Vitairat a nevelésről

Sípos (S) Gyula: Vitairat a nevelésről

I. Védelem vagy felkészítés
II. A szeretetről
III. Vegye fel a keresztjét...
IV. Hitvallás vagy kínvallás

I. Védelem vagy felkészítés

Abban az időben történt, hogy odamentek Jézushoz a tanítványok és megkérdezték tőle;
'Ki nagyobb a mennyek országában?" Odahívott egy gyereket, közéjük állította s azt mondta; 'Bizony mondom nektek, ha nem változtok meg,
s nem lesztek olyanok mint a gyermekek, nem mentek be a mennyek országába.
Akí tehát megalázza magát,
mint ez a gyermek, az a legnagyobb a mennyek országában.
Aki befogad egy ilyen gyereket a nevemben,
engem fogad be.
De aki megbotránkoztat csak egyet is ezek kőzül a kicsik kőzül, akik hisznek bennem,
jobban járna, ha malomkővet kőtnének a nyakába és a tenger fenekére vetnék.
Jaj a világnak a botrányok miatt!
/Máté 18.1-7./

Jézus a gyermeki bizalmat, tiszta hitet, igazságosságot és egyszerűséget állította itt közénk. Tette ezt épp azért, mert mi már rég nem vagyunk gyermekek, "kinőttük" a gyerekes dolgokat. Okosak vagyunk és bizalmatlanok, rafináltak, s bár testünk egyre tisztább, hála a kozmetikának és higiéniának /reklám-tisztaság, body-milk-mind/ lelkiismeretünkről már nem mondhatjuk el ugyanezt. Most gyermekeinket is tönkretesszük - úgymond "felkészítjük” őket az életre. Jaj nekünk e botrány miatt!

Nem volt ez mindig így. A felkészítés ideológiája előtt létezett a gyermekkor védelmének elgondolása. Akkor a felnőttek világa "külön világ" volt, tiszteletet parancsoló és a gyermek "fölött" álló. Gyereknek lenni azonban nem "elnyomatás" volt (ezen elgondolás sem igen létezett akkoriban), hanem az élet természetes részeként megélt állapot - s annak egyik jellemzőjeként általában biztonság. (Hiszen talán mégsem a gyufaáruslányka helyzete volt a jellemző...) A gyermek számára adott volt a család és általában a felnőttek tekintélye és hierarchiája - ahogy máig is minden kicsi megéli azt. Ma az ezen az adott állapoton alapuló nevelési stratégia "nem ajánlott". Megvalósítása nehézségekbe ütközik többek között a családi élet szétesése, a nők munkába állása és a kulturális közeg megváltozása miatt is. A gyermekkor védelméről és elkülönültségéről vallott nézetek helyébe így az "életre való felkészítés/felkészülés" lépett. Tragikus, de ma a szülő abban vált érdekeltté, hogy gyermekei minél hamarabb "önállósodjanak". Ez az önállósodás azonban nem az önálló életre való felkészülést jelenti - mint amilyen volt az inasság a mester szoros keze alatt -, hanem csupán a szülőtől való elválasztottságot. Így a szülő a saját karrierjével, a saját munkájával, a saját szórakozásával törődhet.
Mindezzel párhuzamosan megfigyelhető az integrációra, a gyermek és a felnőtt közötti "fal" lebontására irányuló igyekezet. Ez együtt jár többek között az egyenlőség hirdetésével (nem rákérdezve ennek tartalmára), hierarchia- és tekintélyellenességgel. Nem mai nézetek ezek, de látnunk kell egy fontos különbséget: mást jelent egy merev, elnyomásra hajlamos rendszerben a tekintélyellenesség, és más ma, amikor szinte már senkinek sincs tekintélye, a szülőnek és a tanítóknak sem.

Megfigyelhető, hogy korunkban egyre inkább és egyre kisebb korban a gyermek dönt (a ruhaválasztástól a tanulandó tantárgyakig) anélkül, hogy ehhez a képességei, lelki érettsége meglenne. Viszont akaratossá, követelőzővé lesz, hiszen megszokta, hogy "dönthet" - így élete folyamatos dackorszakká válik. Kevéssé szabálykövető és alkalmazkodó - hiszen erre már a családban sincs szüksége. A tévé előtti időkben a gyereket rá kellett nevelni, hogy tudjon türelmesen várni, ha a szülő mással foglalkozik, lehetőleg ne szóljon bele a rá nem tartozó dolgokba, legyen fegyelmezett, és képességeit felhasználva (kibontakoztatva) foglalja el magát. Ma mindezt helyettesíti a tv bekapcsolása. A „gyereket látni kell és nem hallani" szlogen helyett "a tv-t nézni és nem zavarni" mondat lett egyre érvényesebb.

A generációk természetes hierarchiáját felváltotta a fiatalság felértékelődése. Míg régebben a gyereket önállótlannak és gyengének tartották, ma szívesebben látják erősnek és függetlennek. "Először a nőket és a gyerekeket mentsétek" - hangzott régen a hajóskapitány parancsa süllyedéskor. Ma egyre többen tennék fel a kérdést, hogy miért pont őket és miért pont én?
Sokszor "jópofának" tartják a gyerek szabadszájúságát, önkiszolgálását a máséból, sőt "életrevalónak" mondják - fel sem mérve, milyen életre való, s mit engednek szabadjára valójában... Egészen a közelmúltig elképzelhetetlen volt, hogy egy gyerek tiszteletlenül beszéljen a szüleivel - általában a felnőttekkel - hogy szidja, csúfolja, netán kezet emeljen rájuk. Ma lehetséges, és ez a tisztelet nélküliség kisugárzik minden létezőre, a tárgyakra és természetes környezetre is. A rosszul felfogott partnerség - amely nem vet számot a korral, képességekkel és a különbözőségekkel - hatásai már tapasztalhatók, következményei kiszámíthatatlanok...

A gyermek bízik szüleiben, a szülő gyermekében, bíznak társaikban, vezetőikben, s végül bíznak Istenben, akítől minden ered. A bizalom és a hit azonban felülrő1 sugárzik lefelé. A feltétlen bizalom feltétlen tekintéllyel együtt jelenik meg a csecsemő életében, s ez is a szülő felől árad a gyermekre, s csak ő tudja lerombolni ís azt a családban. Mégis, a bizalom és a hit formái gúny tárgyává lettek. Felvilágosult ember nem hisz, legfeljebb önmagában, abban amit a szemével lát, kezével megfog. Így mindent látni, fogni, mérni akar. A bizalom pedig nem megfogható, nem megmérhető és nem megmagyarázható. Van - vagy nincs. Bizalom híján az iskolában és a családban egyaránt beköszöntött a mindig mindent megmagyarázni és beláttatni akarás felőrlő világa. Bizalom nélkül ugyanis minden kérdésessé válik...

A felnőttek tiszteletének alapja vélt vagy valós tisztaságukban, tudásukban, rejlett. Ma a gyermek nagyon korán betekinthet a felnőttek világába - általában a tömegkommunikáció által mutatott képen keresztül – és példaképek, hősök helyett agresszivitást, vért, könnyeket, tökéletlenséget talál. Lelkileg még nem érett, értelmével sem tudja feldolgozni a látottakat, szorong, cinikussá válik, mégis, egyedül ezt a "meglátott" értékrendet sajátíthatja el - s így egyre kezelhetetlenebbé válik. A felnőttvilág titkainak feltárulásával kialakul egyfajta "én aztán tudom" korai öntudat. Innen-onnan összeszedett "tudásával" a gyerek egy kusza világot lát, amelyben az a legjobb, ha ő is úgy tesz, ahogy a felnőttek. "Van egy-két őslény az osztályban - írja egy ötödikes fiú. - Soha nem akarnak elmenni szórakozni, csak a játékautók és a rabló-pandúros játékok érdeklik őket. Meg sem próbálnak menő módon viselkedni."

A szórakozás és a játék kettéválik. Ma 6-10 éves korban a gyerekek már ugyanúgy "szabadidő-tevékenykednek" , mint a felnőttek. Nézik a tv-t, a videót, játékuk videójáték. Elég, ha egy csoportban azok a legnépszerűbbek, akik - úgymond - túl vannak már a játékokon - s akik még szívesen játszanának, azok is szégyelleni kezdik, hogy "még gyerekek".
A játék a megélt élmények feldolgozása, a tapasztalatok elrendezése, a szorongások feloldása és a belső világ építése és megfeleltetése a külsővel. A szórakozásból kimarad ez a teremtő aktivitás. A játék híján fel nem dolgozott élmények pedig visszaköszönnek a szorongásokban, de a gyermeket körülvevő világ iránti közömbösségben is - ami utat enged a rombolásnak.

A biztonság érzése, amelynek kialakításához bizalom, világos, áttekinthető szabályok és azok következetes betartatása szükségeltetik, szóval a biztonság érzése teszi lehetővé, hogy a gyerekek a játékkal, tanulással önfeledten foglalkozhassanak, vagyis hogy gyerekek lehessenek. Ha túlságosan feloldódnak a szabályok, ha mindig a gyereknek kell döntenie, ha minden hatásra figyelnie kell, mert semmi sem megszokható, kiszámítható - akkor létfontosságúvá válik számára az éberség, a gyanakvás, az énközpontúság... akár egy felnőttnek...
Biztonság és védelem - amelynek egyik alapja egy biztos, átlátható hierarchia. A gyermeknek joga van a biztonságos, önfeledt gyermekkorhoz, amelynek útjában áll, ha túl korán belekényszerül e felnőttvilágba. Joga van az ártatlanságra (hogy elfelejtettük ezt a szót!). Bizony, a világ dolgainak ismerete súlyos teher nekünk felnőtteknek is. Talán jó, ha a gyerek is lát bizonyos összefüggéseket - talán el sem rejthetnénk ezt előle. Az "életre való felkészítés" azonban nem lehet "pocsolyába vetés", merthogy "az élet besároz". Lássa bár a felkavart vizet - így tudja, mit kell kikerülnie -, de ne kelljen benne megfürödnie, mert mások benne fürdenek!

A rend betartatása éppúgy nem zsarnokság, mint ahogy a rend-nélküliség sem szabadság. Gondoljunk csak bele életünk rendezett mindennapjainak megtartó erejébe. (Tarts rendet, s a rend megtart téged - régi bölcsesség ez.) Bizony, még a tündérmesék csodás világa is szigorú szabályoknak engedelmeskedik. Hamupipőkének éjfélkor el kell jönnie a bálból. Ha megkérdezné - ahogy ma sokan, "szabadságra nevelésük" következtében megtennék - hogyan van az, hogy éjfélkor el kell jönnöm, a tündér minden bizonnyal visszakérdezne (Chestertonnal szólva): hogyan van az, hogy éjfélig ott maradhattál?
Természetes körülmények között hamar megtanulhatjuk, hogy az élet szükségszerű velejárója a rend, s azt is, hogy a "rendetlenség", az összhang megbomlása a szabadság elvesztését, a diktatúrát jelenti. Ha elvész a rend bonyolult összhangja, ha pl. egy tengeri ökoszisztéma rendjének összeomlása miatt robbanásszerűen elszaporodik a zöldalga, akkor veszélybe kerül az ökoszisztéma minden élőlénye - utoljára maga a zöldalga is...

A szabadsághoz mindig hozzátartoznak a korlátok is. Valami megtétele mindig választás, döntés valami mellett, valami ellenében. Cselekvés, kiválasztott út, ami feltételezi, hogy a többi útról lemondtam. A mai ember - s ez a nevelésben is érvényesül - nem óhajt lemondani semmiről, így hát nincs is semmije, egyre többet markol, s egyre kevesebbet fog. (Bizony, lelkünk közömbös ürességét nem feledtethetjük a körénk zsúfolt tárgyak birtoklásával...) Látnunk kell, hogy a nevelés a lemondás tanítása is, a döntés és választás tudományának elsajátíttatása. Azt kell most már eldöntenünk, mi az, ami mellett ki akarunk tartani, s mi az, amiről jó szívvel lemondunk...

A felkészítés ideológiája a gyermekkor elvesztését, elvesztegetését jelenti.
Így a gyermek nem "fantáziálhatja bele" életébe a körülötte lévő embereket, tárgyakat, természetet, stb. Már a homokozóban is mindig magát kell megvédenie. Végül létünk, hiányunk egyaránt "közömbös" lesz neki - mint a kőarcú cowboynak - s ez tragédia. Lassan az a paradox helyzet áll elő, hogy az iskolának kell megtennie mindent - családokkal való kapcsolatában, módszertanában, stb. - hogy a gyermekkor boldogságát visszaadja a gyermeknek. Erre figyelmeztet a "bomlások korának" jellegzetes vallomása is: "Amikor szüleim házassága felbomlott, minden összekuszálódott körülöttem. Ők túlságosan is a saját bajaikkal voltak elfoglalva, semhogy maradt volna idejük arra, hogy rám figyeljenek. Így tulajdonképpen önmagam neveltem fel magamat. Gyorsan kinőttem a gyermekkorból, gyorsabban, mint a többi gyerek, de valahogy mégis ők az érettebbek. Vagyis a dolgok pont fordítva működnek. Sokkal több figyelmet és megértést igényelek, mint a normális körülmények között, lassabban érő barátaim többsége."  Mondjuk ki: „az életre való felkészítéssel" szemben épp a „gyermekkor védelme" készíti fel legjobban a tanulót az életre.

A felkészítés ideológiájához jól illeszkednek azok a nézetek, amelyek az "iskola liberalizálódásához", lassez faire nevelési szemléletéhez fűződnek. E nézetek azonban túlhaladottakká váltak vagy bennük sajátságosan összekeveredtek a célok a módszerekkel. Túlhaladottak annyiban, hogy a gyerekek mára igen nagy tömegű és könnyen elérhető "élvezeti ingerbő1" választhatnak, amelyek finoman, de tudatosan és agresszíven (nem vagy alig kikerülhetően) manipulálják őket. Védeni kell őket, mert könnyen passzív fogyasztóvá, közönyössé, kiéltté, szorongóvá és erőszakossá válhatnak - egyszóval pont olyanná, amilyenné tétellel az autokratikus iskolát vádolták. Az ilyen megengedő gyakorlat kiszolgáltatja a gyereket egy külső, és általa nehezen kontrollálható erőnek. Bizonyos értelemben tehát éppen az iskolának kell megvédelmeznie a gyereket a civilizáció ilyen ártalmaitól...

A megengedő elmélet és gyakorlat vallói könnyen összekeverik a nevelési értékhierarchiát a tudáselsajátítás módozataival. Küzdenek a dresszúra ellen, s közben kihúzzák a gyerek lába alól a biztos talajt. Kreativitásra nevelnek - igen helyesen - de közben engedik, hogy a tanuló morálisan is "kreatív" legyen. Sőt olykor pont fordítva: 45 perc leült kínjai után a szabadszájúság engedett kompenzációja következik...

A védelem és biztonság tehát szabadságot jelent a civilizáció nyomasztó hatásai alól. Nem eltitkoltságot, hanem értő feldolgozást. Ha tudni akarjuk, mit jelent mindez, csak meg kell figyelnünk, mit tesznek gyermekeink, amikor nincsenek arra kényszerítve (akár áttételesen, éppen hiányunkból fakadóan is), hogy valami, általunk fontosnak tartott dologra figyeljenek. Kijátszák magukból a világot, megelevenítik, feldolgozzák, semlegesítik nyomasztó, szorongó érzéseiket, élményeiket.
Természetesen önfeledten játszani csak biztonsághan lehet...

II. A szeretetről

'Hallottátok a parancsot: Szeresd felebarátodat és gyűlőld ellenségedet. Én pedig azt mondom nektek, szeressétek ellenségeiteket,
és imádkozzatok üldőzőitekért. Így lesztek fiai mennyei Atyátoknak, aki fölkelti napját jókra is, gonoszokra is, esőt ad igazaknak is, bűnösöknek is.
Ha csupán azokat szeretitek, akik szeretnek benneteket, mi lesz a jutalmatok? Nem így tesznek a vámosok is? S ha nem köszöntitek, csak barátaitokat, mi különöset tesztek?
Nem így tesznek a pogányok is? Legyetek hát tökéletesek, amint mennyei Atyátok tökéletes.”
(Máté evangéliuma 5. fej., 43-48.)

Mi szeretünk, szeretetünk emberi szeretet. A jót jutalmazzuk, a rosszat büntetjük. Milyen hamis mindez! - bár minket arra tanítanak, így szeressünk. Csakhogy a Szeretet feltétlen. Bár gyűlöli a bűnt, de szereti a bűnöst. "A szeretet hosszútűrő, kegyes; a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel. Nem cselekszik éktelenül, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a gonoszt. Nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal; Mindent elfedez, mindent hiszen, mindent remél, mindent eltűr." /lKor. 13.4-7/ Könnyen beláthatjuk, erre a szeretetre mi egyedül képtelenek vagyunk. Magunkra maradunk csoportunkban, s ez a szeretet, ez a filia megfakul, elkopik a folyamatos gyötrődésben, meg nem felelésben. Bár akarjuk, újra és újra kudarcot vallunk, vádoljuk magunkat és a gyereket, aki nem akar figyelni, tanulni, megjavulni - egyáltalán, mit akar ez a gyerek? - cinikussá válunk, letudjuk óráinkat, napjainkat...
De mi nem vagyunk egyedül. Van Akibe kapaszkodhatunk. Az Isten szeretet, s Isten folyamatos önátadásába merítkezve el tudjuk fogadni magunkat is korlátainkkal együtt, s a gyerekeket is, "hibáikkal" együtt. Agapé, isteni szeretet. Szeretet, amely hiszi, hogy mindannyian képesek vagyunk a jóra, agapé, amely a szeretetet önmagáért adja. Csakis ez tehet képessé minket arra, hogy az osztály legrosszabb, legneveletlenebb tanulóját is elfogadjuk és szeretni tudjuk. Csak ha elfogadjuk önmagunkat olyannak amilyen s a gyerekeket is olyannak amilyenek, csak akkor válhatunk olyanná, amilyenné szeretnénk lenni, s csak akkor tudjuk a gyermekeket is olyanná nevelni, ami méltó az emberi léthez. Ez a nagy titok, ez a paradoxon. Más szavakkal elmondva: amíg egy mércéhez akarjuk igazítani osztályunkat, menthetetlenül "elbukunk". Ha elfeledjük - megnyerjük azt.
Lássuk be: ez a szeretet nem pusztán érzelmi, hangulatokból táplálkozó, jónak s rossznak kiszolgáltatott. Ez a szeretet tudatos akarati döntés következménye. Cselekvéseink ebből a tudatos akarati döntésből származnak, s nem pillanatnyi érzelmeinkből. Hitünk e szeretetbe kapaszkodik, s nem érzelmeinkbe, akaratunk hitünkkel kapcsolódik mindennapjainkba, s nem érzelmeink, érzéseink által...

A szeretet szolgálat. Szolgálat, amelyet akkor is gyakorolnom kell, ha fáradt vagyok, ha kimerültem. A tanítás és nevelés szolgálat, amely a szeretet által nyeri el biztos alapját. A tanítás és nevelés szolgálat, amelyben minden nap meg kell újulnom, amelyet ha esik, ha fúj, tennem kell. A tanítás olyan hivatás, amely az elhívottat is egyre inkább nemesít(het)i. A tanításban megvalósuló szeretet a szeretetben megvalósuó tanítás. Egy.

Mintha fogantatásunktól kezdve a szeretet kapcsolna a világba. Ahogy a kismama keze megnyugszik pocakján - ez a megnyugvás a szeretet. S születésünk után e szeretetért sírunk minden nap. (A csecsemőotthonokban lévő kisbabák rendesen kapnak enni, tisztába is teszik őket - feladat! - s ha csak ezen múlna... mégis testileg, szellemileg visszamaradottabbak családban növekvő társaiknál - mert hiányzik a dajkálás, a szó, a szeretet. Szeretet, amely hozzáköt a világhoz, simogatás, amiért érdemes ébren lenni vagy aludni, enni és büfizni.)
Ha nincs szeretet, mi tartsa ébren az érdeklődést? A gyűlölet? Hiszem, kezdetben egyikünk sem tud gyűlölni. De eljön az idő, hogy megtanulunk, s így fásulunk bele (belegyökerezünk, kitéphetetlenül/ e nemszeretem világba.

A legnagyobb ajándék az, hogy szerethetünk.
Nem érdekeink, nem mérlegelt hasznunk s mégcsak nem is csevegéseink (akár a szeretetről is) kapcsolnak társainkhoz. Aki nem tud szeretni, akit gyermekkorától megfosztottak a szeretettől úgy, hogy csak fájó hiánya él benne - az félig halott. De kicsit mindannyian halottak vagyunk. Kicsit mindannyiunkat megöl az olyan élet, amelynek nem felvállalt alapja a szeretet. Kicsit mindannyiunkat megöl(t már) az iskola is...

Mi tényeket tanítunk, s hisszük, hogy a kerek világ a tényekből összeáll. Úgy gondoljuk, ha elég sok tényt tudunk, akkor megérthetjük, mi az ami van, mi történik velünk, s ha változtatni akarunk, hogyan kell cselekednünk. E szemléletmódunk foglya iskolánk is. Akkor is tényeket oktat, amikor nevelnie kellene, még a felszabadultság perceiben is a levonható, megtanítható "tanulság"-ot keresi. Pedig milyen hamis mindez!
Ha a világ zavarosnak, csüggesztőnek tűnik, hát tőlünk tűnik annak. Tankönyveinktől, amelyek titokban tartják, hogy milyen célok szolgálatában írták őket, tanárainktól, akik maguk sem tudják megfogalmazni mi az, ami az ilyen természetű ügyekben vezeti őket.
Volt idő, amikor még azt mondták, a cél: Isten, és az Isten országa. Az egyetlen Isten, amelyről Szent János apostol azt mondja: „Az Isten szeretet, és aki kitart a szeretetben, az az Istenben marad, S az Isten is benne marad. /.../ Ha valaki azt állítja, hogy: "Szeretem az Istent", de testvérét gyűlöli, hazudik. Mert, aki nem szereti testvérét, akit lát, nem szeretheti az Istent sem, akit nem lát." Isten- és emberszeretet, amelyet Krisztus főparancsnak mond: "Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. Ez a legnagyobb, az első parancs. A második hasonló hozzá: Szeresd embertársadat, mint saját magadat. Ezen a két parancson alapszik az egész törvény és a próféták."

III. Vegye fel a keresztjét...

A szabadság rend nélkül káosz. A rend szabadság nélkül falanxter. A rend és a szabadság eszméje csak a szeretetben valósulhat meg.
A teremtett világban minden súly, szám és mérték szerint elrendezett, Isten akarata szerint. Az Isten szeretet, s a mi szerető Istenünk az embert szabad akarattal teremtette - éppen mert enélkül képtelen lenne a szeretetre -, így az embernek szabadságában áll elfogadni vagy eltaszítani magától Isten szeretetét és vele az Ő rendjét is. Pedig Isten szeretete és rendje megmutatkozik a teremtményekben és a természetben magában is. Megnevezhetjük: szépség, jóság, célszerűség, elrendezettség.
Az Isten szeretete lett nyilvánvalóvá Jézus Krisztusban. "Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen. "

Szókratész beszél a bábáskodás módszeréről, amely - mint a jó bábaasszony - napvilágra segíti az emberben rejlő jót, lenyesegeti a rosszat, hogy a vezetett felnövekedvén sok és jó gyümölcsöt hozzon. A bábáskodás útja az alázat útja, amely meghajlik tanítványai képességei előtt, s ahhoz méri az oktatást. A bábáskodás útja Isten útja, aki szabadsággal ajándékozott meg minket, s meghajlik akaratunk előtt (tanúsága ennek Krisztus keresztje), de aki soha nem szűnik meg a jóra késztetni, hívni minket...

Rend mindig van, ha rejtetten is. Még az is a rendhez tartozik, hogy lehet rendetlenkedni.
A rend nem külsődleges, ámbár külsőségekben is megnyilvánul.
A fegyelem legelőször is önfegyelem, az uralom önuralom.
Így gyökerezik az isteni rend a közösség szeretetében. Ha jobban szeretem önmagam, mint társaimat, akkor nem fejlődik ki bennem önuralom, önfegyelem, legfeljebb az önakarat torzója -, mert hiszen mindig arra törekszem, hogy azt tegyem, amit épp akarok. Avilai Szent Teréz azt tanítja, a lelki életben való előrehaladáshoz a kezdő lépés az önismeret, az állhatatosság és a lemondás elmélyítése. Ha tehát képessé akarok válni társaimat jobban szeretni önmagamnál, akkor szükségem van az önfegyelemre, önismeretre, az alázatra és az engedelmességre, a lemondás képességére - mindarra, ami segít eljutnom a tökéletes szeretetre.

A természetben megtapasztalható rend és szépség a Szent jele. Szeretetünk úgyszintén. Mindennek megvan a maga szent liturgiája. Ha képesek vagyunk társaink között (otthon, az iskolában, stb.) megeleveníteni ezt a szent liturgiát, akkor kétség kívül ott van az Isten országa, s annak jelei: békesség, szeretet, irgalom, csendesség - és vágy az imára...
A rendezetlenség nyugtalansággal és zaklatottsággal párosul, a rend szépséggel és nyugalommal. (Avagy a gnú-csorda együtt sétál a jóllakott oroszlánnal.) Mindennek megvan a maga természetes rendje. Érdemes erre a rendre építeni. De figyelmeztető a "legyek urának"  tanulsága; az értelmes vezetés hiánya könnyedén katasztrófába vezet. Merthogy a vezetés (képessége) is beletartozik ebbe a rendbe...

IV. Hitvallás vagy kínvallás

„Nem éppen régen tőrtént, hogy az angol királyné egyik minisztere (Palmerston lord) meglátogatott egy torinói intézetet. Egy nagy terembe vezették, ahol kb. 500 gyermek tanulgatott. Nagy volt a meglepetése, amikor azt a nagy gyermeksereget teljes csendben és felülgyelők nélkül látta. Csodálkozása még nagyobb lett, amikor megtudta, hogy talán egész éven át sem fordult elő zavaró szó, nem kellett büntetni vagy fenyíteni. Ugyan mondják meg, hogyan lehetséges elérni ekkora csendet és fegyelmet? - kérdezte. - Ön pedig - titkárához fordulva - írja fel, amit mondanak. Uram, felelé az intézet igazgatója, a nálunk használt eszköz nem használható Önöknél. - Miért? - Mert ennek titkai csak a katolikusok előtt vannak feltárva. Ugyan mik azok? - A gyakori gyónás és szentáldozás, meg a jól hallgatott mindennapi szentmise. - Igaza van Önnek, mi híjával vagyunk ezeknek a hatalmas nevelési eszközöknek. Nem lehetne ezeket egyéb eszközökkel pótolni? - Ha nem használjuk a vallásnak ezeket az elemeit, nem marad más, mint a fenyítés: a bot. Igaza van! Teljesen igaza van! Vagy hitvallás, vagy kínvallás, ezt el akarom mondani Londonban. "

A fenti történet Bosco Szent János Oratóriumában játszódott le. Ő az, aki a XIX. század közepén nevelési eredményeivel híressé lett Olaszországban. Összegyűjtötte az utcán kallódó gyerekeket és szinte csodát művelt velük. Megszelídítette őket, a rosszat kigyomlálta, a jót kiteljesítette bennük. Szegény kis tanítványai megbecsült és tisztességes emberekké lettek. Don Bosco nevelési módszerét „megelőző módszernek” nevezte, amely "egészen az ésszerűségen, vallásosságon és a szereteten alapszik: azért kizár minden erőszakos büntetést, és igyekszik távol tartani még az enyhe büntetéseket is.” Azt írja nevelési elveiről:
„A megtorló módszerrel szemben a megelőző módszer előnyei a következők:
- az előzetesen figyelmeztetett növendék nem szégyenül meg,
- nem gyúl haragra a feddés miatt, mert abban mindig van egy megelőző és barátságos figyelmeztetés, amely megindokolja azt,
- az "ifjú" ingatag, amely egy pillanat alatt elfelejti a szabályokat - ezért a megtorló módszer alkalmazása esetén gyakran azért kapja a büntetést, amire nem is figyelt, nem emlékezett, s nyilván elkerült volna, ha barátságosan figyelmeztetik,
- a megtorló módszer megakadályozhat ugyan valamit, de nehezen javítja meg a tettest. A feddés után keserűség, tüske marad a szívben, s bosszúvágy, míg a megelőző módszer baráttá teszi a nevelőt, aki meg akarja szabadítani a kellemetlenségektől, büntetésektől növendékét,
- a megelőző módszer esetén oly módon kap figyelmeztetést a növendék, hogy a nevelő mindenkor a szív nyelvén beszélhet vele.”

A fenti elvek gyakorlása csak a Szeretetre támaszkodva lehetséges. Szent Pál szavaival: "A szeretet hosszútűrő, kegyes, a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel, nem cselekszik éktelenül, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a gonoszt, nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal. Mindent elfedez, mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr. "
Ennek a csodának - mert nevezzük nyugodtan annak, hiszen tudjuk, mire képes csak egy osztálynyi gyermek is - az alapja az Istennel megélt bensőséges kapcsolat volt. És Ő az, aki ott szolgál minden szentmisében, ott munkálkodik minden nevelő és nevelt lelkében. A szentmise-áldozatban jelenlévő Isten csodája ez. "Így az is élni fog általam, aki engem eszik." - mondja Jézus. "A testem ugyanis valóságos étel, s a vérem valóságos ital. Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az bennem marad, én meg benne." Sokan megbotránkoznak akkor szavain - "Ettő1 kezdve tanítványai közül sokan visszahúzódtak, s többé nem jártak vele." - s sokan ezt teszik ma is. De Isten maga tesz tanúságot önmagáról, ahogy tanúságot tett Don Bosco Oratóriumában is. A mise szent rendje sugárzott át és képeződött le a teremben, így vált Istenben szeretetté és renddé a nyughatatlan vibrálás.
Ezért mi válasszuk a hitvallást, kiáltsunk fel Péterrel együtt: "Uram, kihez mennénk? Tiéd az örök életet adó tanítás."

1993. M.LN.D.

Megjelent a Mérővessző című kötetben.