Ferenc pápa: Elkötelezetten dolgozzunk napjaink nagy problémáinak megoldásán!
A Szentatya folytatta az evangelizáció iránti szenvedélyről és a hívők apostoli buzgóságáról szóló katekézissorozatát. Beszédében a venezuelai Boldog José Gregorio Hernández Cisnerosnak, a szegények orvosának és a béke apostolának alakját állította a hívek elé. Ferenc pápa teljes katekézisének fordítását közreadjuk.
Kedves testvéreim, jó napot kívánok!
Katekéziseinkben továbbra is az evangélium hirdetésének szenvedélyes tanúival találkozunk. Emlékezzünk arra, hogy ez a katekézissorozat az apostoli buzgóságról, az evangélium hirdetésének szándékáról és belső tüzéről szól. Ma Latin-Amerikába, konkrétan Venezuelába utazunk, hogy megismerjük egy világi Krisztus-hívőnek, Boldog José Gregorio Hernández Cisnerosnak az alakját.
1864-ben született, és a hitet mindenekelőtt édesanyjától kapta, ahogyan arról be is számol: „Édesanyám a bölcsőtől kezdve erényre tanított, Isten ismeretében nevelt, és a szeretetet adta vezetőmnek.” Jegyezzük meg: az anyák adják tovább a hitet.
A hitet „nyelvjárásban” lehet átadni, vagyis az anyák nyelvén, abban a „dialektusban”, amelyet az anyák beszélnek gyermekeikkel. Ti, édesanyák: figyeljetek arra, hogy a hitet ezen az anyai dialektusban adjátok át!
Valóban a tevékeny szeretet volt az a sarkcsillag, amely Boldog José Gregorio életét irányította: vidám természetű, kimagaslóan értelmes, jóságos, sugárzó ember volt. Az orvosi hivatást választotta, egyetemi tanár és tudós lett. Mindenekelőtt azonban a leggyengébbekhez közel álló orvosként működött, olyannyira, hogy hazájában „a szegények orvosaként” emlegették. A szegényekkel törődött, mindig! A pénzbeli gazdagsággal szemben az evangélium gazdagságát választotta, életét a rászorulók segítésének szentelte. José Gregorio Jézust látta a szegényekben, a betegekben, a bevándorlókban, a szenvedőkben. És a sikert, melyet sosem keresett a világban, megkapta és ma is megkapja az egyszerű emberektől, akik „a nép szentjének”, „a szeretet apostolának”, „a remény misszionáriusának” nevezik. Szép nevek: „a nép szentje”, „a szeretet apostola”, „a remény misszionáriusa”.
José Gregorio alázatos, kedves, segítőkész ember volt. Ugyanakkor belső tűz lobogott benne, az a vágy hajtotta, hogy Istennek és felebarátainak szolgálatában éljen. E belső tűztől vezérelve többször is próbálkozott azzal, hogy szerzetes és pap legyen, de különböző egészségügyi problémák megakadályozták benne. Testi gyengesége azonban nem arra késztette, hogy önmagába zárkózzon, hanem arra, hogy mások szükségletei iránt még érzékenyebb orvos legyen; a Gondviselésbe kapaszkodott, és lélekben megerősödve még inkább a lényegre törekedett. Ilyen az apostoli buzgóság: nem a saját vágyait követi, hanem rendelkezésére áll Isten terveinek.
Így értette meg Boldog José Gregorio, hogy a betegek ápolásával Isten akaratát valósítja meg: segít a szenvedőknek, reményt ad a szegényeknek, nem szavakkal, hanem példával tesz tanúságot hitéről.
Így jutott el – ezen a belső úton – oda, hogy az orvosi munkát papságként fogadta: „az emberi fájdalom papságaként” (Miguel Yaber: José Gregorio Hernández: médico de los pobres, apóstol de la justicia social, misionero de las esperanzas, Oficina de Planificación del Universitario, Caracas, 2004, 107). Mennyire fontos, hogy ne elszenvedjük passzívan a dolgokat, hanem, ahogy a Szentírás mondja, mindent jó lélekkel tegyünk, hogy az Úrnak szolgáljunk (vö. Kol 3,23).
De tegyük fel magunknak a kérdést: honnan vette José Gregorio ezt a lelkesedést, ezt a buzgóságot? Egy bizonyosságból és egy erőből. A bizonyosság Isten kegyelme volt. Azt írta, hogy „ha vannak jók és rosszak a világban, rosszak azért vannak, mert ők maguk váltak rosszá, a jók viszont Isten segítségével jók” (1914. május 27.). És ő elsőként kegyelemre szorulónak érezte magát, olyannak, aki az utcán koldul, rendkívüli módon szeretetre szorul. Az erő pedig, amelyből merített, az Istennel való bensőséges kapcsolat volt. Tehát ebből e két dologból merített: Isten kegyelméből és az Úrral való bensőséges kapcsolatból. Az imádság embere volt, aki rendszeresen misére járt.
És érintkezésben állva Jézussal, aki feláldozza magát az oltáron mindenkiért, José Gregorio úgy érezte, arra kapott meghívást, hogy a békéért áldozza életét. Az első világháború már javában zajlott. Így érkezett el 1919. június 29-e: egy barátja meglátogatja, és nagyon boldognak találja. José Gregorio ugyanis tudomást szerzett arról, hogy aláírták a háborút lezáró szerződést. Áldozata elfogadásra talált, és mintha előre megérezte volna, hogy ezzel feladata véget ért itt, a földön. Aznap reggel, mint mindig, misén volt, aztán az utcára ment, hogy gyógyszert vigyen egy betegnek. De ahogy átment az úton, elütötte egy autó. Kórházba szállították, és a Szűzanya nevét mondva halt meg.
Földi útja így ért véget: egy úton, miközben az irgalmasság egyik cselekedetét végezte, és egy kórházban, ahol orvosi munkájából remekművet alkotott.
Testvéreim, e tanúságtétel láttán tegyük fel magunknak a kérdést: én, a közelemben élő szegényekben jelenlévő Istenre, a világon leginkább szenvedő emberekre miként reagálok? És José Gregorio példája megszólít-e engem? Ő arra ösztönöz bennünket, hogy elkötelezetten dolgozzunk napjaink nagy társadalmi, gazdasági és politikai problémáinak megoldásán.
Oly sokan beszélnek ezekről, olyan sokan szitkozódnak, kritizálnak, és panaszkodnak, hogy minden rosszul megy. A keresztény embernek azonban nem ezt kell tennie, hanem foglalkoznia kell ezekkel a problémákkal, kézbe kell vennie őket, még ha bepiszkítja is velük a kezét: mindenekelőtt pedig az a dolga, ahogy Szent Pál mondta, hogy imádkozzon (vö. 1Tim 2,1–4),
és aztán ne fecsegéssel foglalkozzon – csapás a fecsegés –, hanem azzal, hogy előmozdítja a jót, igazságban építi a békét és az igazságosságot. Ez is apostoli buzgóság, ez is az evangélium hirdetése, és ez keresztény boldogság: „boldogok a békességszerzők” (Mt 5,9). Kövessük Boldog José Gregorio nyomdokait, a világi Krisztus-hívőt, az orvost, a mindennapi munka emberét, akit az apostoli buzgóság arra késztetett, hogy egész életében a tevékeny szeretetről tegyen tanúságot!
Ferenc pápa felhívása az általános kihallgatás végén:
Most Líbia lakosságára gondolok, melyet heves esőzések sújtottak. Az esőzések áradásokat és nagy károkat okoztak, számos halálos áldozatot követeltek, és sokan meg is sérültek. Kérlek benneteket, csatlakozzatok imáimhoz azokért, akik életüket vesztették, családtagjaikért és a kitelepítettekért. Legyünk szolidárisak ezekkel a testvéreinkkel, akiket ilyen pusztító csapás ért! A nemes marokkói népre is gondolok, melyet földmozgások, földrengések sújtottak. Imádkozzunk Marokkóért, imádkozzunk az ott élőkért! Az Úr adjon nekik erőt az újrakezdéshez e szörnyű „támadás” után, mely földjüket érte.
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: vatican.va
Magyar Kurír
