Ferenc pápa: Csak a szeretet oltja igazán szomjunkat!
Szeptember 3-án, vasárnap délután a Szentatya az ulánbátori „Steppe Arénában”, a főváros multifunkcionális sportlétesítményében mintegy kétezer mongol hívővel mutatott be szentmisét. Beszédében a mise evangéliuma alapján a bennünk lakozó szomjúságról és a szomjunkat oltó szeretetről elmélkedett. Ferenc pápa teljes homíliájának fordítását közreadjuk.
A zsoltár szavaival imádkoztunk: „Uram, Istenem, téged szomjaz lelkem, testem utánad eped, mint a puszta tikkadt, kiaszott földje” (Zsolt 63,2). Ez a csodálatos fohászkodás végigkíséri életünk útját, a sivatagok közepette, melyeken át kell kelnünk. És éppen ezen a tikkadt földön jut el hozzánk az örömhír: utunkon nem vagyunk egyedül; szárazságainknak nincs hatalma arra, hogy örökre meddővé tegyék életünket; szomjúságunk kiáltása nem marad meghallgatás nélkül. Az Atyaisten elküldte Fiát, hogy a Szentlélek élő vizét adja nekünk, s így csillapítsa lelkünk szomjúságát (vö. Jn 4,10). Jézus pedig – az imént hallottuk az evangéliumban – megmutatja nekünk az utat, amelyen oltani lehet szomjúságunkat: ez a szeretet útja, amelyet ő végigjárt, egészen a keresztig, és amelyen őt követni hív bennünket, hogy „életünket elveszítve újra megtaláljuk” (vö. Mt 16,24–25).
Álljunk meg ennél a két mozzanatnál: a bennünk lakozó szomjúságnál és a szomjunkat oltó szeretetnél.
Először is, az a feladatunk, hogy felismerjük a bennünk lakozó szomjúságot. A zsoltáros Istenhez kiált szomjúsága miatt, mert élete sivataghoz hasonlít. Szavai különös visszhangot keltenek egy olyan földön, mint Mongólia, mely egy hatalmas, történelemben gazdag, kultúrával teli föld, ugyanakkor a sztyeppék és a sivatag szárazsága is jellemzi. Sokan megszoktátok a gyaloglás szépségét és fáradtságát. Olyan tevékenység a gyaloglás, amely a bibliai lelkiség egyik lényeges aspektusára utal, melyet Ábrahám alakja, és általánosabban Izrael népe és az Úr összes tanítványa képvisel: ugyanis mindannyian, mindannyian „Isten nomádjai” vagyunk, boldogságot kereső zarándokok, szeretetre szomjazó vándorok.
A zsoltáros által felidézett sivatag tehát a mi életünkre utal: mi vagyunk az a tikkadt föld, amely tiszta vízre szomjazik, olyan vízre, amely teljes egészében oltja szomjunkat;
a szívünk vágyik arra, hogy felfedezze az igazi öröm titkát, azt az örömet, amely az egzisztenciális szárazság idején is elkísérhet és megtarthat bennünket. Igen, olthatatlan szomjúságot hordozunk magunkban a boldogságra; értelmet és irányt keresünk életünknek, motivációt mindennapi tevékenységeinkhez; és mindenekelőtt szeretetre szomjazunk, mert csak a szeretet az, ami igazán kielégít bennünket, ami lehetővé teszi, hogy jól érezzük magunkat a bőrünkben, ami megízleltetve velünk az élet szépségét megnyit bennünket a bizalomra. Kedves testvéreim és nővéreim, a keresztény hit válaszol erre a szomjúságra; komolyan veszi; nem távolítja el, nem próbálja pótszerekkel csillapítani: nem! Mert ebben a szomjúságban a mi nagy misztériumunk rejlik: ez a szomjúság megnyit bennünket az élő Istenre, a Szeretet-Istenre, aki elénk jön, hogy az ő gyermekeivé, és egymás testvéreivé és nővéreivé tegyen bennünket.
És így elérkeztünk a második mozzanathoz: a szomjunkat oltó szeretethez. Először a szomjúságunkra, az egzisztenciális, mélységes szomjúságunkra figyeltünk, most pedig a szomjunkat oltó szeretetre gondolunk. Ez a keresztény hit tartalma: Isten, aki szeretet, Fiában, Jézusban közel jött hozzád, hozzám, mindannyiunkhoz. Szeretne osztozni az életedben, a törekvéseidben, az álmaidban, a boldogság utáni szomjadban. Igaz, időnként elhagyatott, tikkadt, víz nélküli földnek érezzük magunkat, de az is igaz, hogy Isten gondoskodik rólunk, és tiszta, szomjoltó vizet kínál nekünk, a Lélek élő vizét, mely szétáradva bensőnkben megújít bennünket, és megszabadít a teljes kiszáradás veszélyétől. Ezt a vizet Jézus adja nekünk. Ahogy Szent Ágoston mondja: „Ha felismerjük, hogy szomjazunk, akkor azt is ismerjük fel, hogy inni fogunk” (A zsoltárokról 62,3). Ha sokszor megtapasztaljuk is életünkben a sivatagot, a magányt, a fáradtságot, a terméketlenséget, akkor sem szabad elfelejtenünk: „Hogy el ne lankadjunk ebben a pusztaságban – teszi hozzá Ágoston –, Isten ránk hullatja igéjének harmatát. […]
Igen, szomjúságot ébreszt bennünk, de aztán eljön, hogy oltsa azt. […] Isten megkönyörült rajtunk, és utat készített nekünk a pusztában: a mi Urunk Jézus Krisztust”
– és ez az út az élet sivatagában! –, „aki vigasztalást készített a pusztában azzal, hogy elküldte hozzánk igéjének hirdetőit, és vizet adott nekünk a pusztában azzal, hogy betöltötte prédikátorait Szentlélekkel, hogy örök életre szökellő víz forrása legyen bennük” (uo., 62,3.8). Ezek a szavak, kedves barátaim, felidézik a ti történeteteket: az élet sivatagaiban és a kis közösségként való létezés fáradalmaiban az Úr nem hagyja, hogy hiányt szenvedjetek igéjének vizéből, különösen prédikátorok és misszionáriusok által, akik a Szentlélek által felkenve vetik el annak szépségét. És az ige mindig, mindig visszavezet bennünket a lényeghez, a hit lényegéhez: hagyjuk, hogy Isten szeressen bennünket, hogy életünket a szeretet felajánlásává tegyük. Mert csak a szeretet oltja igazán szomjunkat. Ne feledjük: csak a szeretet oltja igazán szomjunkat!
Ez az, amit Jézus a mai evangéliumban határozott hangon mond Péter apostolnak. Péter nem fogadja el, hogy Jézusnak szenvednie kell, hogy a nép vezetői megvádolják, hogy szenvedésen kell átmennie, aztán pedig a kereszten kell meghalnia. Péter ellenáll, Péter tiltakozik, szeretné meggyőzni Jézust, hogy téved, mert szerinte – és így gondoljuk sokszor mi is – a Messiás nem végezheti legyőzöttként, semmiképpen sem halhat meg keresztre feszítve, mint egy Isten által elhagyott gonosztevő. De az Úr megdorgálja Pétert, mert a gondolkodásmódja „világ szerinti” – mondja az Úr –, és nem Isten szerinti (vö. Mt 16,21–23). Ha azt gondoljuk, hogy a siker, a hatalom, az anyagiak elégségesek ahhoz, hogy oltsák életünk szomját, akkor ez világi mentalitás, mely semmi jóra nem vezet, sőt, a korábbinál szárazabbá tesz bennünket.
Jézus ehelyett megmutatja nekünk az utat: „Ha valaki követni akar engem, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét és kövessen. Mert mindaz, aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt; és aki énértem elveszíti életét, megtalálja azt” (Mt 16,24–25).
Testvéreim és nővéreim, a legjobb út mind közül ez: Krisztus keresztjének felvétele. A kereszténység középpontjában ez a felkavaró, rendkívüli hír áll: amikor elveszíted életedet, amikor nagylelkűen felajánlod szolgálatban, amikor kockára teszed szeretetben elköteleződve, amikor ingyen elajándékozod másoknak, akkor bőségesen tér vissza hozzád, el nem múló örömöt, szívbeli békét, belső, megtartó erőt áraszt beléd. És szükségünk van belső békére!
Ez az az igazság, melynek felfedezésére Jézus hív bennünket, amelyet Jézus mindannyiatoknak, Mongólia egész földjének fel akar tárni: nem kell nagynak, gazdagnak vagy erősnek lenned ahhoz, hogy boldog légy: nem! Csak a szeretet oltja teljesen szívünk szomját, csak a szeretet gyógyítja be sebeinket, csak a szeretet ad igazi örömet. Ez az az út, amelyet tanított nekünk és megnyitott számunkra Jézus. Mi is, testvéreim és nővéreim, halljuk meg azt a mondatot, amelyet az Úr Péternek mond: „Menj mögém” (Mt 16,23), vagyis: légy a tanítványom, járd azt az utat, amelyet én járok, és ne a világ szerint gondolkodj többé. Akkor képesek leszünk Krisztus és a Szentlélek kegyelmével a szeretet útján járni. Akkor is, amikor
a szeretet azt jelenti, hogy megtagadjuk önmagunkat, harcolunk saját önzésünk és a világ önzése ellen, kockáztatjuk a testvériség megélését.
Mert igaz ugyan, hogy mindez erőfeszítésbe és áldozatba kerül, és néha azt jelenti, hogy fel kell mennünk a keresztre, még inkább igaz, hogy amikor az evangéliumért elveszítjük életünket, az Úr bőségesen, szeretettel és örömmel telve, az örökkévalóságra visszaadja nekünk.
A Szentatya köszönetmondása a mise végén:
Ez a két püspöktestvér, Hongkong nyugalmazott püspöke és jelenlegi püspöke [John Tong Hon bíboros és Stephen Chow Sau-yan SJ kinevezett bíboros, ld. alább a képet – a Szerk.]: szeretném kihasználni jelenlétüket, hogy meleg üdvözletemet küldjem a nemes kínai népnek. Az egész népnek a legjobbakat kívánom.
Mindig előre, haladjatok mindig előre! A kínai katolikusoktól pedig azt kérem, hogy legyenek jó keresztények és jó állampolgárok. Mindenkitől. Köszönöm!
Köszönöm, Eminenciás Püspök Úr, a szavait, és köszönöm az ajándékotokat! Ön azt mondta, hogy ezekben a napokban saját szemével láthatta, mennyire kedves számomra Istennek Mongóliában élő népe. Igaz, nagy várakozással indultam el erre a zarándoklatra, azzal a vággyal, hogy találkozzam veletek és megismerjelek benneteket, és most hálát adok Istennek értetek, mert rajtatok keresztül ő szeret nagy dolgokat véghezvinni a kicsiségben. Köszönöm nektek, hogy jó keresztények és becsületes polgárok vagytok. Menjetek előre, szelíden és félelem nélkül, érezve az egész Egyház közelségét és bátorítását, és mindenekelőtt az Úr gyengéd tekintetét, aki senkiről sem feledkezik meg, és szeretettel tekint minden egyes gyermekére.
Köszöntöm püspöktestvéreimet, a papokat, a megszentelt férfiakat és nőket, és a különböző országokból érkezett minden barátot, különösen azokat, akik a hatalmas ázsiai földrész különböző vidékeiről érkeztek – megtiszteltetés számomra, hogy itt lehetek –, és akiket nagy szeretettel ölelek. Szeretném különösen nagy hálámat kifejezni mindazoknak, akik segítik a helyi egyházat, akik lelkileg és anyagilag támogatják. Ezekben a napokban minden eseményen jelentős kormányzati küldöttségek voltak jelen: köszönöm az elnök úrnak és a hatóságoknak a szívélyes fogadtatást és az előkészületeket. Kézzelfoghatóan megtapasztalhattam a hagyományos szívélyességet: köszönöm!
Aztán szívből köszöntöm a többi keresztény felekezethez és valláshoz tartozó testvéreket és nővéreket: növekedjünk továbbra is testvériségben, a béke magvaiként egy sajnos túl sok háború és konfliktus sújtotta világban.
Szeretnék köszönetet mondani mindazoknak, akik azon dolgoztak itt, sokat és sokáig, hogy ez az utazás szép legyen, hogy lehetővé váljon, és mindazoknak, akik imádsággal készültek rá.
A püspök úr emlékeztetett bennünket arra, hogy
a „köszönöm” szó mongol nyelven az „örül” igéből származik. Az én köszönetem összhangban van a helyi nyelvnek ezzel a csodálatos meglátásával, mert köszönetem tele van örömmel.
Szeretnék nagy köszönet mondani neked, mongol nép, a barátság ajándékáért, amelyet ezekben a napokban kaptam, azon hamisítatlan képességedért, hogy az élet legegyszerűbb mozzanatait is megbecsülöd, hogy bölcsen ápolod a kapcsolatokat és a hagyományokat, hogy gondosan és figyelmesen ápolod a mindennapi életet.
A mise hálaadó cselekvés, „eucharisztia”. Az eucharisztia ünneplése ezen a földön Pierre Teilhard de Chardin jezsuita atya imáját juttatta eszembe, amelyet pontosan száz évvel ezelőtt, nem messze innen, az Ordos-sivatagban intézett Istenhez. Így fogalmaz: „Istenem, leborulok jelenléted előtt, mely az izzóvá lett mindenségben dolgozik, s mindannak vonásai mögött, amivel csak találkozom, ami velem történni fog, vagy amit megvalósítok ezen a napon, téged vágylak és terád várok.” Teilhard atya geológiai kutatásokkal foglalkozott. Nagyon vágyott arra, hogy misét mondjon, de nem volt nála sem kenyér, sem bor. Ezért fogalmazta meg a Mise a világ felett című írását [Golen Károly (szerk.): Út az Ómega felé. Válogatás Teilhard de Chardin műveiből, Szent István Társulat, Budapest, 1980, 163–172.)], amelyben így fejezi ki felajánlását: „Uram, fogadd el ezt a teljes Ostyát, melyet a vonzásodra ébredező Teremtés ajánl fel ezen az új hajnalon.” Egy hasonló ima már akkor megszületett benne, amikor az első világháborúban a fronton volt, ahol hordágyhordozóként dolgozott. Ez a gyakran félreértett pap felismerte, hogy
„a szentmisét mindig bizonyos értelemben a világ oltárán mutatjuk be”,
hogy az eucharisztia „az univerzum éltető középpontja, a szeretet és az élet kiapadhatatlan, túlcsorduló forrása” (Laudato si’ enciklika, 236), még a feszültségekkel és háborúkkal teli mai korban is. Imádkozzunk tehát ma Teilhard atya szavaival: „Szikrázó Ige, izzó Hatalom, te gyúrod meg a sokféle dolgot, hogy életedet leheld belé. Kérlek, terjeszd le ránk hatalmas kezedet: jó előre gondoskodó, mindenható, mindenüvé elérő kezedet.”
Mongóliai testvéreim és nővéreim, köszönöm tanúságtételeteket, bayarlalaa [köszönöm]! Isten áldjon benneteket! A szívemben vagytok, a szívemben maradtok! Kérlek benneteket, emlékezzetek meg rólam imáitokban és gondolataitokban. Köszönöm!
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican.va
Magyar Kurír
