például:
- A  lelkinapló általános tartalma megegyezik-e a Katolikus Egyház  tanításával és az alapvető keresztény hittel. (Egyszerű példa: ha az  üzenet adója egyszer Jézusként, máskor meg Visnuként mutatkozik be,  akkor biztos, hogy nem hiteles.)
- A naplót író személy jelleme  krisztusi irányban fejlődik-e a naplón belül? (Ha egyre szelídebb,  alázatosabb, az krisztusi lelkületről tanúskodik. Ha egyre nagyzolóbb,  fantasztikusnál fantasztikusabb dolgokkal áll elő, akkor ez már  kérdéses.)
- A napló tartalma összhangban van-e más, általánosan  elfogadott kinyilatkoztatások tartalmával. Ha igen, az biztató jel  lehet, (bár nem feltétlenül).
- Értelmes, összefüggő, a természetes  ész világánál is helytálló szöveg, vagy zavaros olvasmány? (Valaki olyan  üzeneteket is hozott már a ’90-es években, hogy az éppen felénk tartó  üstökös belerohan a Napba, az felrobban és itt a világ vége.  Megkérdeztem egy természettudóst, ő azt mondta, hogy még ha ez  megtörténne is – amihez olyan pályamódosítás lenne szükséges, ami  tudományosan nem igazolható -, akkor is az annyi lenne, mintha egy nagy  tábortűzbe bedobnának egy kicsi piszkos hógolyót. Aztán persze mindez  nem történt meg – megint elmaradt a világvége…)
Végül: ha elolvassuk a  most kezünk ügyében lévő lelkinaplót, magunk is végigkövethetjük az  eddig leírtakat. A legfontosabb azonban mégsem ez. Nekünk nem az a  dolgunk, hogy a hibákat vadásszuk a könyvben – biztos találnánk, de mi  hasznunk lenne abból? A mi feladatunk az, hogy válaszoljunk a lelkinapló  felhívására: egyre szorosabb, egyre bensőségesebb kapcsolatba kerüljünk  Istennel, megtéve mindazt, amit kér tőlünk, hogy valóban a  „megtisztulás és egyesülés útját” járhassuk, Isten dicsőségére és az  emberek javára.
