Miért ne vitázhatnánk egymással? – Samuel Lauras trappista apát és az érett katolicizmus
Szeptember 22-én harmadik alkalommal szervez nagyszabású nemzetközi ökumenikus konferenciát a Pannonhalmi Főapátság. Az ebben az évben a béke kérdésének szentelt konferencián mások mellett előadást tart Samuel Lauras, a Novy Dvur-i trappista monostor apátja. A konferenciára való készülés jegyében Samuel apát életútját és szellemiségét mutatjuk be Görföl Tibor, a Vigilia főszerkesztője segítségével.
1983-ban egy Yves Lauras nevű fiatal francia mérnök elvetődött a Sept-Fons trappista apátságba; a látogatás hatására néhány hónap leforgása alatt feje tetejére állt korábbi élete, bohó ifjontisága megtérésen ment keresztül, és ma már Samuel atya néven ismert a francia katolikusok körében, de másutt is, szerte Európában. Népszerűségére mi sem jellemzőbb, mint hogy éppen csak híre ment szeptember 22-én tartandó pannonhalmi előadásának, a szöveg közlésére máris bejelentette igényét az 1926-ban Charles Journet és Jacques Maritain által alapított Nova et Vetera című tomista folyóirat, az olasz ciszterciek folyóirata és a cseh katolikus sajtó egy része.
Miért kedvelik ennyire eltérő közegekben a teljesen visszavonultan élő, ideje tekintélyes részét csendben töltő, keveset beszélő és nyilvánosan alig mutatkozó trappista apátot?
Elsősorban alighanem azért, mert a keresztény hagyomány átfogó ismeretének talaján álló pedagógus, de olyan pedagógus, aki szokatlanul őszinte és szokatlanul világosan szóvá teszi az Egyház és a keresztény élet mai problémáit. Samuel apát maga is keresztülment néhány viharosabb éven, és hosszú ideje nevelője, mestere, tanítója, útitársa egy sor olyan fiatalnak, aki jócskán megmártózott a mai életben, de őszintén érdeklődik a szerzetesi élet iránt, sőt vállalkozik is a szerzetességre. Nem lepődik meg azon, ha egy huszonhárom éves novícius azzal a fájdalmas vallomással kopogtat az ajtaján, hogy „a szüleink nem neveltek minket, mindig azt tettünk, amit csak akartunk, ezért most nincs erőm és kitartásom ahhoz, hogy megtegyem, amit eltökéltem magamban”. Más fiatalok attól szenvednek, hogy nemcsak láttak olyan képeket, amelyek tisztátalan erővel korbácsolták fel a fantáziájukat, de akarták is nézni ezeket a képeket, és ezért nem tudnak szabadulni tőlük. A monostorok látszólag egyhangú mindennapjait hallatlanul sokféle személyiséggel rendelkező, hallatlanul sokféle élettapasztalatot maguk mögött tudó és hallatlanul sokféle igényt tápláló emberek élik, s
egy ilyen közegben csak akkor van esély a tartósan szilárd és hosszútávon vonzó életre, ha őszinteség társul hozzá. Ennek az őszinteségnek az embere Dom Samuel.
Könyvei közül kettő is olvasható magyarul; a Mint emésztő tűz… 2017-ben, A világosság gyermekei megpróbáltatás idején 2023-ban jelent meg. Mindkét könyvben a mai társadalom, a mai Egyház és a mai keresztény élet (különösen a szerzetesi élet) nehézségeit, buktatóit, pozitívumait és kiútkeresési lehetőségeit veszi számba, gazdag szerzetesi tapasztalatai alapján. A monasztikus szerzetesség ugyanis a maga ritmusával, fegyelmével és csendes figyelmével gyakran sokkal több mindent felszínre hoz abból, ami az emberben lakozik, mint a rohanásban és kapkodásban élt hétköznapok, amelyek során könnyen háttérbe szorulhatnak és homályban maradhatnak a lélek rejtett dolgai.
Ahol csönd honol, ott az is hallható lesz, amit a modern élet zaja elnyom – és nem mindig kellemes dolgok törik meg a csendet.
Ezért dőreség is lenne felhánytorgatni, hogy egy erdő közepén álló monostor lakója nem sokat tudhat az életről, hiszen könnyen lehet, hogy éppenséggel azt is tudja az életről, amit a tengernyi foglalatosság között vergődők észre sem vesznek. Ráadásul Samuel Lauras élénk figyelmet tanúsít korának eseményei iránt, látja, hogy mit hoz magával a szexualitás forradalma, a tekintély megrendülése és a vallás válsága, az a modern állapot, amelyben benyomása szerint a dolgok (határok, struktúrák, formák) cseppfolyóssá válnak, azaz elveszítik korábbi körvonalaikat. Dom Samuel a lehető legnagyobb mértékben strukturált élet, a szerzetesség felől tekint ezekre a struktúravesztéssel fenyegető folyamatokra, és intelligenciája ragyogóbb annál, mint hogy pusztán dörgedelmeket és panaszokat zengedezzen.
Miután 1983-ban belépett a trappista rendbe, 1990-ben Sept-Fons perjelévé nevezték ki, majd 1998-ban azt a megbízatást kapta, hogy alapítson monostort Európa egyik legvallástalanabb területén, Csehországban. A Plzentől 50 kilométerre, Karlovy Varytól 40 kilométerre fekvő Novy Dvur trappista monostor 2002-ben alapult meg, és 2011 óta apátságként működik. Számos különleges vonása közül a legismertebb, hogy John Pawson, a többnyire „minimalistaként” emlegetett világhírű építész tervezte (aki a pannonhalmi bazilika átépítését is irányította).
A szerzetesekkel szorosan együttműködő Pawson hatalmas tereket alakított ki, tartózkodott a díszítésektől, s fénnyel és felületi eltolásokkal megtört hatalmas fehér felületeket hozott létre, amelyen nincs semmi, ami magához láncolná az ember figyelmét.
Ebben a hatalmas épületkomplexumban meglepően fiatal szerzetesek élnek, meglepően nagy számban. Hajnali 3:00 órakor kelnek, és 3:15-kor már a matutinumot imádkozzák a templomban, s mire 19:30-kor elimádkozzák a kompletóriumot, a szentmisén kívül már öt másik imaórán is részt vettek, meghallgatták az apát napi regulamagyarázatát, és bizonyos időt olvasással töltöttek. Novy Dvurban a monasztikus élethez hagyományosan hozzátartozó fizikai munkát sem hanyagolják el, a monostor erdejében emberpróbáló munkát végeznek a szerzetesek, és ha vendég érkezik hozzájuk, megkapja a dolgozók kezeslábasát, és átélheti, milyen kissé talán még lihegve, de a nehéz fizikai munkától megtisztelt értelemmel megérkezni a soron következő templomi imaórára.
Samuel Lauras életének és gondolkodásának meghatározó mozzanata, hogy 1984-ben rövid ideig még kapcsolatban lehetett Sept-Fons legendás tanítójával, Jeromos atyával (polgári nevén Jean Kieferrel), akinek művei számos kötetben jelentek meg Franciaországban, de cseh és magyar fordításban is elérhetők. Jeromos atya filozófiát tanított a monostorban, s filozófián edzett világos gondolkodása lebilincselően tág és gazdag lelki tanítás kibontakozásának nyitott teret. Az európai monasztikus bölcsesség nagy alakjai közé tartozó Jeromos atya elsősorban a kitartó és rendszeres imaélet gyümölcseiről beszélt, arról a belső átalakulásról, amit csak hosszú évek és csöndben töltött hosszú időszakok hozhatnak magukkal. „Csak akkor beszéljenek az eucharisztiáról, ha már eltöltöttek ötezer órát a tabernákulum előtt, természetesen térden” – ez a figyelmeztetése önmagában is sok mindent elárul látásmódjáról. Jeromos atya tanítványa volt az a Nicholas atya, aki Samuel Lauras novíciusmestere lett – ez a leszármazási rend igen fontos Novy Dvurban, ahol alig hangzik el olyan prédikáció vasárnaponként, amelyben ne történne utalás Jeremos atya egy-egy írására.
Dom Samuel elég sok időt töltött emberekkel, emberek kísérésével és nevelésével ahhoz, hogy tudja: ahol jó szándékkal az igazságot keresik, ott elkerülhetetlenek a viták, s halott és élettelen az a keresztény közeg, ahol azt a látszatot keltik, hogy feszültségek nélkül is megtalálható az igazság. Fontos, hogy vitatkozzunk egymással, de ugyanilyen fontos, hogy ne veszekedjünk, mert a veszekedés azokra jellemző, akik beleragadnak valamilyen egyoldalúságba. Milyen gyerekes lenne például, kiált fel legújabb könyvében Samuel apát, ha azt gondolnánk, választanunk kell XVI. Benedek megfontolt teológiai bölcsessége és Ferenc pápa lelkipásztori spontaneitása között! Akik így gondolkodnak, könnyen veszekedésbe kezdhetnek egymással, de az érett katolicizmusra jellemző vitára nemigen lesz módjuk. Így látja a dolgokat egy szerzetes, akinek folyamatosan egyensúlyt kell teremtenie a hosszas imádság és a fizikai munka, az egyszerű életkörülmények és a télen is kellemes hőmérsékletűre fűtött templom, a némaság és kortárs világ iránti érdeklődés között – Pannonhalmán közvetlenül is eldönthető lesz, vajon sikerül-e neki.
Magyar Kurír
