Ferenc pápa: Jóságunkon keresztül Jézus jóságát tapasztalják meg az emberek!
Október 18-án a Szentatya folytatta az evangelizáció iránti szenvedélyről és a hívők apostoli buzgóságáról szóló katekézissorozatát. A példaképek sorában ma Szent Charles de Foucauld-nak, a názáreti rejtett életet kereső egyetemes testvérnek, a szelídség apostolának az alakjáról elmélkedett. Ferenc pápa teljes katekézisének fordítását közreadjuk.
Kedves testvéreim, jó napot kívánok!
Folytatjuk találkozásainkat olyan keresztény tanúkkal, akik gazdagok voltak az evangélium hirdetése iránti buzgóságban, az apostoli buzgóságban, az örömhír hirdetése iránti buzgóságban. Olyan keresztényeket veszünk sorra [a mostani katekézisekben], akik példaképei az apostoli buzgóságnak. Ma egy olyan férfiról szeretnék beszélni nektek, aki Jézust és legszegényebb testvéreit életének szenvedélyévé tette. Szent Charles de Foucauld-ra, Károly testvérre gondolok, „aki intenzív istenélményéből kiindulva átalakuláson ment végig, míg végül mindenki testvérének érezte magát” (Fratelli tutti enciklika, 286).
Mi volt Charles de Foucauld életének a „titka”? Miután ifjúkorában Istentől távol élt, és nem hitt semmiben, csak az élvezetek mértéktelen hajszolásában, megtér, a gyónásban befogadja Isten megbocsátó irgalmának kegyelmét, s egy nem hívő barátjának feltárja új életmódjának okát. Azt írja: „Elvesztettem a szívemet a Názáreti Jézusért.” [1] Károly testvér így emlékeztet bennünket arra, hogy
az evangelizálás első lépése az, hogy Jézust a szívünkbe zárjuk, hogy „elveszítjük a fejünket” érte.
Ha ez nem történik meg, aligha tudjuk őt az életünkkel megmutatni. Ezzel szemben félő, hogy magunkról, a csoportunkról, egy erkölcsről, vagy ami még rosszabb, egy szabályrendszerről fogunk beszélni, de nem Jézusról, nem az ő szeretetéről, nem az ő irgalmáról. Ezt látom némely mostanában született mozgalomnál: beszélnek az emberiségről alkotott víziójukról, beszélnek a spiritualitásukról, úgy érzik, ráleltek egy új útra… De miért nem beszélnek Jézusról? Sok mindenről beszélnek, szervezetről, spirituális utakról, de nem tudnak beszélni Jézusról. Azt hiszem, jó lenne, ha ma mindannyian megkérdeznénk magunktól: Nekem ott van-e Jézus a szívem közepén? Elvesztettem-e a fejemet – valamennyire – Jézusért?
Charles de Foucauld igen, olyannyira, hogy már nemcsak vonzódik Jézushoz, hanem elkezdi utánozni Jézust. Gyóntatója tanácsára elmegy a Szentföldre, hogy felkeresse azokat a helyeket, ahol az Úr élt, és hogy azon a földön járjon, ahol a Mester járt. Különösen Názáretben ébred rá arra, hogy Krisztus iskolájában kell formálódnia. Szoros kapcsolatot él át az Úrral, hosszú órákat tölt az evangéliumok olvasásával, és Jézus kis testvérének érzi magát. Jézust megismerve pedig vágy ébred benne arra, hogy megismertesse őt másokkal. Mindig így történik:
minél jobban megismerjük Jézust, annál jobban erősödik bennünk a vágy, hogy megismertessük őt, hogy megosszuk ezt a kincset.
Amikor a Szűzanya Szent Erzsébetnél tett látogatásának történetét magyarázza, azt mondja: „Odaadtam magam a világnak… vigyetek a világhoz.” Igen, de hogyan lehet ezt megtenni? Mint Mária a látogatás misztériumában: „csendben, példával, élettel” [2]. Élettel, mert „egész létünknek – írja Károly testvér – az evangéliumot kell kiáltania” [3]. A mi életünk azonban nemegyszer a világiasságot kiáltja, rengeteg ostoba, furcsa dologgal kürtöli tele a világot… Károly testvér viszont azt mondja: „Nem! Egész létünknek az evangéliumot kell kiáltania!”
Ezért úgy dönt, hogy távoli vidékeken telepszik le, hogy csendben, Názáret szellemében, szegénységben és rejtekben élve hirdesse az evangéliumot. A szaharai sivatagba megy, a nem keresztények közé. Barátként és testvérként érkezik oda, az eucharisztikus Jézus szelídségével. Károly testvér hagyja, hogy csendesen Jézus cselekedjen, meg van győződve arról, hogy az „eucharisztikus élet” evangelizál. Hiszi ugyanis, hogy Krisztus az első evangéliumhirdető. Ezért naponta mintegy tíz órát tölt imádságban Jézus lábainál, a tabernákulum előtt, biztos abban, hogy az evangelizáló erő ott van, érzi, hogy Jézus az, aki közel viszi megannyi távoli testvéréhez. És mi, kérdem én, hiszünk-e az eucharisztia erejében? Mások felé indulásunk, szolgálatunk ott, a szentségimádásban találja-e meg kezdetét és végét?
Meggyőződésem, hogy elvesztettük az imádás iránti érzéket. Újra szert kell tennünk rá, kezdve velünk, Istennek szentelt személyekkel, püspökökkel, papokkal, megszentelt férfiakkal és nőkkel. „Vesztegessük” az időt a tabernákulum előtt, szerezzük vissza az imádás iránti érzéket!
Charles de Foucauld azt írta: „Minden keresztény apostol” [4]; és arra emlékeztette egyik barátját, hogy „a papok mellett szükségünk van világiakra, akik látják azt, amit a pap nem lát,
akik szerető közelséggel, mindenki iránti kedvességgel, önátadásra mindig kész jósággal evangelizálnak” [5]. Szent világiak, nem törtető világiak.
Ezek a Jézusba szerelmes világiak megértetik a pappal, hogy ő nem funkcionárius, hanem közvetítő, sacerdos. Mennyire szükségünk van nekünk, papoknak arra, hogy mellettünk legyenek ilyen világiak, akik komolyan hisznek, és tanúságtételükkel mutatják nekünk az utat. Ezzel a tapasztalattal Charles de Foucauld elővételezi a II. Vatikáni Zsinat korát, felismeri a világiak fontosságát, megérti, hogy az evangélium hirdetése Isten egész népének feladata. De hogyan növelhetjük ezt a részvételt? Ahogyan Charles de Foucauld tette:
letérdelve, és befogadva a Lélek működését, aki mindig új formákat támaszt a bevonásra, a találkozásra, a meghallgatásra és a párbeszédre,
mindig együttműködésben és bizalomban, mindig közösségben az Egyházzal és a pásztorokkal.
Szent Charles de Foucauld, aki prófétai alak korunk számára, tanúságot tett arról, hogy mennyire szép az evangéliumnak a szelídség apostolságán keresztül történő közvetítése: ő, aki „egyetemes testvérnek” érezte magát, és mindenkit befogadott, megmutatja nekünk a szelídség, a gyengédség evangelizáló erejét. Ne felejtsük el, hogy Isten stílusát három szó fejezi ki: közelség, együttérzés és gyengédség. Isten mindig közeli, mindig együttérző, mindig gyengéd. És a keresztény tanúságtételnek ebben a formában kell történnie:
közelséggel, együttérzéssel, gyengédséggel.
Károly testvér ilyen volt, szelíd és gyengéd. Azt akarta, hogy aki találkozik vele, az az ő jóságán keresztül Jézus jóságát tapasztalja meg. Azt mondta ugyanis, hogy ő „annak a szolgája, aki sokkal jobb nálam” [6]. Jézus jóságának megélése arra késztette, hogy testvéri kapcsolatba kerüljön és barátságot kössön a szegényekkel, a tuaregekkel, azokkal, akik a gondolkodásától legtávolabb álltak. Ezek a kapcsolatok fokozatosan testvériséget, befogadást hoztak létre, a másik kultúrájának megbecsülését eredményezték. A jóság egyszerű, és azt igényli, hogy egyszerű emberek legyünk, akik nem félnek másokra mosolyogni. És mosolyával, egyszerűségével Károly testvér az evangéliumról tett tanúságot. Sosem prozelitizmus, hanem tanúságtétel!
Az evangelizálás nem prozelitizmussal történik, hanem tanúságtétellel, vonzással.
Tegyük fel tehát a kérdést, hogy hordozzuk-e magunkban és elvisszük-e másoknak a keresztény örömet, a keresztény szelídséget, a keresztény gyengédséget, a keresztény együttérzést, a keresztény közelséget!
Köszönöm!
JEGYZETEK
[1] Lettres à un ami de lycée. Correspondance avec Gabriel Tourdes (1874–1915), Paris, 2010, 161.
[2] Crier l’Evangile, Montrouge, 2004, 49.
[3] M/314, in Charles de Foucauld: La bonté de Dieu. Méditations sur les Saints Evangiles, 1, Montrouge, 2002, 285.
[4] Levél Joseph Hoursnak, in Correspondances lyonnaises (1904–1916), Paris, 2005, 92.
[5] Uo. 90.
[6] Carnets de Tamanrasset (1905–1916), Paris, 1986, 188.
*
A Szentatya felhívásai az általános kihallgatás végén:
Gondolatban ma is Izrael és Palesztina felé fordulunk. Az áldozatok száma egyre nő, és kétségbeejtő a helyzet Gázában. Kérem, tegyünk meg mindent a humanitárius katasztrófa elkerülése érdekében!
Aggasztó a konfliktus lehetséges kiszélesedése, miközben már megannyi háborús front nyílt a világban. Hallgassanak a fegyverek! Halljuk meg, hogy a népek, az emberek, a gyermekek békéért kiáltanak! Testvéreim, a háború nem old meg semmilyen problémát, csak halált és pusztulást hoz, növeli a gyűlöletet és megtöbbszörözi a bosszút. A háború keresztülhúzza a jövőt.
Kérem a hívőket, hogy ebben a konfliktusban csak egy oldalra álljanak: a béke oldalára; de ne csak szavakkal, hanem imával, teljes odaadással.
Ezt szem előtt tartva október 27-re, péntekre böjti és imanapot, bűnbánati napot hirdetek, és kérem, hogy csatlakozzanak hozzá – ahogy azt jónak látják – a különböző keresztény felekezetekhez tartozó testvérek és nővérek, más vallások tagjai és mindazok, akiknek szívügyük a béke a világban. Este hattól egy órán át a békéért, a világ békéjéért fogunk imádkozni bűnbánó lélekkel a Szent Péter-bazilikában. Kérem az összes részegyházat, hogy vegyenek részt benne hasonló kezdeményezésekkel, Isten egész népének bevonásával.
Vasárnap tartjuk a missziók világnapját, melynek idei témája: „Lángol a szív, útra kél a láb.” Kérem az egyházmegyéket, az egyházközségeket és minden közösséget, hogy tevékenyen vegyenek részt ezen a fontos éves találkozón, imádsággal és az Egyház evangelizáló küldetésének konkrét támogatásával.
Fordította: Tőzsér Endre
Fotó: Vatican Media
Magyar Kurír
