A keresztények próbatételéről és kísértéséről
Tomáš Halík prágai katolikus teológus, vallásfilozófus Krakkóban, a Lutheránus Világszövetség nagygyűlésén szeptember 14-én mondott beszédének egy részlete, nagyon fontos gondolatokkal. (Az egész interjú a Válasz Online-on olvasható.)
A kommunizmus bukása nem hozta el azonnal az ígéret földjét, hanem olyan – ma is zajló – exodust indított el, amelynek során a posztkommunista országokban élő keresztények számos próbatételnek és kísértésnek voltak kitéve. A hosszúra nyúló diktatúra után a társadalom mindig sebzett és beteg, azaz gyógyulásra van szüksége. E téren fontos szerepet játszhat az egyház; a keresztényeknek a kiengesztelődés szakértőinek kell lenniük. Azokban az országokban, ahol a kommunizmus bukása még várat magára, az egyházaknak fel kell készülniük erre. A kiengesztelődés folyamata sokszor nehéz – a bűnt néven kell nevezni és meg kell vallani, s az embernek rá kell lépnie a bűnbánat, a gyógyulás útjára.
Ennek a folyamatnak számos posztkommunista országban nem szenteltek figyelmet. Sokszor láthattuk, hogy az utolsó kommunistákból lettek az első kapitalisták. Egyes posztkommunista országokat populisták és oligarchák irányítanak – a korábbi kommunista elithez tartozó emberek, akiken kívül senki másnak nem állt rendelkezésére pénzügyi tőke, befolyásos kapcsolati háló és megfelelő információmennyiség a kommunizmus bukása után. A posztkommunista országokban kialakuló „vadkapitalizmus” komoly társadalmi problémákat generál. Oroszországban gazdasági, morális és demográfiai válság van. Putyin diktatórikus rezsimje semmit nem tud kínálni az orosz lakosságnak a nemzeti messianizmus kábítószerén kívül. A kommunizmus bukása után derűlátó elképzelések születtek arról, hogy bekövetkezik a történelem happy endje, s küszöbön áll a szabadság és a demokrácia világméretű győzelme. Ma Lengyelországtól nem messze olyan apokalipszis bontakozik ki, amely a történelem egészen másféle „végével”, nukleáris háborúval fenyeget. Az Ukrajna elleni orosz agresszió nem pusztán az egyik az Oroszország által folytatott lokális háborúk sorában; az ukrán nép kiirtásának terve Oroszországnak ahhoz a törekvéséhez kötődik, hogy helyreállítsa az egykor kiterjedt birodalmat. Az orosz invázió valódi oka az volt, hogy az orosz rezsim attól félt, az egykori szovjet tagköztársaságokban kirobbanó „színes forradalmak” példájára magában Oroszországban is öntudatra ébredhet a civil társadalom és megszülethet a vágy a demokráciára.
Ami ma Ukrajnában történik, nagyban emlékeztet arra a stratégiára, amelyet a világ e részén a nemzetek már átéltek a múlt században: először azokat a területeket kell elfoglalni, ahol kisebbségi nyelvek élnek, ha pedig a demokratikus világ nem reagál, annak az illúziónak a fogságában, hogy diktátorokkal is lehet megállapodásokat és alkukat kötni, további terjeszkedésre nyílik mód. Ha a Nyugat elárulná Ukrajnát, és engedne Moszkva követeléseinek, ahogyan Csehszlovákiában tette a második világháború küszöbén, nem a békét mentené meg, hanem bátorságot öntene a diktátorokba és az agresszorokba, nemcsak a Kremlben, de szerte a világon. Agresszorok esetében az ellenségszeretet azt jelenti: nem engedjük, hogy rosszat tegyenek (ezt tanítja Fratelli tutti kezdetű enciklikájában Ferenc pápa), más szóval kiütjük kezükből a gyilkos fegyvert.
Vlagyimir Putyin cinikus módon saját céljainak előmozdítására használja fel az orosz vallási messianizmust és az orosz ortodox egyház korrupt vezetőit. A globális, ökumenikus keresztény közösség sem lehet vak erre a botrányra, és nem maradhat közömbös. Ha az egyház „bejegyzett élettársi kapcsolatra” lép a politikai hatalommal, különösen nacionalista és populista pártokkal, mindig nagy árat fizet érte.
Ha az egyház hagyja, hogy korrumpálja valamely politikai rezsim, először a fiataljait veszíti el, aztán kritikusan gondolkodó és képzett tagjait; a múlt iránti nosztalgia, az egyház és az állam házasságának visszasírása megfosztja jövőjétől az egyházat. Ha az egyház „kultúrharcba” bocsátkozik szekuláris környezetével, mindig vesztesen és eltorzulva kerül ki belőle; a kultúrharcok elmélyítik az exkulturáció és a szekularizáció folyamatát.
A kultúrharcnak nem a környezettel való azonosulás és az olcsó alkalmazkodás az alternatívája, hanem a lelki megkülönböztetés. Meg kell tudnunk különböztetni a korszellemet, vagyis „e világ” nyelvét az „idők jeleitől”, amelyekben Isten beszél hozzánk a világ, a társadalom és a kultúra eseményei révén. A kommunizmus idején az egyháznak főként a bátorság erényére volt szüksége önmaga megvédéséhez. Ma főként a bölcsesség erényére, a lelki megkülönböztetés művészetére van szüksége.
A 17. században, a pusztító vallásháborúk idején Jan Amos Comenius cseh protestáns teológus, az „unitas fratrum” püspöke azt a kívánalmat fogalmazta meg Az emberi dolgok megjavításának általános vizsgálata című művében, hogy mindannyian lépjünk rá arra az útra, amelyen tanulni tudunk egymástól, megújulhatunk, átgondolhatjuk a dolgainkat, s elfogadhatjuk a ránk háruló felelősséget. Az egykori cseh püspök buzdításához hasonlóan ma Róma püspöke is szinodalitásra hív minket, arra, hogy erőfeszítéseket tegyünk az egész emberiség egységéért (erről ír Fratelli tutti kezdetű enciklikájában).
A Ferenc pápa által elindított szinodális reform programjának sokkal tágabb és mélyebb mondanivalója lehet annál, mint hogy pusztán a katolikus egyház elkerülhetetlen reformját hirdeti. Meggyőződésem, hogy a kereszténység új reformációjának lehetséges kezdetét jelenti, amely a második vatikáni zsinatra és a globális kereszténység pünkösdi újjáéledésére támaszkodik. Az egyház reformja nem merülhet ki az egyházi intézmények reformjában. Akkor lesz termékeny, és a kereszténység is akkor lesz életerős, ha újra felfedezzük a hit lelki és egzisztenciális dimenziói közötti kapcsolatot. Ha a keresztény spiritualitás meg tud újulni, és új módon tudjuk felfogni, jelentős mértékben elő tudja mozdítani az emberiség spirituális kultúráját, jóval egyházaink határán túlnyúlóan.
Assisi Ferenc egykor úgy érezte, hogy Isten háromszor intézi hozzá a következő kérést: „Ferenc, menj, és hozd helyre egyházamat, mely, mint látod, romokban hever!” Ferenc először úgy értette, hogy Isten a kis, romos assisi San Damiano-kápolna felújítását kéri tőle, és el is végezte a munkát. Csak később ismerte fel, hogy az egész romos katolikus egyház gyökeres újjáépítését kéri tőle Isten. Talán Ferenc pápa és az egész katolikus egyház is csak fokozatosan ismeri fel, hogy a szinodális folyamat nem kizárólag a katolikus egyházat érinti.
Nem csupán a katolikus egyház klerikális gondolkodásmódjának és – botrányoktól meg belső viszályoktól megtépázott – merev intézményeinek átalakítása a cél, nem csupán átfogó kommunikáción alapuló dinamikus hálózat kialakítása a feladat. A szinodalitáshoz (szün-hodoszhoz: a közös úthoz) szolidaritásra, együttműködésre, a kölcsönös rászorultság tudatára és a szó legtágabb értelmében vett ökumenikus közösségre van szükség. Nem csupán a keresztények egységéről vagy a vallásközi párbeszéd elmélyítéséről van szó.
A globalizáció folyamata súlyos válságba került korunkban. Megmutatkoztak sötét oldalai – a gazdasági egyenlőtlenség fokozódása, a terrorizmus globalizálódása, a járványok terjedése és a fertőző ideológiák (az etnikai alapú nacionalizmus, a populizmus és az összeesküvés-elméletek) negatív hatása.
Az emberiség nagy problémái nem oldhatók meg nemzeti szinten. A gazdasági, közlekedési és információ szempontból kialakított globális összekapcsoltság önmagától nem hoz létre „oikumenét”, közös otthont. A globalizáció folyamatából hiányzó spirituális dimenziót semmilyen ideológia nem tudja pótolni, még a „keresztény ideológia”, az ideológiaként képviselt kereszténység sem.
Egy test, egy lélek, egy reménység. Nemcsak valamennyi kereszténnyel, de az összes emberrel és minden élőlénnyel egy testet alkotunk. Isten Lelke, a teremtő Lélek szüntelenül teremti, élettel tölti meg és átalakítja ezt a testet, a teremtés még befejezetlen szimfóniáját. A mi reményünkön, hitünkön és szeretetünkön keresztül él és tevékenykedik; szüntelenül ledönti azokat a válaszfalakat, amelyeket felhúztunk magunk között és saját magunkban.
Végezetül egy haszid történetet szeretnék felidézni. Pinchász rabbi azt a látszólag egyszerű kérdést tette fel tanítványainak, mikor ér véget az éjszaka, és mikor kezdődik a nappal. „Ha már elég világos van ahhoz, hogy megkülönböztessük a kutyát a báránytól”, vetette fel egyikük. „Amikor meg tudjuk különböztetni a szederfát a fügebokortól”, mondta egy másik. „Akkor”, felelte Pinchász rabbi, „amikor bármely ember arcában felismerjük a testvérünket. Amíg nem ismerjük fel, éjszaka van.”
Görföl Tibor fordítása, valaszonline.hu
